HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZ A HAVASON

A kezdéshez szükséges minimumot alig tudták előteremteni

[2005. May. 24.]

Gyergyószentmiklóson pénteken kezdődött a romániai kisebbségi színházak seregszemléje. Kilenc nap alatt magyar, német és zsidó nyelvű előadásokat mutatnak be a résztvevők. Recenziók a marosvásárhelyi teatrológusok tollából.

Egyelőre a jövő titka, hogy a helyi önkormányzat anyagilag támogatja-e a rangos eseményt, a város vezetősége pedig nem tette tiszteletét a Kollokvium megnyitóján sem, mert az Omega együttes gyergyói közönségtalálkozóját ugyanabban az időpontban tartották.

A minisztériumi és a magyarországi támogatásokra számíthat a szervezést vállaló két intézmény, a Figura Stúdió Színház és a Hargita Megyei Kulturális Központ, de az induláshoz szükséges minimumot alíg tudták előteremteni.

A gondok ellenére a megnyitó derűs hangulatban zajlott. Szabó Tibor, a fesztivál igazgatója a régi ismerősöket üdvözölte, akik most is a színházat választották. Zsehránszky István, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának, a rendezvény főtámogatójának osztályvezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a Kollokvium előző kiadásai bebizonyították már, hogy Gyergyószentmiklóson életképes ez a rendezvény. Kovács Levente rendező, a szakmai zsűri elnöke a találkozások fontosságát emelte ki.

A versenyprogram előadásait szakmai beszélgetések követik délelőttönként, és minden előadásról recenzió jelenik meg a háromnaponta szerkesztett Kollokvium című lapban. Mindkét programban marosvásárhelyi teatrológia szakos diákok vesznek részt, akiknek a beszélgetések felvezetése, illetve a z előadásokra való gyors reagálás komoly szakmai kihívást jelent, hiszen tanáraik közül senki nem irányítja munkájukat.

A következőkben a fesztiválújságban megjelent írásokat közöljük az első napok előadásairól, a Tompa Miklós Társulat Negyedik nővér, a Szigligeti Társulat Tom Jones és a Nagyszebeni Radu Stanca Színház Bérgyilkost fogadtam előadásáról.

Negyedik nővér

Tatár Ágota: Külön utakon járó álmok

Az előadásban több multikulturális hatás érhető tetten. A szerző, Janus Glowacki Amerikában élő lengyel író, a rendező, Alexandre Colpacci lengyel származású, de Romániában született és jelenleg Párizsban él. Az előadást román rendezővel, román díszlet- és jelmeztervezővel hozta létre egy erdélyi magyar társulat. Ezen tények egybeesése meghatározza mind a szöveg, mind az előadás stílusbeli erősségeit és hiányosságait. Az örök emberi elvágyódás motívuma csehovi örökség – legyen a helyszín akár Moszkva, akár Amerika, akár Románia, azonbelül is Erdély, szűk és tág értelemben a világ. Mit mond a világról a szerző? Darabjával az ezredforduló kezdetén uralkodó őrületre és kiábrándultságra akar rávilágítani, aktualizálva egy klasszikus történetet, kiemelve belőle a boldogságért való küszködést, valamint olyan térbe és időbe ágyazva, amely kísértetiesen rímel mai világunkra.

Mit válaszol az előadás a darab "kijelentéseire"? A szereplők elbeszélnek egymás mellett, a szerző így reflektál a csehovi dialógustechnikára. Ugyanakkor a szöveg és a színpadkép is “elbeszél” egymás mellett, mint ahogyan a játékmód és a történet is. A színpadkép nem igazolja a szöveget, melyben szegénységről, elcsúszott életekről, üres álmokról van szó. Ezzel szemben a jelmezek és a színpadkép stilizáltsága inkább a legkisebb lány, Tánya (Darabont Mikold) rózsaszín tüllbe öltözött álomvilágát idézi bennünk, mintsem a szereplők valós élethelyzetét. Nem derül ki, hogy a díszlet stilizáltsága szándékos elidegenítés és távolságteremtés a néző és a történet között, vagy éppen a színpadkép és a rendezés koncepciója jár külön utakon. A többfunkciós szobafalat, ablakot, könyvespolcot, kimustrált holmikat tartó, s persze vodkásüvegek rejtekhelyéül szolgáló, felfelé a végtelenbe nyúló polc, a rajta művészien elrendezett tárgyakkal soha nem fog egetverő szegénységről árulkodni.

Az ágy, amely az összes családtag közös és intim helyét jelenthetné, soha nem fog azzá válni, még ha ott zajlanak is a legnagyobb lelki bántódások, s az élettől kapott pofonok is ott csattannak el. Az ágy a legfontosabb díszleteleme az előadásnak, de érthető viszonyok helyett csak pótcselekvéseket látok. Amikor a három nővér külön-külön jön be és cselekszik, beszél, akkor helyzetükről, kilétükről, problémáikról értesülünk. Amikor azonban együtt ülnek az ágyon és civakodnak, azonnal kisiklik az előadás menete.

Negyedik nővér (Marosvásárhely) A szerző szavai szerint a darab nem Csehov Három nővér című drámájának új változata, nem is folytatása, inkább ironikus utalás Csehov darabjára. Ami megmarad a csehovi stílusból, az az emberi kapcsolatok kiüresedésének megjelenítése: egymással beszélnek, de nem egymáshoz. Az előadásban ez a koncepció meg is valósul, viszont a három lány közös jelenetei nem ettől válnak igazából üressé, hanem olyasvalamitől, ami már a játékmódon kérhető számon, nem pedig a Glowacki-szöveg indokolja.

Glowacki szerint ez a történet a szerelemről szól, amely a legnehezebb időkben is (jórészt) győzedelmeskedik. Valóban győz a szerelem és a boldogság ebben a világban? Az irónia, amely mindenestől átszövi a történetet, nem enged ilyen egyértelműen belenyugodni a majdnem happy end befejezésbe. A két idősebb nővér, Kátya (Fodor Piroska) és Vera (Berekméri Katus) visszakapja szerelmét a nagy csalódások után, s egyszerre felpörög a cselekmény ritmusa is: a boldogságot jelentő pénz “megtalálta” a családot. A Szonyaként hazatérő Kolja (Bodolai Balázs) véletlen szerencséjének – na meg saját egészséges naivitásának köszönhetően – a hazug amerikai filmrendező, John Freeman (Henn János) visszatér Kátyához. Jurij (Szélyes Ferenc), a hős lelkületű hazafi és politikus, mellesleg fegyverkereskedő, előbb abortuszra küldené szeretőként elismert titkárnőjét, Verát, most azonban visszatér, és természetesen megbocsátás lesz a jutalma. Egyszóval minden és mindenki együtt van, csupán apró folt esik a lányok becsületén, hiszen szép dolog a megbocsátás, de nem mindegy, hogy milyen áron. Ráadásul a pénzt az önállóvá és cinikussá vált Kolja a magához ragadja.

Minden készen állna a befejezéshez, csupán egy pici tényező állja útját a "boldogságnak": születése pillanatában Vera gyermeke mindenkit a halálba küld egy Kalasnyikovval. Csak azok maradnak életben, akiket a Bábuska által reklámozott golyóálló mellény véd. A hatásos befejezés eltávolodik a vágyálmokkal vegyes valóságtól. Minket, akik a nézőtéren ülünk kiragad kényelmes néző-státusunkból, és muszáj elgondolkodnunk, vajon nem merő képzelgés saját, kósza vágyakkal telt valóságunk is?

Kádár - Dombi Katalin: A kevesebb több

Pinczés István már másodszor rendezi meg saját, Henry Fielding Tom Jones című regényéből készített adaptációját. Ezt a változatot öt évvel ezelőtt a debreceni társulat játszotta, most a nagyváradiak. De – hangsúlyozza a rendező a műsorfüzetben található interjúban - ez nem reprodukció, "az előadás mindig közvetlenül arról a társulatról szól, amelyik előadja". A szöveg tele van aktuálpolitikai utalásokkal, egyfajta Tom Jones-szivacs: magába szív mindent, ezáltal próbál közeledni 2005-höz, Gyergyóhoz. Ez az előadás (mint minden más), nemcsak közönségsikert kíván elérni, hanem a szakma elismerését is - mondja Pinczés. A nézők nagy része valóban jól szórakozik, de akadnak olyanok is, akik kételkedve fogadnak bizonyos jelenségeket.

Tom Jones (Nagyvárad)

A színpad tere három részre tagolódik: a zenekari árok, a nagyszínpad, és az erre felépített deszkaemelvény. Sőt, Partrige (Medgyesfalvy Sándor) a nézőtérre is kijárkál, innen beszél a nézőkhöz. De a terek közti átmenet nincs következetesen kidolgozva. Kiszámíthatatlan, hogy ki mikor lép át egyik helyszínről a másikba, és miért. Váratlanul és indokolatlanul történnek az átmenetek. Partrige kiszólásai is esetlegesek. Ugyanígy nincsenek színészileg kidolgozva az egyes jelenetekben a figurák találkozásai sem. Lady Bellastone (Kovács Enikő) házában Sophie (Gajai Ágnes) egyedül üldögél, majd hirtelen betoppan Tom (Kiss Csaba). Nem érezni a szereplőkön, hogy ez az esemény bármelyiküknek is túl sokat jelentene, vagy váratlanul érné őket.

Egyéb dramaturgiai megoldatlanságok is találhatóak az előadásban. Például a színpad közepére felülről állandóan belóg egy kismadár, ami a zene ritmusára táncikál, de ennél több szerepe nincs. Csakhogy a színházban minden apró tárgynak, szónak és mozdulásnak jelentősége kell, hogy legyen. A második felvonásban véletlenszerűen felbukkanó báb-karmesternek is találhatnánk igen fontos szerepet - a festett zenekart akár báb is irányíthatná, vagy a bábjelleggel lehetne hangsúlyozni, hogy itt egy olyan játékról van szó, amit kívülről „mozgatnak” -, de a rendező nem él ezzel a lehetőséggel. Már az előadás legelején látni, hogy a színészek kapcsolatot próbálnak teremteni a közönséggel: együtt kell elénekelni a brit himnuszt, almát dobálnak a nézőtérre, Partrige pedig gyakran kiszól a nézőkhöz. Éppen az lesz elidegenítő, amivel az előadás a legjobban próbál hatni. A színészek egymást figyelmeztetik, hogy: „kezdődik a következő jelenet, kész vagy már?” Amikor azonban tizedszerre hangzik el a játékmestertől, hogy: „ez egy rendezői poén volt”, már nem igazán működik a nevettetés, inkább nevetségessé válik a dolog. Elég lenne egy cinkos pillantás. Vagy ennyi sem kell- e nélkül is tudjuk.

Színház a színházban: olyan, mint a Szentivánéji álomban a mesteremberek jelenete - mondja Pinczés. És valóban. A színészek suta mozgása, szövegtévesztései mind szándékoltak. Felvállalt önirónia érezhető a játékukban, képzett színészek dilettáns színjátszókat alakítanak. De a határok itt sem különülnek el. Az előadásnak nagyon pontos zenei koreográfiája van, és emellett nagyon sok benne az improvizatív elem is. A sokféleség viszont azt eredményezi, hogy széthúznak a jelenetek, nincs egységes koncepció.

Az előadás felvállalja a szórakoztató jelleget, ahogy ezt a társulat tagjai ki is hangsúlyozzák. A musical kihasználja a társulat zenei adottságait is, és szépek a jelmezek: gyönyörű szép korhű ruhákban játszanak, látványos díszletben. Csakhogy ez nem elég ahhoz, hogy a produkció esztétikai élményt nyújtson. De hát nem is ez a cél…

Molnár Ildikó: Fergeteges fekete komédia

Becsületes ember. Kollégái a kalapjába hamuznak. Munkahelyéről kirakják. Magányos. Boldogtalan. Öngyilkos akar lenni, de túl gyáva hozzá. Bérgyilkost fogad, de halálának közelségében váratlanul megismekedik az élettel. Ime a téma. Hogy hogyan mutatja meg mindezt az előadás? Játszva.

Bérgyilkost fogadtam Mindössze öt szinész, néhány szék, egy multifunkcionális díszfal, ami adatott és másfél óra alatt gyönyörűen kibomlik a megkeseredett ember életének tragikomédiája.

Az előadás több mint érdekes. Radu-Alexandru Nica bátran nyúl a fekete humorhoz, a giccshez, a filmes, melodrámaszerű megoldásokhoz, amelzek sikeresen ötvöződnek az előadásban úgy, hogy minden lehetséges poén-fricska helyénvaló lesz. A rendezőnek valószínűleg nem állt szándékában egy interaktív előadást létrehozni, de olyan közvetlen a viszony színész és néző között, hogy nem lehet távolról szemlélni az eseményeket. A nézőtéren előrehajolva megélem mindazt, ami odafent zajlik.

Nem kell zsúfolásig megtömött színpad, ahhoz hogy megtörténjen a színváltás. Íme, lehet autobuszban utazni, rendelni, megtanulni cigarettázni (döbbenetesen szép jelenet, ahogyan a pincér tiszta mimikával, finoman kihangsúlyozott mozdulatokkal, a legkevesebb szóhasználat nélkül egyszerűen megtanítja a cigarettázást), gondolkodni és arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy élni jó. Mindez ugyanabban a térben, mégis más-más helyszíneken, a legminimálisabb kellékhasználattal történik. Elég, ha a szereplők néhányszor rápillantanak karórájukra és máris szembenéztem a halállal.

Lelassul, felgyorsul: az előadás pörög. Nincs idő elképzelni a lehetséges véget. Hogy hogyan végződjék, majd kiválasztja a néző a felkínált lehetőségekből. Az az óriási piros nyíl a szinpad közepén talán a megoldás felé mutat.

Bérgyilkost fogadtam (Nagyszeben)

Kulcsár Andrea, Turoczki Emese: Másféle együttélés

Nagyszebenben, 1788-ban épül fel Dél-Kelet Európa első kőszínháza, amelyben német nyelvű előadásokat tartanak. A kommunizmus idején néhány évig nem hangozhat el német szó a nagyszebeni színpadon, ám 1956-tól folyamatosan dolgozik a német társulat.

Alig másfél év múlva azaz 2007-ben Nagyszeben Európa kulturális fővárosa lesz. Egy város, ahol ma alig néhány száz német anyanyelvű polgár él, ám a városvezető szász származású – talán ez már valóban Európa.

A Radu Stanca Színház január óta a Nemzeti Színház státusát mondhatja magáénak: két társulat, évi tizenöt bemutató, neves vendégrendezők, az egyik legrangosabb hazai színházi fesztivál házigazda-szerepe, pályázatok, erőskezű igazgató. Íme a kép, amit Renate Müller-Nica, a német társulat vezetője vázolt fel néhány perc alatt, egy kávé mellett beszélgetve a gyergyószentmiklósi parkban:

- Tíz állandó és két vendégművésszel dolgozunk. Az egyik legnagyobb gondunk, hogy a szászok kivándorlása miatt egyre nehezebb német színészeket találnunk. A nagyszebeni egyetemen 1997-től évente két helyet tartanak fenn német színész szakos hallgatóknak. Így fiatal színész még akad, de az idősebb színészekkel nagy gondban vagyunk, hiszen eme korosztály képviselői többnyire hiányoznak. Van olyan színész is, aki mankóval jár, mégis játszik…

A Radu Stanca Nemzeti Színház német társulata évadonként négy-öt bemutatóval lép a közönség elé. Nem csak németül beszélőket várnak az előadásokra, amelyeket mintegy másfél éve szinkrontolmács-berendezéssel tesznek hozzáférhetővé a más anyanyelvűek számára. A repertoárban igyekeznek változatos kínálattal csalogatni a közönséget: a német kultúra ápolását célzó darabokon túl nagy hangsúlyt fektetnek a kortárs szerzők drámáinak bemutatására.

A társulatvezetővel beszélgetve azt éreztük, hogy a nagyszebeni német kisebbségi társulat másképp éli meg kisebbségi léthelyzetét, mint ahogyan azt mi, erdélyi magyarok megszoktunk. Gondjaikkal, nehézségeikkel és örömeikkel együtt – egy kicsit más világ. Nem akarnak sem beolvadni, sem külön világot teremteni maguknak. Biztosan és magabiztosan állnak helyt, teremtenek csodát a mintegy 300 férőhelyes színházteremben, ahol teltház előtt gördül fel a függöny esténként.

kapcsolódó írások

A kollokvium műsora

» Korábbi cikkek