hirdetés
szerkeszti: Hegyi Réka
partnereink

HAMLET

deszka & vászon

sztár
keresés    

* Lőrincz Ildikó

ZOE, ZOE, LÉGY FÉRFI!

Az elveszett levél Kolozsváron

[2006. jan. 6.]

"A szerepek felcserélődnek: a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi. Fel akartam szabadítani a színészeket az alól, hogy karaktereket játsszanak." - mondta el Tompa Gábor, az előadás rendezője.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Lőrincz Ildikó: Az elveszett levél, melyet a Kolozsvári Színház január 8-án mutat be, olyan üzenetet közvetít, amely valamelyest minden kor embere számára őrzi aktualitását. Ön mit tekint a mai kor embere számára aktuálisnak ebben a műben, és mi az, amire az előadásban is nagyobb hangsúly kerül?

Tompa Gábor: Túl azokon az örökérvényű és mély nemzetkarakterológiai megfigyeléseken, amelyek Caragiale műveiből kitetszenek, és amelyek miatt e művek rendkívül sokszor nagy ellenérzést váltottak ki, főleg szélsőséges csoportosulások tagjaiból, én azt gondolom, hogy két lényeges dolog van.

Az egyik a történelmi egy helyben állás, ami tragikus tény, nonszensz: 1848 óta politikailag, társadalmilag egy helyben állunk. Nem változtak azok a módszerek, amelyek a hatalomért folyó harcot jellemezték és jellemzik, csak legfeljebb technikailag kifinomultabbá váltak. De természetesen el kell mondanunk, hogy ez nem korlátozódik csupán térségünkre – ettől univerzális a mű.

A másik dolog, ami nagyon lényeges, és ami térségünk egyik jellemzője: ahogy – és itt bizonyul Caragiale Ionesco elődjének – leírja a fecsegést, egyrészt mint a szabadság egyik legfőbb megnyilvánulási formáját, másrész mint létformát. Mircea Iorgulescunak van egy híres könyve, a Marea trăncăneală – A nagy fecsegés (nem így fordították magyarra, pedig így volna a helyes), amelyben tulajdonképpen a cselekvést helyettesítő fecsegésről van szó. Ebben az értelemben nevezhető Eugene Ionesco Caragiale szellemi örökösének.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

„Halott a morál ... semmi sincs már: csak az érdek és megint csak az érdek.”– dohog Zaharia Trahanache Az elveszett levélben. Vajon ma is ennyire kétségbeejtő lenne a helyzet? Ugyanazokkal az erkölcsi problémákkal küszködnénk ma is a közéletben?

Azt gondolom, hogy a világ rendkívüli módon immorálissá vált. Gondoljunk arra, hogy milyen ürügyekkel folytatnak háborúkat, világméretű harcokat, nem számít az, hogy mennyire átlátszóak az indokok. Ugyanakkor a hatalmi pozíciók megszerzéséért folytatott harcban is, úgy tűnik, nem a kompetencia számít, hanem – mintha sok esetben a kontraszelekció működne – az érdekek elsőbbsége, illetve azoknak az érdekeknek az elsőbbsége, amelyek az egy helyben állást érvényesítik.

Itt egy másik szereplőt, Farfuridit idézném: Íme, a véleményem! A kettőből az egyik, engedjék meg: legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor ne változzon semmi; vagy ne legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor változtassunk itt-ott, éspedig a lényeges pontokban… Ebből a dilemmából nem tudunk kijutni… Dixi!

Az is fontos, hogy a kérdésben idézett Trahanache morális ítéletét belülről mondja, tehát ugyanabból a világból, amelynek ő is haszonélvezője. Azt gondolom, hogy mi magunk sem vonhatjuk ki magunkat – ez esetben sem – a történetből. Szeretném elkerülni azt a tévedést, hogy azt higgye a néző, hogy a román társadalomról vagy a román nemzetről volna esetleg szó, hiszen éppúgy részesei vagyunk mi is ennek a társadalomnak, és éppúgy részese minden kelet-európai ország annak, hogy olyan rendszer uralkodott itt évtizedeken át, amilyen uralkodott, és a következményeknek is részesei vagyunk. Tehát azt gondolom, hogy nyilvánvaló a Caragiale-mű és üzenet egyetemessége.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél sajátos térben játszódik. Mondana erről néhány szót?

A mai társadalmakat többek között az is jellemzi, hogy nagyon sok értelmetlen vállalkozásba fektetnek hatalmas pénzeket, tulajdonképpen értelmetlen cselekvésekbe és értelmetlen beruházásokba is, és itt nem a funkcionalitásról van szó. Ha ellátogatunk mondjuk a parlamentbe, akkor végignézhetjük azt, hogy a karosszékektől a toalettig milyen érdekesen alakulnak a modernizációs törekvések.

Ez mind rendben is van, de azt gondolom, ez iszonyatos befektetéssel jár. A színpadi tér végül is egy ilyen toalettet, egy luxusillemhelyet idéz, amely pazar kivitelezésben volt létrehozva, amelyben ugyanakkor felfedezhetők egyfajta hagyományos építészet stílusjegyei is. Nyilván nem akarom túlságosan felfedni a részleteket, de van itt még egy sehová vezető vörös szőnyeges út, amellyel mindig minden szereplőnek valamilyen módon kapcsolatba kell lépni.

E szőnyeg az álmok, vágyak, törekvések megtestesítője, illetve egy olyan fajta időbeli távolság megjelenítője, amellyel igazából nem tudnak mit kezdeni azok, akik mindig a – hogy úgy mondjam – karamazovi időt tekintik csupán fontosnak, vagyis azt, hogy miként lehet minél többet megragadni a jelenben, itt és most. Ugyanakkor egyfajta centralizációnak is a jelképe, hiszen ahogy a három nővér Moszkvába, ezek a szereplők Bukarestbe vágynak, Bukaresttől tartanak, Bukaresttől függenek, Bukarest marionetteiként cselekszenek. És amikor az egyik szereplő kijelenti, hogy nem fél és meg akarja már szűntetni a bukarestiek egyeduralmát – ez csupán demagógia.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Caragiale művének nem annyira az egyszerű története, hanem a kitűnően egyénített alakok jellemrajza adja az igazi értékét. Az Ön rendezésében a férfi szereplőket színésznők alakítják, Zoe szerepét pedig színészre osztotta ki. Mi indokolta ezt a szereplőválasztást?

Túl az ötleten, és túl azon a replikán, amely románul úgy hangzik, hogy Zoe, Zoe fii bărbată!, vagyis Légy férfi! (ezt azonban nagyon nehéz magyarra fordítani, hiszen a magyar nyelvben a főneveknek nincs neme), egyrészt meg akartam szabadítani a színészeket a „nagy előadások” hagyományának ránk nehezedő kényszerétől. Fel akartam szabadítani a színészeket az alól, hogy karaktereket játsszanak.

A tény, hogy a szerepek felcserélődnek – a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi – önmagában elegendő ehhez. Tulajdonképpen a nőknek nem kell arra törekedniük, hogy férfiakat játsszanak, és a férfinak, hogy nőt játsszon, hanem arra, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani.


Hangsúlyozom: nem karaktereket, hanem partitúrát. Úgy érzem, ezáltal válik erősebbé a mű, a partitúra. A partitúra akkor erős, ha nem cifrázzuk. Másrészt úgy gondolom, hogy a parlamenti vitákból ismert hisztérikai identitás helyettesíti azt a fajta politikusi szókimondást és férfiasságot, amelyre igenis szükség lenne ahhoz, hogy bizonyos esetekben konszenzus is létrejöhessen, és hogy ez a parlamenti nyelvezet végül is a civilizáltságnak egy minimális fokára jusson el. Emiatt éreztem a szereplőválasztáskor indokoltnak ezt a fajta feje tetejére állítást, és azt hiszem, hogy a mű ezt nemcsak hogy megbírja, hanem újabb, érdekes vonatkozásai jöhetnek elő. És persze sok végiggondolandó következménye is.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Ön Seprődi Kiss Attila fordítását használja. Mennyire érvényesül ebben az új fordításban a szerző sajátos nyelvhasználata, a nyelvi humor, és sikerült-e ezt a színészek játékával is hangsúlyozni?

Seprődi Kiss Attila fordításában rendeztem már a Zűrzavaros éjszakát és az ő fordításában játszottuk a Farsangot is. Nagyon nehéz kérdés Caragiale fordítása, mert rendkívül nehéz a nyelvi sajátosságot, humort, azt a különleges caragialei nyelvezetet magyarra átültetni.

Azt hiszem, hogy mellékvágányra jutottak azok, akik megpróbálták ezeket a román neveket magyarítani vagy valamiképpen finomítani. Az elveszett levelet jelentős írók is fordították: Deák Tamás, Szász János, s még nagyon sokan, legutóbb Kacsir Mária. Én úgy érzem, hogy a Seprődié – mint színházi emberé, s mint olyané, aki Bukarestben is élt – áll a legközelebb az eredeti műhöz, és ezért választottuk ezt.

Hogy ezt a nyelvi humort hogyan sikerül majd visszaadni, az egy külön kérdés, mert itt egy sajátos gonddal találkoztam, amit úgy érzem, hogy a főiskolának sokkal intenzívebben kellene megpróbálni megoldani, kiküszöbölni. Ez pedig a beszédtechnikai kérdés, ami nemcsak technikai probléma, hanem értelmezési, értelmi probléma is. A Tanítványok rendezésekor is találkoztam ezzel a problémával: nagyon sok fiatal színész hanyagul sajátította el a beszédtechnikát, és így nem sikerül a nyelvet mint egyik legfontosabb kifejezőeszközt erős aduvá, erős fegyverténnyé változtatnia. Ezen dolgozni kell, és tervezem azt, hogy az elkövetkezendő hónapokban egy mesterkurzust tartsunk a színház nemcsak fiatal, hanem mindazon színészei számára, akik érdekeltek benne, egy kizárólag beszédtechnikai kurzust.

Sem a fizikai megjelenést, sem a képiséget, sem a zeneiséget nem szabad elhanyagolni, így a nyelvet, a beszédet sem, mert mindaz, ami a színpadon megjelenik egyenrangú, egyformán fontos kifejezőeszköz.

Fotók: Bíró István
Az interjú részletes változata A Hét című lap 2005. december 29-ei számában olvasható.

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005

Az elveszett levél - Kolozsvár, 2005


kapcsolódó írások
Az elveszett levél színlapja
Megosztás |

» Korábbi cikkek


Adatbázisunk folyamatosan bővül, az adatok még nem tükrözik a teljes valóságot.
A Hamlet.ro tartalma a Creative Commons jogvédelmi elvei szerint használható fel.
Érvényes XHTML    Érvényes CSS    Töltsd le a Firefox-ot    Creative Commons License