HAMLET

szerk.

SUTTOGÁSOK VONZÁSKÖRÉBEN

Bergman és Şerban démonai: részletek két beszélgetésből

[2010. Jan. 25.]

Először Andrei Şerbant kérdezik, és szokásához híven ő is visszakérdez. Şerban ezután Woody Allennel készít képzeletbeli interjút Bergmanról.

Gergely Zsuzsa: Ingmar Bergman többször is beszélt, írt arról, hogy egész életében küzdött bizonyos démonokkal. Ha az általa felsorolt fogalmakat „lefordítjuk”, filmjei témáit kapjuk: halálfélelem, elidegenedés, kommunikációképtelenség, az ember helye egy Isten által cserbenhagyott világban stb. Bizonyos mértékben azért volt provokáció Bergmannal foglalkoznia, mert hasonló démonok kísértik önt is?

Andrei Şerban: – Azt hiszem, ezek nem is annyira démonok, hanem megalapozott, valós, gyakorlatias kérdések, hiszen mindannyiunkat érdekel a halálhoz való viszonyulásunk, mindannyiunkat foglalkoztat a szeretet illetve a szeretet hiánya, mindannyian szenvedünk a magánytól vagy a tehetetlenségtől. Senki nem szabadul ezektől a démonoktól. Nem csak Bergman, mi is szembesülünk velünk, attól függetlenül, hogy elismerjük vagy sem.

Az sem mellékes, hogy Bergman előtti főhajtásnak is szánta az előadást.

– Egyértelműen, hiszen egyike volt a 20-dik század legnagyobb filmrendezőinek. Én folyamatosan tanulok tőle. Megtiszteltetés, hogy színpadra vihetem a gondolatait.

Bergman szerepében Bogdán Zsolt (fotó: Daniela Dima)

Nagyon nehéz egy filmet színházban rekonstruálni. Tudtam, hogy használni fogja a vörös hátteret. Tudtam, hogy igyekszik majd megoldani a közelkép kérdését, hiszen az Bergman legerősebb eszköze. Sikerült, de ezáltal a ritmus, a produkció dinamikája megváltozott, hiszen egy színházi előadás nem bírja meg azokat a hosszan kitartott, percekig csodálható közelképeket, amelyek a filmben láthatók és annak szerkezetét is meghatározzák, különösen, hogy itt az alkotási folyamat is beépül a produkcióba. Hogyan járt el e belső idő ügyében?

– Hadd kérdezzem meg először én, hogy sikerrel jártam-e, hiszen én a nézők véleményére vagyok kíváncsi. Aztán majd válaszolok a kérdésére...

Amint meghallottam az első óraketyegést, már tudtam, hogy pörgőbb lesz a cselekmény, mint a filmben, de ez rendben is van, hiszen itt a színészeknek állandóan ki kell lépniük a szerepből majd „visszaugraniuk” abba, itt a történetmesélés és a befogadás is szaggatott. Indokolt, hogy képek, gesztusok, mondatok gyorsabban váltják egymást.

– Amikor egy képzeletbeli próbafolyamat adaptációját készíted el (mert ezt tettük, pontosan nem tudjuk, hogyan dolgozott Bergman a színészeivel), akkor belekapaszkodsz a rendelkezésedre álló kevés információba: rendezői és színészi feljegyzésekbe arról, miként forgattak, mennyit kacagtak a próbák alatt annak ellenére, hogy tragikus jeleneteken dolgoztak stb. Ezt nagyon szerettük, mert mi is azt gondoljuk, hogy nagyon súlyos dolgok után jól jön a feloldó nevetés. Valami élettelit, humorosat akartunk létrehozni, a humor fontos szereplője az előadásnak, bár közönségtől függ, hogy működik-e (tegnap, azaz január 20-án hidegebbek voltak a nézők). A közelképek problémáját egyértelműen a fényeknek kell megoldaniuk, amelyek hosszan időznek egy arcrészleten, egy ujjon, egy szemen, a mozi hatását kell elérniük, ahol könnyebb egyetlen elemre összpontosítanod. Azt hiszem, a fények nagyon jól működnek az előadásban. (...)

Jelenet az előadásból. Karin: Kató Emőke, Mária: Kézdi Imola (fotó: Daniela Dima)

Követni is bonyolult, hány rétegből áll össze ez az előadás. Bergman szövegei, a forgatókönyv képez egyet, nevezzük úgy, hogy ez az irodalmi réteg, ami beépül egy werkfilmszerűségbe. A werkfilm beépül egy művészfilmbe, és az egész helyet kap egy színházi előadásban. Leegyszerűsítve: ez „film a filmben és színházban”-szituáció. Hogyan kell kezelni ezeket a rétegeket, melyik kidolgozásánál kell legtöbbet időzni? Gondolom, legegyszerűbb a Bergman-szövegek felkutatása volt...

– Igen, de aztán ki kell közülük választani a legfontosabbakat, amelyek a legbeszédesebben tárják elénk, miként dolgoztak együtt ezek az emberek, mert a cél az, hogy az alkotásról magáról mondjunk lényeges dolgokat. Mi rejlik egy snitt mögött, mi történik egy színházi próbafolyamat alatt. A művész maga is téma, akinek meg kell értetnie magát, közölnie kell valamit és mint kiderül, ő is kommunikációképtelenséggel küszködhet, hiszen magának Bergmannak is voltak válságos pillanatai. Le akarta állítani a forgatást, le akart mondani a filmről. A legnagyobbak és a nem oly elismertek egyaránt sokat rágódnak azon, vajon tehetségesek-e, jók-e, értelmesek-e, dilemmáik vannak a nézők reakcióit illetően. Mi most ugyanebben a helyzetben vagyunk: fogalmunk sincs, tetszik-e a közönségnek vagy a kritikának az, amit létrehoztunk, érthető-e a szándékunk, vagy zavaros, szóval ugyanarról a problémáról beszélünk.

Apropó alkotás. Gyakran mondjuk, hogy a műalkotás megszületésének pillanata mágikus pillanat. Az előadásban jelen van a mágia, Bergman székének és a hozzá fűződő történetnek köszönhetően...

– Egy alkalommal maga Bergman meséli el ezt a történetet. Nagyon megragadott, és eldöntöttem, ezt mindenképpen be kell, hogy lopjam az előadásba, mert a színészi erő annyira szép megfogalmazása. Az ő játékuk képes egy egyszerű széket mágikus tárggyá varázsolni. Itt is erről van szó. Ha sikerül megváltoztatnunk a nézők percepcióját, akkor minden rendben van. Ugye, belép ide, hatalmas a füst, nem tudja, hol van és miért. Aztán ha az előadás végére egyfajta revelációt él meg, ha sikerül valamit közölnünk az életről, a szerelemről, a halálfélelemről, vagyis át tudunk adni valami jót, akkor teljesítettük a feladatunkat. Ha nem, akkor elhibáztuk...

Anna: Varga Csilla (fotó: Daniela Dima)

Azt volt a benyomásom, hogy folyamatosan segíteni kíván a nézőkön, elsősorban azokon, akik nem ismerik behatóan Bergman világát, vagy akik nem látták a filmet. Különösen az előadás kezdetén teszi ezt: például felmutatja a szereplők néhány fontos tulajdonságát. Létfontosságú a megértés könnyítéséért segítő kezet nyújtani, vagy ez elsősorban az előadás játékos, humoros rétegét szolgálja?

– Úgy kezdődik, mint egy könnyed, szórakoztató előadás. Kint vagyunk, nem tudjuk, mi történik, Bogdán Zsolt bejelenti, hogy: Én Bogdán Zsolt vagyok és ma este Bergmant játszom. Világos, hogy ő nem Bergman, hanem egy színész. Ez az egész nagyon játékos, beléphetsz egy konvencióba, színházasdit játszhatunk. Egyenként bemutatjuk a színésznőket, felvonulnak, mint egy divatbemutatón, hiszen az előcsarnok játéktere olyan, mint egy kifutó. Hangsúlyozzuk, hogy csodára készülünk, de mindenki tudja, hogy ez lehetetlen, hiszen a Bergman-filmet nem ezek a színészek hozták létre. Aztán érdekes, de bekerülsz a terembe, és minden egyre igazabbá és komolyabbá válik. Amikor az a lány meghal, akkor a nézőben is erőteljesen meg kell születnie a halál-élménynek. Nem az volt az érzése, hogy valaki valóban meghalt? Nagyon erős az a kép. Tehát egyszer csak alkotni kezdesz. Ez a szép az egészben. Végig egy próbát látsz, százszor elhangzik, hogy stop, belép Bergman az instrukcióival, tehát nem hagyják, hogy menjél a történettel, elmélyedj benne. Mégis, bizonyos idő elteltével a történet nagyon fontossá válik. Az utolsó 25 percet Bergman már nem szakítja meg. Akkor a történettel maradhatsz. De csak lassan lépsz be e színházi konvencióba. Olyan, mint a székes történet. Hiszek benne, mássá lesz, nem? Na, ez az.

Ön azt mondja, valami jót szeretne közvetíteni az előadással. Bergman úgy fogalmazott, hogy vigaszt és megnyugvást szeretne nyújtani a filmjével. Én azonban cseppet sem vagyok nyugodt, sem a film, sem az előadás láttán nem vigasztalódom meg. Továbbra is borzasztóan félek a haláltól, borzongok attól, nehogy olyan felületes legyek, mint Mária, nehogy valaha úgy omoljon össze az életem, mint a Kariné. Hogy is állunk ennek a történetnek a pszichológiai hátterével? Azt hiszem, sok Karin, sok Mária ül a nézőtéren, csak nem tudom, mennyire merik beismerni, hogy esetleg ők is rég hazugságban vagy nyomasztó magányban élnek.

– Az emberek nem buták, tisztán látják önmagukat, beismerik életük csődjét. Bergman is magára ismer ezekben az emberekben. Azt mondta: mindhárom nő fellelhető bennem, az énem részei ők. Nagyon igaz. Bennünk is ott vannak. Mindannyian félünk a haláltól. Mindannyian felületesek vagyunk és időnként olcsó élvezeteket hajszolunk. Mindannyian küszködünk azzal, hogy képtelenek vagyunk önmagunkról beszélni, vagy másokat megérinteni, esetleg nem bírjuk, ha mások megérintenek, mint Karin. Ugyanakkor megvan bennünk az a nagylelkűség is, amit Annában láthatunk, aki elvesztette egyetlen gyermekét, most meg feltétlen szeretettel ápolja a beteg lányt. Tehát tudunk nagylelkűnek lenni, de közben felületesek, frusztráltak, kegyetlenek is vagyunk. Mert emberből vagyunk. A lényeg az, hogy a színháznak segítenie kellene ezeknek az érzelmeknek a feloldásában. Ha képesek vagyunk szembesülni ezekkel az érzelmekkel, akkor könnyebben elérhető a megnyugvás és csökkenhet a félelem. Ezért fontos a színház.

Ágnes: Pethő Anikó (fotó: Daniela Dima)

Mit gondol, a felsoroltak mellett a Bergman által oly sokat emlegetett Istent is megtaláljuk ebben az előadásban?

– Ez annyira személyes kérdés, hogy nincs jogom válaszolni rá, mindenki maga kell, hogy megfogalmazza az álláspontját, nekem csak egyéni véleményem lehet.

Az ön személyes véleménye hogyan hangzana?

– Szeretném azt hinni, hogy létezik valami tőlem független. Mert ha csak én léteznék, és azon felül semmi más, az nagyon szomorú volna.

(Az interjú a Kolozsvári Rádió számára készült)

Jelenet az előadásból (fotó: Biro István)

Woody Allen és Andrei Şerban képzeletbeli beszélgetése Ingmar Bergmanról
(Részletek az előadás műsorfűzetéből)

Andrei Şerban: Én száz éve dolgozom színházban, egy képzeletbeli kamera mögé rejtőzve, és minduntalan azt suttogom magamnak: „ez most egy nagyközeli”, „ez most egy nagytotál” – mintha egy frusztrált filmrendező lennék, aki képeket vág össze a színpadon. Lehet, hogy van tehetségem a filmhez, lehet, hogy nincs, de honnan tudhatnám, ha nem próbálkozom?

...

Woody Allen: – Bergman egy titán. Úgy gondolom, hogy filmjeinek örök mondanivalója van, mivel az emberi kapcsolatok nehézségeiről, a kommunikáció hiányáról, az Isten utáni vágyakozásról, és a halálhoz való viszonyulásról szólnak – ezek olyan egzisztenciális kérdések, amelyek ezer év múlva sem fognak megváltozni. Míg számos mai sikerfilm feledésbe merül, az ő alkotásai ugyanolyan nagyok maradnak.

Bergman mintha egy másik időből jönne, egy olyan világból, amelyben még létezik várakozás és hallgatás. Mindig is foglalkoztatta a teremtővel való kapcsolat, vagy ennek hiánya. Manapság egyáltalán nem trendi a művészek körében Isten hallgatása miatt aggódni.

...

Talán Picasso mondta, hogy a középszerű művész másol, de az igazán nagy művész, az lop. A legjobb példa erre Shakespeare.

– Hát igen, én is sokat loptam, de csak a legnagyobbaktól: Bergmantól, Grouchotól, Chaplintől, Keatontől, Martha Grahamtől, Fellinitől. Én szégyentelen nagy tolvaj vagyok.

Én valamivel kisebb, de ugyanolyan szégyentelen. Csak azért nincs lelkiismeret-furdalásom, mert nem egyszerűen csak másolok (amint azt sokan teszik – a német színházat például), hanem a bennem ébresztett hatásokat megpróbálom valami mássá alakítani. Ebben is Shakespeare példáját követem: mindenkitől átvett valamit, és aztán egy új minőséggé alakította át.

Jelenet az előadásból (fotó: Biro István)

– A Suttogások és sikolyok filmezése hipnotikus: a színek megválasztása, a kamera-mozgás költészete, a faliórák hangja. A filmet nézve hipnotikus állapotba kerülünk, és amikor véget ér a vetítés, annak ellenére, hogy a képek nagy része nyomasztó, pesszimista, lelkesedéssel, rajongással távozunk, mert a film minden részletében jelen van Bergman zsenialitása, és mert a tökéletes művészet közelében lehettünk és nem egy lehangoló élményben volt részünk.

De hát éppen ez jellemző a nagy művészekre, gondolok itt Csehovra, Shakespeare-re, Euripidészre. A Ványa bácsi, a Lear, vagy a Trójai nők után, amelyek mind sötét, nyomasztó, az emberi sorsról reménytelen üzenetet közvetítő darabok, a néző boldogan megy haza, bátorságot merítve belőlük, azzal az érzéssel, hogy amit látott, jót tett a lelkének. Mégis kíváncsi lennék, miért tartja éppen Bergmant minden idők legjobb filmrendezőjének?

– Értelem, mélység, stílus, vizuális szépség, feszültség, narrációhoz való érzék, ritmus, gazdaságosság, termékenység, újítás; Bergman a színészek rendezője volt – páratlan tehetsége volt ahhoz, hogy együtt dolgozzon velük. Erre gondolok, amikor azt állítom, hogy ő a legjobb. Valószínűleg vannak olyan rendezők, akik bizonyos tekintetben fölülmúlják, de a filmtörténetben nincs még egy olyan kiteljesedett művész, mint ő.

Nem tudom, mi a helyzet a film világában, de a színházban ma az ujjaimon meg tudom számolni azokat a rendezőket, akiket valóban érdekelnek a színészek, akik valóban figyelni akarnak rájuk rendezés közben, a Sztanyiszlavszkij és Grotowski által megteremtett hagyomány értelmében. Posztmodernizmus, koncepciók, polémiák, ideológiák, globális felmelegedés, baloldali mozgalmak, feminizmus, a homoszexuálisok jogai – nagy hangzavar, bármi, csak hogy ne kelljen a lelkünkkel, a bennünk levő emberrel foglakozni.

...

Az egyszerűséget a legnehezebb elérni. Látom magamon, mennyire dagályos és öntelt tudok lenni, amikor van közönségem, és gargantuai étvággyal tálalom a színészeknek a nagy bölcsességeket.

– Sven Nykvist (Bergman operatőre) mesélte, hogy a Suttogások és sikolyok felvételein, a halálról szóló jelenetek filmezése közben, a színésznőkkel együtt majd meghaltak a kacagástól, vicceket mondtak, vagy a színészek magánéletéről pletykáltak.

Ez nagyon tetszik nekem! Mi is fel fogjuk használni az előadásban. Arra az anekdotára emlékeztet, amikor Laurence Olivier Othellót alakította, és az utolsó jelenet előtt (amikor megfojtja Desdemonát) vicceket mondott a kulisszák mögött, a műszak meg dűlöngélt a nevetéstől – a következő másodpercben pedig már a színpadon volt, és a közönség beleremegett a tragikus kisugárzásába. Ez nagyszerű lecke olyan színészek számára, akik túlságosan azonosulnak a szerepükkel, arról, hogy a színész hogyan lehet egyszerre teljesen szabad, és kész arra, hogy száz százalékosan beleélje magát a szerepébe.

kapcsolódó írások

A DÉMONI RENDEZŐ a Suttogások és sikolyok adatlapja a Hamlet.ro-n TALÁLKOZÁS ANDREI ŞERBANNAL MOCSÁRBAN VERGŐDVE

» Korábbi cikkek