HAMLET

Köllő Katalin

MOCSÁRBAN VERGŐDVE

Beszélgetés Andrei Şerban rendezővel

[2007. Oct. 3.]

"Ha nem okozol meglepetéseket, ha minden majdnem ugyanúgy történik, amint számítottál rá mielőtt színházba mentél, akkor az szörnyű, az katasztrofális."

Miért pont a Ványa bácsi? Miért izgalmasabb ez a darab az Ön számára a többi Csehov-műnél?

Şerban Andrei: – Ez nem azt jelenti, hogy más Csehov-darabok nem izgalmasak számomra.

Akkor inkább úgy kérdezném, miért épp most?

A. Ş.: – Mert amikor Tompa felajánlotta, hogy jöjjek a magyar színházhoz dolgozni, nem tudtam, mit akarok rendezni. Eljöttem, megnéztem több előadást, megismertem a társulatot. És amikor láttam az itteni színészeket, azt mondtam magamnak, hogy ezek a színészek kiválóak lennének a Ványa bácsiban. Ezért.

© Biró István

Rendezett még Ványa bácsit ezt megelőzően?

A. Ş.: – Igen. New Yorkban, ezelőtt húsz évvel. Közismert amerikai sztárokkal. Nagyon jól sikerült az előadás, de egy idő elteltével rájön az ember, hogy sok dolgot nem értett meg fiatalabb korában, rájöttem, hogy ma már jobban megértem a kapcsolatokat, és teljesen más formában akartam színpadra vinni, mint akkor. Ezeket a remekműveket háromszor- négyszer is megrendezheti az ember az élete során, és minden alkalommal új dolgokat ért meg, másvalami válik fontossá.

Rendkívül érdekes a térhasználata, abszolút rendhagyó. Nagyon izgalmas, ahogyan először, legalábbis az én értelmezésem szerint, egyfajta perspektívát nyújt, kitágítja a teret, és ezáltal a szereplők lehetőségeit, majd egyre inkább beszűkül a tér, a távlat, el egészen odáig, hogy a végén a szereplők, és velük együtt mi is talán, mocsárban vergődünk, nem tudunk szabadulni.

A. Ş.: – Minden alkalommal, amikor dolgozom, keresem a lehetőségét annak, hogy meglepjem az embereket, számomra a meglepetés a legfontosabb szó a színházban. Mert ha nem okozol meglepetéseket, ha minden majdnem ugyanúgy történik, amint számítottál rá mielőtt színházba mentél, akkor az szörnyű, az katasztrofális. Mert azáltal, hogy nincsenek meglepetések, meghal a színház. És sajnos manapság többnyire nincsenek meglepetések a színházban, ezért kevesen járnak előadásokra.

Azt mondta, hogy meghal a színház, ha nincsenek meglepetések. Értsük ezalatt azt, hogy a Brook-féle „holt színház” felé haladunk?

A. Ş.: – Haldoklik a színház. Nem holt, de a halál felé tart, az az érzésem. Mindenhol a világon. A színháznak már nincsen semmi jelentősége. Franciaországban például végeztek egy felmérést, amelynek eredménye szerint a lakosságnak mindössze húsz százaléka jár színházba.

© Biró István
Romániában véleményem szerint ez az arány csupán öt százalékra tehető, de mindenképpen tíz százalék alatt van. Nagyon kevesen járnak színházba. A televízió megölte a színházat, hiszen sokkal kényelmesebb papucsban ülni otthon a televízió előtt, közben pedig telefonálsz, eszel, iszol, és ráadásul még tévét is nézhetsz mindeközben. A tévében pedig tulajdonképpen a politika a legérdekesebb színház, és a politikusok, minden csupa politika.

A politikai bohózatnak tulajdonképpen sokkal erősebb hatása van, mint akármelyik Caragiale-darabnak. Ebben az értelemben tehát amikor az emberek elmennek a színházba, sokkal érdektelenebb dolgokat látnak, nem tartogatnak meglepetéseket számukra. És akkor megkérdezik önmaguktól: van értelme annak, hogy felöltözzek és elmenjek a színházba? Inkább otthon ülnek. Ez szomorú, de sajnos igaz. Mert amit a színházban csinálunk, annak nincs ereje, nincs hatása, eredetisége.

Úgy érti, hogy mindezért a színházi emberek hibásak?

A. Ş.: – Igen. Teljes egészében. Mert nem akarjuk föltenni magunknak a kérdést: mit jelent ma a színház? Hogyan kell ma színházat csinálni? Ma, amikor nem lehet úgy színházat csinálni, ahogyan tettük azt tegnap, tegnapelőtt, vagy egy évszázaddal ezelőtt.

Az a baj, hogy nagyon lusták és passzívak vagyunk. Nem teszünk fel magunknak kérdéseket, és mi rendezők azt hisszük, hogy amit csinálunk, az zseniális, a színészek pedig, hogy mindenki szereti őket, és minden megy magától. Nos, meglepetésszerűen: nem így van.

© Biró István
Ide jőve tehát rá akartam találni arra a bizonyos meglepetésre, és azon gondolkodtam, hogyan használjam ezt a színházat úgy, ahogyan még nem használták. És nagyon nehéz volt, mert sok jó rendező dolgozott itt. De mégis rátaláltam a módjára, azt hiszem így még nem használták a teret.

Valóban nem, tényleg jól sikerült a meglepetés. Számomra nagyon érdekes volt, ahogyan feltárja azokat a helyeket, amelyek a közönség számára nem nyilvánosak, amelyeket nem láthatunk, a kulisszákat. Ön megmutatja mindazt, amit nem lenne szabad, nem kellene látni, talán ezért van olyan elementáris hatással ránk. Valószínűleg ugyanígy meglepődünk azon, amit látunk, akkor, amikor önmagunkba tekintünk, és felfedezzük a titkokat.

A. Ş.: – Igaz. Valóban, mintha saját tükörképünk lenne. És az is igaz, amit az imént mondott, amikor említette, hogy a néző is úgy érzi magát, mintha a mocsárban vergődne, mintha részese lenne a cselekménynek. Én így szeretek színházat csinálni.

Számomra nagyon fontos, hogy a néző minden előadásomban úgy érezze: részese a cselekménynek. Ne legyen passzív, ne kívülről nézze az előadást, ne legyen „védett”, ne csak nézzen valamit, ami nem érinti meg, és aztán ítélkezzen. Nem szabad hagyni, hogy a néző passzív legyen, kötelezni kell, hogy úgy érezze magát, mint aki részese a történetnek, úgy érezze, hogy ami a színpadon történik, az az ő drámája is.

Be kell lépnie a játékba. Ez nagyon fontos. A Ványa bácsi pedig rólunk szól, arról, hogy milyenek vagyunk. Nem Oroszországról, nem a 19. századról, hanem a máról, rólunk, Kolozsvárról, vagy bármilyen más helységről. És megmutatja az emberi kapcsolatokat, illetve azok abszurditását, megmutatja az emberi szenvedést, a bennünk lévő komikumot és tragikumot. Segít meglátni önmagunkat.

Mint ahogyan Shakespeare is mondja, a színház az élet igazi tükre kell hogy legyen. És azt hiszem, hogy ezeknek a nagyon jó színészeknek a segítségével, akik számomra Románia legjobb színészei jelen pillanatban, sikerül megérintenünk a közönséget.

© Biró István

Nem fél, hogy ez a fajta interaktivitás inkább elriasztja a nézőt?

A. Ş.: – Amint látta, olyannyira benne vannak a közepében, főleg, amikor lemegy a vasfüggöny, hogy nincs kiút, nincs mód a visszautasításra, hiszen mindenhonnan támadás érhet, úgyhogy végül is kötelezve vagy egyfajta válaszra. És ahogyan figyeltem a tapsokat a nyilvános főpróbák után, úgy éreztem, hogy a közönség nagy részét meggyőztük.

Mintha a középkori színjátszásra jellemző stációkat járnánk be az előadás alatt, de hasonlíthatnám akár a szenvedés útjához is ezeket az állomásokat.

A. Ş.: – Igen, anélkül, hogy feltétlenül akartuk volna, van egyfajta vallásos jellege is ennek a dolognak. Valóban, ha akarja az ember, akkor találhat kapcsolatot a középkori misztériumok és a mi előadásunk között, hiszen ugyanúgy költözünk egyik helyről a másikra, bejárjuk a stációkat.

Kettős szereposztást használ több szerepnél is...

A. Ş.: – Látta mind a kettőt?

Igen. Először a második szereposztással láttam az előadást, és csak utána az elsővel. Érdekes módon sokkal elemibb erővel hatott rám az első alkalommal, sokkal élőbb, érdekesebb volt számomra az az előadás, mint az első szereposztásos változat. Persze, ennek több oka is lehet. Nyilván, nagyobb hatással bír, amikor először látja az ember, de úgy éreztem, hogy kicsit ritmustalan volt az első szereposztással látott verzió, másrészt meg másként játszanak a színészek. Én igazából kötelezővé tenném mindenkinek, hogy mindkét változatot nézze meg, hiszen szinte egy másik előadást lehet látni.

A. Ş.: – Igaza van, én is úgy látom, hogy az egy másik előadás.

© Biró István

Angolból fordították magyarra a darabot. Mi a különbség az „eredeti” magyar fordítás és a mostani, angolból magyarra való fordítás között?

A. Ş.: – Egyfajta adaptáció. Nem a szó szerinti Csehov-darab ugyan, de semmit sem változtattunk, minden ott van, a mű lényege megmaradt.

Többen is használnak idegen nyelvű kifejezéseket, mondatokat a darabban, jól-rosszul, ám Jelena Andrejevna beszél a legtöbbet angolul. Ezzel az ő „idegenségét” akarta hangsúlyozni?

A. Ş.: – Ő Szentpétervárról jön. Más társadalomból érkezik, így olyan, mintha külföldről jönne. Szentpétervár olyan messze van a többiek számára, hogy szinte más világnak számít. Egy művelt világból érkezik ebbe a mocsárba, a világtól elfelejtett vidékre, és valóban úgy néz ki, mintha üstökös szállt volna le, így is emlegetik a darabban.

Mások is beszélnek idegen nyelven a szereplők közül, franciául, németül, ezzel akartam kifejezni azt az álértelmiségi világot, amelyben élnek, teljesen elszakadva a valóságtól, és hát megmutatja, hogy milyen nevetséges helyzetben vannak.

Maradjunk Jelena Andrejevnánál...

A. Ş.: – Mi volt a benyomása róluk?

Mint mondtam, először a második szereposztással láttam, tehát Györgyjakab Enikővel, és csak utána Kézdi Imolával. Két különböző szerepfelfogás, véleményem szerint. Nem igazán tudom, melyikük tetszett jobban. Hajlok arra, hogy azt mondjam: az összhatásban Györgyjakab Enikő. Ha összevetem a két alakítást, hatásában, kifejező erejében, akkor talán ugyanannyi pozitívuma van az Imola alakításának, mint az Enikőének. És mégis óriási a különbség a két színésznő szerepmegoldása között, és ennek megfelelően a hatása között.

A. Ş.: – Imola inkább érzelmi szinten közelíti meg a szerepet, Enikő hidegebb, de sokkal nagyobb energiát fektet bele. Imola színpadiasabb figura, olyan akár egy sztár, aki belép a mi világunkba, míg Enikő olyan, akárcsak bármelyik nő az utcáról, sokkal filmszerűbb.

© Biró István
Érdekes az előadás végén is a különbség a két „hatás” között, legalábbis az én megítélésem szerint, amikor Szerebrjakov kiráncigálja maga után a „szerelmi iszapbirkozástól” csatakos feleségét. Ha az Enikő kimenetelét elemezném, akkor számomra ezt jelentené: felháborító, ahogyan kiráncigálja, persze, de talán ez a nő meg is érdemli, hogy Szerebrjakov úgy húzza maga után, akár egy szukát, ez az ő játékszere, a nő meg megy utána, elviseli, mert gyáva, és hát neki is érdeke, hogy vele menjen. Az Imola változatában viszont azt éreztem, hogy ez a nő áldozat.

A. Ş.: – Valóban azt lehet érezni, hogy áldozat. Érzi az ember, hogy milyen nehéz számára a távozás, mert szereti Asztrovot, de nincs bátorsága elszakadni Szerebrjakovtól. Érthetetlen, hogy miért nem tud elszakadni tőle, pedig kétségbeesetten szereti Asztrovot. De úgy látszik ilyen az élet.

Ha már szóba került az előadás vége, beszéljünk egy kicsit az Ön által felmutatott változatról. Egyszerre érzem tragikusnak és ugyanakkor távolságtartónak. A választott beszédmód miatt, ahogyan Szonya elmondja a darabvégi monológot, kicsit úgy érzi az ember, hogy szinte eltartja magától a történetet. Aztán jön az utolsó pillanat: a felfelé nézés. Mit jelent tulajdonképpen: segítségkérést, csöppnyi reménysugarat, vagy csak egyszerűen felfelé tekintenek, semmit sem várva?

A. Ş.: – Önnek mi volt az érzése?

Talán reménysugár, de leginkább segélykérés, segítsen valaki, történjen már valami.

A. Ş.: – Igen. Tulajdonképpen minden nézőnek meg kell szülessen a saját impressziója. Én nem tudok és nem is akarok üzenetet közvetíteni senki számára, hiszen nem is erről van szó. Szonya monológja, amúgy a drámairodalom egyik híres monológja, arról szól, hogy majd dolgozunk, visszaáll a rend, a munka által megtaláljuk a békességünket, és minden rendben lesz ismét.

© Biró István
Általában nagyon szentimentálisan adják elő, melodramatikus hatású, mindenkinek tetszik a nézőtéren, mindenki jól érzi magát a végén, és boldogan tapsolnak azokban az előadásokban, amelyek az érzelmi hatásra fektetik a hangsúlyt.

Én azonban úgy éreztem, hogy litánia-szerűen kell elmondani ezt a monológot. Szonya szövege olyan, mintha egy vallásos szöveg lenne, egy ima, mintha a Miatyánkot mondaná, egy imát, amelyet, ha elmondasz, akkor minden rendben lesz. Elmondva ezt az imát tulajdonképpen saját magát akarja meggyőzni, hogy minden rendben lesz, de ő sem hiszi. De oly nagy a kétségbeesés, hogy nem tehet mást, mint imádkozni.

Csehov a darab végén azt írja, hogy hallatszik az éjjeliőr, amint áthalad a kerten. Nálunk is ugyanígy van, hiszen nem változtattunk semmit a darabon, csak a mi változatunkban az őr fent van a magasban, ott halad el. És tulajdonképpen itt tevődik fel a kérdés, hogy ki ez az őr? Vajon a családhoz tartozó reális éjjeliőr, aki vigyáz a kertre, vagy egy szellemi oltalmazó.

Felnéznek mindannyian, ez a felfelé nézés számomra azt jelenti, hogy igen, létezik másvalami, várunk valamire. Talán olyan, mint a Godot-ra várva.

© Biró IstvánBevallom, rettegve néztem a terembeli jelenetet az első rész elején, nagyon féltem, hogy leesik valamelyik színész és összetöri magát. Úgy tűnik, hogy nagyon könnyedén végzik ezeket a veszélyes mozgásokat, de gondolom, hogy iszonyatos koncentrációt igényel.

A. Ş.: – Nagyon bátor színészek. Akik mernek kockáztatni. Nagy meggyőző erővel teszik a dolgukat. Ha kevésbé jó színészek lennének, és kevésbé tehetségesek, akkor nem tudnák megtenni. A tehetségüknek köszönhető, hogy meg tudják csinálni ezeket a dolgokat, és annak a vágynak, hogy olyasmit csináljanak, amit eddig még nem. Hiszen olyasmit próbáltak ki, amire még nem kérte őket más rendező, és ez ösztönzi őket.

Miért tartott több nyilvános főpróbát is? Elutazik, vagy csak le akarta mérni a hatást?

A. Ş.: – Elutazom. Nem leszek itt a bemutatón, tehát számomra ez volt a hivatalos bemutató. New Yorkban leszek, nem tudok már visszajönni a premierre. Azért is tartottam több nyilvános főpróbát, mert azt hittem, hogy egy-két dolgot még helyre kell tennem.

De nem állítottam meg az előadást, mint tettem azt a román színházban tavaly, a Megtisztulás nyilvános főpróbáin, mert rájöttem, hogy helyén vannak a dolgok. Úgy érzem tehát, hogy kész van az előadás, „át lehet adni” a közönségnek.

© Biró István

Jön még rendezni majd a magyar színházba?

A. Ş.:– Igen, akarok jönni. Nagyon jól éreztem magam itt. Nemcsak azért, mert úgy éreztem, hogy amolyan családi hangulat van itt, ami véleményem szerint nagyon egészséges dolog, a színészek pedig rendkívül nyitottak és szeretnek új dolgokat kipróbálni.

Azért is szerettem itt lenni, mert mindenki, az adminisztratív, a technikai személyzet és az irodalmi titkárság egyaránt „résen van”, ahogy mondani szokás, nagyon ritkán találkozik az ember ilyen kreatív légkörrel.

A román színházakban is éreztem az odaadást irányomban, dolgoztam Szebenben és itt Kolozsváron is, de éreztem, hogy minden erejükkel arra koncentrálnak, hogy eleget tegyenek az elvárásaimnak, mert hát tudták, hogy ki vagyok és honnan jövök. De az az érzésem, hogy amikor nem velem dolgoznak, sokkal alacsonyabb a színvonal és nagyobb a fejetlenség. Itt viszont érezni lehet, hogy ugyanolyan a munka színvonala, akár én rendezek, akár másvalaki.

Mit csinál az elkövetkező időszakban?

A. Ş.: – Az Egyesült Államokban, a Columbia Egyetemen vagyok tanszékvezető, eléggé elhanyagoltam az ottani munkámat, túl sokat voltam itt az utóbbi időben. Tanítok tehát egész évben, majd rendezek egy Verdi-operát Olaszországban, és hát készítem elő a következő évi projektjeimet.

Még haragszik Bukarestre?

A. Ş.: – Nem haragszom Bukarestre, egyszerűen nem érdekel Bukarest. Több szempontból sem. Egyrészt a bukaresti színházi színvonal nagyon vidékies. A színházi életben a provincializmus Bukarestre jellemző. Vidéken sokkal élőbb és újabb a színházi élet, mint ott.

A legósdibb stílusban játszó, haldokló színházak Bukarestben vannak. Nagyon gyengék a színházak, a színészek meg kiéhezetten kapkodnak mindenféle más elfoglaltság után, a tévénél, filmnél, rádiónál, hogy pénzt szerezzenek. Nem jönnek szívesen próbákra, nem a munkára és rád koncentrálnak, egyfolytában elkéreznek félórára, órára, és ez katasztrófális. Egyszerűen nem érdekel tehát Bukarest.

© Biró István

Még foglalkozik írással?

A. Ş.: – Igen, most írom a második könyvemet.

Miről?

A. Ş.: – Írok egy könyvet, amelyben megpróbálom megérteni saját magamat.

Az első nem volt elég erre?

A. Ş.: – Az elsőben megpróbáltam megérteni a karrieremet, ami valami külsődleges dolog.

És sikerült?

A. Ş.: – Megpróbáltam megérteni egy kicsit, hogy mit miért tettem. Annak idején nem tudtam, hogy miért csinálom egyik dolgot a másik után, miért megyek egyik országból a másikba, miért zsonglőrködöm a színház és opera között, miért változtatok meg mindig mindent, hogy ne hasonlítson arra, amit azelőtt csináltam. De most írok egy olyan könyvet, amelyikben megpróbálom megérteni önmagamat. Ami egyáltalán nem könnyű.

kapcsolódó írások

TALÁLKOZÁS ANDREI ŞERBANNAL

» Korábbi cikkek