hirdetés
szerkeszti: Hegyi Réka
partnereink

HAMLET

deszka & vászon

sztár
keresés    

* Bakk-Dávid Tímea

REFLEXIÓK 7.

Minimalista kafkai vízió Prágából

[2009. márc. 24.]

REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé

Jozef K. próbál kitörni helyzetéből, természetesen reménytelenül. Semmi esélye logikus érvekkel egy abszurd, saját létezése által igazolt és önmozgóvá vált emberi piramis ellen. [fesztiválnapló]

Kíváncsi voltam, mit hoz ki szülővárosa egyik – ráadásul „komédiaszínháznak” nevezett – társulata Kafka regényéből. Szokták emlegetni az anekdotát, miszerint mikor az író felolvasta barátainak Az átváltozást, csak úgy dőltek a nevetéstől Gregor Samsa kényelmetlenül realisztikusan megírt történetén. Az óriás méretű bogárrá változott Samsa A per Josef K.-jával együtt a környezetétől végképp elidegenedett ember szimbólumává vált – és márpedig az egzisztencializmus komoly dolog, kéremszépen.

Mintha a prágai komédiaszínház (Divadlo Komedie) rendezőjének, Dušan D. Parizeknek is ez járt volna a fejében, mert


nagyon komolynak szánt előadást láthatott

a sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé közönsége A per adaptációjanyomán. „Komoly”, azaz hosszú szövegekre, monológokra építő, minimalista díszlettel körített, minden színpadiasságtól és belejátszástól mentes színészi játékot kaptunk. Bár – mint utólag a stábbal folytatott beszélgetésből kiderült – a fordított szöveg nem mindig lehetett hű az elhangzotthoz (a félig német származású rendező fordította eredetiből csehre, és ültette át színpadra), jó hosszú részleteket hallhattunk, illetve olvashattunk a színpad fölötti kivetítőről az eredeti műből, minden egyéb „körítés” nélkül.



A színpadon egy óriás méretű, a nézőtér felé nyitott oldalú kockába lépett be Jozef K., aki az előadás első részében elmeséli, hogyan ütöttek rajta, ették meg reggelijét és alázták meg az őrök, és közölték vele, hogy a pere folyamatban, ő maga pedig le van tartóztatva. Valahogy mindez – egyedül van a színpadon és mesél – azt az érzést kelti, mintha visszaemlékezés lenne, és az egész dolog, legalábbis részben, lezárult.


Ezt töri meg tapsával a kihallgatótiszt,

aki a nézőtér felől lép fel a színpadra, miután a monológot illető tetszésnyilvánításba a nézőket is bevonja. Korántsincs tehát vége Jozef K. érthetetlen perbe fogása történetének – a kihallgatások, a kínzó várakozás folytatódik. Az embertelen, bürokratikus, elidegenítő közeget és a főszereplő reakcióját, asszociációit egymást gyorsan váltogató képkockákból összeállt film illusztrálja.

Jozef K. próbál kitörni helyzetéből, természetesen reménytelenül. Semmi esélye logikus érvekkel egy abszurd, saját létezése által igazolt és önmozgóvá vált emberi piramis ellen. A piramis elemei – az őrök, a kihallgatótiszt, az ügyvéd – ugyan mindannyian emberek, akárcsak K., de végképp elveszett velük valahol, valamikor a kapcsolat, formalizálódott, elembertelenedett. Ha vannak is még emberi gesztusaik, az többnyire fenyegető vagy öncélú, egoista jellegűek, mintha ők már jó vastag kérget növesztettek volna énjük és a külvilág között.


Senkit nem hat meg valójában K. gyötrődése,

bűntudata, mert bár nem követett el semmit, illetve nem tudjuk, hogy elkövetett-e bármit is, azt sem tudni, mivel vádolják.

K. szorult helyzetében keresi is, de el is taszítja magától a közelséget, az intimitást, az emberi kapcsolatokat, irritálja például, ha hozzáérnek, egyedül szállásadónőjéhez közeledne, bátortalanul, tele frusztrációkkal, komplexusokkal. A Stand by me-t énekli – a magnóból szóló John Lennon-dalra karaokézik, mintha egy tinédzsert látnánk szobája magányában. Vannak tehát komikusnak nevezhető elemek, a nézőnek mégsincs túl nagy kedve nevetni, illetve hát néha rákényszerül, de az utóíz korántsem a felszabadultságé.



A Stand by Me című dal az előadás során többször visszatérő elem, a legabszurdabb, amikor az összes többi szereplő – mintha egy amerikai gospel-kórust parodizálnának – sötét öltönyben énekel és ringatózik, mögöttük pedig az árnyékaik tűnnek fel megsokszorozódva. A félig nyitott kocka – a külső, de belső korlátokat, falakat is jelképező keret – több, mint aminek látszik, megsokszorozza a teret, a hús-vér szereplők cselekedeteit, mozgását másolja, tükrözi, de át is alakítja picit a viszonyokat. Ironikus kiszólásként


K. még integet is saját árnyékának.

Elhangzik egy kafkai parabola: a történet a férfiról, akit az őr nem enged be a kapun. Egész életét ott tölti el, egy széken ülve, várakozva, hogy az őr meggondolja magát, bár tudja, hogy ez csak az első akadály, amit le kellene küzdenie, hiszen számtalan további kapu várna rá a túloldalon. Mielőtt meghal, megtudja: azért nem akart senki más bejutni rajta kívül, mert azt a kaput csak neki szánták.

Mikor azonban Jozef K. ledönti az őt bekerítő tér falait, mögötte újabb – csak éppen nagyobb – fal tűnik föl. Sziszüphoszi vállalkozás küzdeni tehát az ember világát átitató, mélységes értelmetlenség ellen; ha le is győzzük időről időre önmagunkat, a hagymahéjhoz hasonlóan fojtogató burkok – az átláthatatlan, embertelen társadalmi konstrukciók, a világ, felettes énünk vagy bármilyen kényszerítő erő – száma végtelen, nincs menekvés.

Kafka is a reménytelenség énekese, a műveiben körülrajzolni próbált abszurd világát próbálták újrakonstruálni a prágai színészek. El tudom képzelni, hogy nagyon hasznos lehet például a Csehországban feltehetően kötelező olvasmánynak számító A pert ezúton megismertetni a diákokkal. Az eredeti nyelven nem értő nézőnek azonban fárasztó volt hosszú-hosszú időn keresztül a fordítást olvasni,


a hiányérzet és előbb-utóbb az unalom kerekedett felül,

legalábbis egyeseknél. Olyan néző is akadt azonban, aki – bár maguk a színészek szerint ez nem lehetséges – felirat nélkül követte végig, és saját bevallása szerint a regény ismeretében értelmezni tudta az előadást.



A főszereplő, Martin Finger utólag kiemelte: a próbák során szigorú instrukciói voltak a rendezőnek arra vonatkozóan, hogy ne játsszon, ne „színészkedjen”. Végig tudatában kell legyen annak, hogy ő egy színpadon, egy színházban van, ő nem Jozef K.

Az előadás erőteljesen a színészi jelenlétre épít, önmagukat kell alakítaniuk, természetesen, túlzásoktól mentesen kell játszaniuk a szerepeket – mesélték a szereplők. A szöveg az elsődleges, ennek érdekében a rendező – aki egyébként nem volt jelen a fesztiválon – a monológoknál olyan utasítást adott, hogy egy fél lépést se tegyen, ne gesztikuláljon, így Finger mozdulatlanul, a kafkai szövegre maximálisan koncentrálva mintegy hangos belső monológot folytat.

A legfontosabb, hogy a megszemélyesített karaktert a színész a szövegen keresztül megértse – a végeredmény pedig, amit a színpadon lát a néző, egyfajta keveréke lesz az irodalmi alaknak és a színész személyiségének. Talán ebből is következik, amit Finger végszóként mondott:


a játék nekik nem munka, hanem hobbi,

kedvtelés, élvezet, és annak is kell maradnia. A stílust, a hagyományos színház-minimalista színház különbségét firtató kérdéseket pedig a jelmeztervező, Kamila Polívková zárta rövidre azzal, hogy most nagyon egyszerű dolgot fog mondani: az előadásaikkal ki akarnak fejezni valamit, amit fontosnak tartanak, és ez a mindenkori színház feladata.



Ezzel a játékstílussal a színház egyébként a maga környezetében is különlegesnek számít. 2007-ben megnyerték Csehországban az Alfréd Radok díját a legjobb előadásért, Martin Finger pedig a legjobb férfi főszereplő díját. A Divadlo Komedie a mintegy száz prágai színház közt egy kis, 15 színészt foglalkoztató intézmény, három rendezőjük van. Kortárs cseh drámákat, illetve a két világháború közti időszak darabjait adják elő, évente öt új produkciót mutatnak be.

Fotók: reflexfest.ro


Megosztás |

» Korábbi cikkek


Adatbázisunk folyamatosan bővül, az adatok még nem tükrözik a teljes valóságot.
A Hamlet.ro tartalma a Creative Commons jogvédelmi elvei szerint használható fel.
Érvényes XHTML    Érvényes CSS    Töltsd le a Firefox-ot    Creative Commons License