HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZ A HAVASON - II. RÉSZ

Lakodalom, Tükörduett, Szeget szeggel

[2005. May. 26.]

Folytatjuk a marosvásárhelyi teatrológus-hallgatók cikksorozatát. Az írások a színházi seregszemle periodikájában, a Kollokvium című lapban jelennek meg.

Turoczki Emese: Vidámszki lakodalom

Csehov Lakodalom című egyfelvonásosának konkrét helyszíne egy távoli, szibériai állomás vendéglője. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Lakodalom című előadásának tere stilizált, sűrített. A lecsupaszított díszlet mégis nagyon erős képet ad: a háttérben ingaként mozgó farönkök az időt is sűrítik (díszlet: Florin Vidamski). A történet apropója egy esküvő.

A vendégseregben - már első megjelenésekor - jól felismerhetőek a különböző típusfigurák, a színészek egyszerű, mégis hatásos jelzésekkel dolgoznak. A női szereplőknél különösen szépen és finoman árnyal a ruha színe: a piros ruhás nő (Zmejukina – Boros Mária) szexualitástól fűtött, a kék ruhás nő (Natasa – Polgár Emília) hidegséget, elfojtott érzelmeket sugall, a szürke ruhás nő (Mozgovoja – Blénessy Enikő) szinte észrevétlen figura. Az anya (Zsigalova - Mirela Bucur-Pál) fekete öltözete erős egyéniséget, ugyanakkor zártságot tükröz, amelyet idegen akcentusa is hangsúlyoz.

Ezek a szereplők szélsőséges érzelmek között ingadoznak, egyik pillanatban nevetnek, másikban sírnak. Nincs átmenet, nincs köztes állapot. A vendégsereg következetesen egy csapatban játszik, erős a nyájszellem, utánozzák egymást, senki sem akar lemaradni a másikhoz képest. Történeteikben még akkor sem a részletek fontosak, ha kiderülnek rejtett viszonyok, élethazugságok. Ezek a leleplezések, kitörések csak annak számítanak, akivel megtörténnek. A többiek észreveszik ugyan, de csak kínos helyzetek születnek, mert állásfoglalásra nem hajlandóak és a viszonyok sem változnak. Ilyen például Natasa, a menyasszony nővérének jelenete. (Natasa figurája egyébként az eredeti Csehov darabban nincs benne, az apa helyett írta bele Florin Vidamski rendező és Czegő Csongor dramaturg.) Ezek az emberek valami másra vágynak, mint amiről az életük szól, de mindezt csak a társadalmi konvenciók szabta határokon belül. Az ivás pedig megbontja az önkontrollt, így másodpercek erejéig kirobbannak a felgyülemlett feszültségek.

Lakodalom (Gyergyószentmiklós)

A két pincérlány (Vera - Tamás Boglár, Vika - Bálint Éva) minduntalan elfelejti: ők azért vannak, hogy kiszolgálják a vendégeket, és megpróbálnak kitörni státusukból. Már az előadás elején, a vendégek érkezése előtt „birtokba veszik” a területet Akkor sikerül beilleszkedniük a vendégseregbe, amikor az ünneplők egyre nehezebben tudják tartani a látszatot.

Kivétel a menyasszony (Dásenyka - Fekete Mária) és az ál-generális (Revunov – Szabó Tibor), akik a tisztaságot, ártatlanságot, őszinteséget képviselik. Az ara sokáig bábként tűri, hogy történjenek vele a dolgok, aztán egyszercsak belőle is kirobban a feszültség. Nem véletlen, hogy éppen a vőlegény (Aplombov – Bodea Tibor) és a volt szerető (Jaty – Barabás Árpád) között kitörő verekedés miatt. Hiába verekednek érte, ha közben semmibe veszik őt. Kétségbeesésében megszabadul ruháitól, pőreségével fedi fel és adja ki magát, de nincs kinek.

A tábornokra státusa miatt van szüksége a vendégseregnek: a vőlegény ragaszkodik hozzá, megígérték neki, hogy lesz egy tábornok az esküvőjén. Egyedül a menyasszony az, aki az embert és nem a rangot látja a generálisban, jelzi, hogy érzi és érti magányát. A többiek pókerarccal viszonyulnak hozzá, a státus fontosabb a személynél, nem érdekes, hogy mit mond, helyeselni kell, tapsolni kell. Jó a játékhelyzet is: átverés történik, a tábornok tulajdonképpen csak egy matróz. A történetnek ez a szála a helyzet szintjén komikus, a színészi megformálás a maga abszurditásával azonban sokkal mélyebbre hatol. Hemingway öreg halásza elevenedik meg a tábornok személyében.

Érdekes figurája az előadásnak Nyunyin (Bajkó László), akit akár intrikusnak is nevezhetünk. Fricskát mutat a társaságnak, ő szervezi meg az átverést, elsősorban az anyagi érdek hajtja. Jól látja a viszonyokat, elfogadja a játékszabályokat, saját előnyére játssza ki ezeket, és fotográfusként a látszatvilágot meg is örökíti.

Reális figura a kislány (Pál Petra), de csak az első megjelenése alkalmával, utána puszta vízió. A legvégén ő marad a menyasszonnyal. Lehet, hogy átveszi a stafétát: kezdődik egy újabb történet, esetleg ő maga a halál.

Az előadásnak kiegyensúlyozott a ritmusa, majdnem grafikonként felrajzolható a szerkezete. A feszültséggel teli jeleneteket jól adagolt feloldás követi, és ez a feloldás elsősorban tánccal történik. Sokat segít a zene, irányt szab az előadás hangulatának. Florin Vidamski rendezővel egyenértékű alkotója az előadásnak Fatma Mohamed koreográfus és Zeno Apostolache zeneszerző. Ugyanez érezhető a színészek alakításában is, nem egy rendezői koncepciót valósítanak meg, hanem közös alkotást láthatunk. Mindenki jól érzi magát a játékban, és ettől az összhangtól működő, élő produkció lesz a Figura Stúdió Színház előadása.

Tükörduett (Temesvár)

Kulcsár Andrea: Hatalom, élet, halál

Izgalmas képi világba invitálja a nézőt Vadas László rendező a Tükörduett című előadásában. Két pólusú a szín: a börtön nyomora és a habfürdő pompája nem csak térben áll távol egymástól. A kettő között pedig “pörög az idő” - mindenki számára egyformán. Stuart Mária (Magyari Etelka) és I. Erzsébet (Tokai Andrea) világa között a korhű jelmezbe öltöztetett Kocsárdi Levente kezében óramutatókkal vezényli és tátogja le a barokk operarészletet.

A Paul Foster nyomán Vadas László által színpadra alkalmazott szöveg Schiller Stuart Mária című drámájából ismert történetet vázolja fel: a zsarnok, eretnek, képmutató és sok frusztrációval küszködő Erzsébet börtönbe vetette és kivégzésre szánja a keresztény hitű, mélyen érző riválisát, Stuart Máriát, aki haláláig hisz abban, hogy a világban törvényes rendnek kell uralkodnia. “Az emberi hatalmat miért a gonoszság jelzi?” - kérdezi börtöncella-magányában Mária, miközben fogva tartója a látszatok világába menekül saját kínjai elöl. Mert a hatalom nem elég neki. Erzsébet habfürdője, pompás ruhatára, alattvalóinak sora kevés a boldogsághoz. És hiába tudja azt is, hogy “A háború divatbemutató, az meg pénzbe kerül”. A megnyert csaták és a kivégzésre szánt vetélytárs sem adhatnak elégtételt Erzsébetnek, akinek - Máriával ellentétben - nem lehet gyermeke.

Hatalom vagy nőiség? Mi a fontosabb, és ki lehet a győztes a harcban, ha egyáltalán beszélhetünk ebben az esetben győzelemről… Ezt a témakört boncolgatja az előadás, amelynek szereplői csak az utolsó jelenetben találkoznak. Amikor az óramutató eltörik, megáll az idő - valakinek meg kell halnia. Erzsébet hatalma elég ahhoz, hogy elpusztítsa rettegett ellenfelét, ám ez a győzelem számára nem lehet valódi.

Hitelessé igyekeznek formálni figuráikat a szereplők: Tokai Andrea és Magyari Etelka minden tőle telhetőt megtesznek, ám mégsem mindig sikerül tiszta viszonyrendszert felépíteniük. Talán azért, mert ez a duett sehogy sem akar összecsengeni. Távol vannak egymástól - nem csak térben. Ám egyetlen előadásban kell(ene) összekapcsolódniuk szerves egésszé. Talán az óra, az idő, az élet-halál ura áll közöttük olyan válaszfalat alkotva, amelyet a legbravúrosabb színészi játékkal is igen nehéz áttörni…

Tükörduett (Temesvár)

Szilágyi Emese: Példázat a szeszélyről

Mit tesz egy hercegnő, ha meg akarja tudni, jól működik-e minden országában? Álruhát ölt, és elvegyül a tömegben. Megtudja, mit mond róla a nép, és megtud ennél sokkal többet is, hogy legmegbízhatóbb embere aljas gazember. De vajon miért kell egy igazságos királynak kerülőutakhoz folyamodnia? Lehet, hogy mégsem igazságos? Felfedezőútjának nem kétségekkel, hanem vidáman és gondtalanul vág neki, úri passzióból. Páternek öltözik és közben parfümöt szór magára.

A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Szeget szeggel című előadásának rendezője a Shakespeare darabjában szereplő herceget hercegnőre cserélte. Az álruha felöltése így női szeszélyként is magyarázható, az uralkodó önmaga előtt tetszeleg azzal, hogy neki mindent szabad. Emberei pedig hozzá hasonlóak. Angelo az ő távollétében halálra ítél egy ifjút olyan bűnért, amelyet ő maga is gondolkodás nélkül elkövetne. Az Angelót játszó színész alakítja Rémest is, a hóhért, s ezáltal Angelo alakja gazdagodik. Szerepösszevonás eredményeként kapcsolódik egybe az ártatlan, apácának készülő Izabella alakja Tekerinével, a bordély madamjával.

Izabella könyörög Angelónak bátyja életéért, majd miután Lucio rászól, hogy „túl hideg vagy”, egyből rámenősebb lesz. A lány az előadásban naiv kis fruska, akiben Isten keresése jól megfér a butasággal. A darab egyik kulcskérdése: ér-e annyit egy emberélet (a Claudióé), hogy Izabella örök kárhozat által váltsa meg, odaadva magát Angelónak.

Szeget szeggel (Székelyudvarhely)

A rendező a cselekményt megszakítva időről időre vendégszövegeket ékelt az előadásba, lexikoni meghatározásokat és újságcikkeket a kivégzéssel kapcsolatos jelenetekhez, ily módon aktualizálva mai korunkra az előadást. Nem lehet tudni azonban, miért pont ezeket a jeleneteket választotta, és egyáltalán miért kell a darab témájához ennyire más színhazi eszközökkel is közelíteni. A szereplők a három oldalról körbeülhető színpad körül, az első sorból kiabálnak híreket és definíciókat. Egy idő után már egymás szavába vágnak, majd hirtelen abbahagyják a beszédet, és folytatódik a játék. Ilyenfajta önkényes megoldás bőven található még az előadásban. Van, amit a formális logika módszereivel vagy asszociatív módon kapcsolni lehet az előadás mondanivalójához, másokra viszont inkább az a - szakmai körökben - egyre többet hangoztatott mondat vonatkozik, hogy „nem érteni kell, hanem érezni”. Ilyen például az a jelenet, amely Marianna vajúdásának továbbgondolásából született, és amelyben mindenki, a férfiak is egy-egy ezüst babát szülnek. Ezeket majd a térkompozíció részét képező fémrúdsor lyukaiba dugdossák. A szülés egy fogmosás eredménye mindannyiuknál, a babák talán a mindannyiunkban születő bűn jelképei. A rendezés spekulációra kényszeríti az értelmezést.

A rendező más tárgyakat is beleerőltet az előadásba: például az álruhás Hercegnő és a börtönbe zárt Claudio zöld rágógumit rág beszélgetésük közben. Angelo az igazságszolgáltatás pillanatában nagy szenvedések közepette öklendez fel egy zöld rágót. Előkerül egy borotvahab, s az ezzel való játék Angelo és Izabella egymáshoz közeledésének része. A flakont használják a következő jelenetben is: Izabella halálba készülő bátyját borotválja. A borotvakés már szervesebben kapcsolódik a játékba: Angelo iszonyú erőt fejt ki, nehogy Izabellára vesse magát, és közben a kezébe fúródik a kés. A sebet a lány kötözi be, és megint az az érzésünk, hogy van valamilyen vonzalom köztük. Angelo ajánlatot tesz, találkozzanak éjjel, cserébe kiszabadítja Claudiót. Az intrikus Hercegnő azonban Angelo korábbi, megtagadott kedvesét csempészi Angelo karjaiba, aki azt hiszi, Izabellával hál. Másnap mégis kivégezteti Claudiót.

Az igazságosztás nagyjelenete kissé vontatott. A színpadot átlósan átszelő farönksor most a társadalmi ranglétrát jelképezi, a sorsokról döntő rendeletek ezen ülve hangzanak el.
A befejezés hagyja a legnagyobb kérdőjelet a nézőben. Az álruhás Hercegnő jeleneteit megnyugtató, lágy zene kísérte, mintha az, amit ő tesz, csak jól végződhetne, mintha benne minden körülmények között bízni lehetne. Igazságosztása nyomán azonban erőszakolt házasságok születnek, hiszen a férfiak nem szeretik a hozzájuk kényszerített nőket (Angelo Mariannát, Lucio egyik volt ringyóját). A hercegnő saját házasságát készíti ezzel elő, mert ő is beleszeretett Izabellába, és most megkéri a kezét. Figurája így végképp ellentmondásossá válik. Hasonló módon nem tudjuk pontosan, mit válaszol erre Izabella.

Az előadás intellektuális ötletáradata nem tudott szerves egésszé összeállni, de előbbre vitt Shakespeare darabjának értelmezésében.

Szeget szeggel (Székelyudvarhely)

A ritmus bűvölete (kérdezett Kulcsár Andrea)

Az idei Kollokviumon részt vevő két német nyelvű előadás rendezőjeként érkezett Gyergyószentmiklósra Radu-Alexandru Nica, aki idén az UNITER debüt-díját vehette át Ibsen Nóra című darabjának színreviteléért. 2004-ben végzett Kolozsváron Mona Chirilă osztályában, amely tíz fős létszámmal indult. Közülük mindössze hárman fejezték be tanulmányaikat, és jelenleg mindhárman rendezőként dolgoznak. Nica-nak szerencséje volt, ő közben két évig Münchenben is tanulhatott. Jelenleg a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház munkatársa. Nagyszebenben eddig három produkciót állított színpadra, egyet pedig a Temesvári Állami Német Színház társulatánál rendezett.

– Német társulatoknál rendeztél, Münchenben tanultál. Valószínűleg ez nem lehetett nehéz annak, aki szebeni szász családból származik…

– Ez csak részben igaz. Anyai nagyapám szász volt, én viszont csak negyedrészt vagyok német. Olyannyira, hogy a nyelvet is az iskolában és nem otthon tanultam meg. Ezt az identitást olyanfajta kulturális többletként élem meg, amely nagy segítségemre van a színházi munkában, gondolkodásban. A Német Fórumnak köszönhetően kaptam egy két éves müncheni ösztöndíjat, és úgy érzem, hogy ez idő alatt tanultam meg azt, amit most tudok és amire építenem kell a továbbiakban.

– Mit nyújthat egy németországi tanulmányút egy egyetemi hallgatónak?

– Az oktatási rendszerük különbözik a mienktől, és itt nem csak az anyagiakra gondolok. Persze, az sem mindegy, hogy Kolozsváron a villanykörtét is gyakran nekünk kellett megvennünk, ha reflektort akartunk használni… Ehhez képest Münchenben másfél ezer eurós órabérrel profi fénytechnikát béreltek a rendezőhallgató számára – igaz, mintegy másfél órára. Viszont nagyon ott kellett lenni, tudni kellett, hogy mit akarok, nem volt idő határozatlanságra. Ott az idő valóban pénz. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy asztalt és két széket használva is lehet jó előadást létrehozni. Igaz, azért a körülmények sem mellékesek… Az oktatásra visszatérve: noha előbb furcsának találtam, később rájöttem mennyire fontos volt, hogy ott teatrológiát is tanultunk. Emellett egyfajta, a rendezői látásmódot fejlesztő drámaelemzéseket végeztünk. Az elmélet mellett pedig a legtöbb szakmai tudást asszisztensként lestem el: két évadon át egy müncheni kis színházban voltam a rendező munkatársa. Ott tanultam meg például azt, mennyire fontos a rendező-színész-dramaturg csapat, s ezen belül a megfelelő kommunikáció.

– A román színházban nincs hagyománya a dramaturggal való közös munkának.

– Ez igaz, én azonban dramaturggal dolgozom. Egy csapatot alkotunk, fontos számomra egy olyan külső szemlélő véleménye, meglátása, akinek az ítélőképességében megbízom.

– Ma már közhely az, hogy aki külföldön tanul, csak igen ritka esetben költözik haza. Mégis visszajöttél. Miért?

– Egyrészt – és ezt komolyan mondom – nosztalgiából. Szeretek itt élni. Másrészt úgy érzem, több szükség van rám itthon, mint egy németországi színházban. Itt van két német társulat, és szívesen dolgozom bármelyik romániai színházban is, ha az megéri nekem. És nem az anyagiakra gondolok: az a fontos, hogy jó csapat legyen, közös cél érdekében dolgozzunk. Az UNITER-díj átvétele után elég sok ajánlatot kaptam: például a Kolozsvári Állami Magyar Színháztól, illteve a bukaresti Teatrul Mic vezetőitől.

– Mit jelentett neked az UNITER-díj?

– Lehetek őszinte? Elsősorban pénzt. Nagy megtiszteltetés egy ilyen díjat átvenni. Pályakezdő kategóriában viszont az egyetlen rendező voltam, akit jelöltek, így nem éreztem azt, hogy nagy lenne a kihívás, hiszen egy színészt, egy díszlettervezőt és egy rendezőt nem lehet azonos kritériumok alapján megítélni… Ezen kívül természetesen ennek köszönhetően kaptam mostanában elég sok felkérést a különböző színházaktól.

– A Bérgyilkost fogadtam című előadásod nagyon feszített tempót diktál, pörög, és mintegy hetven perc alatt zajlik le előttünk minden.

– Ez az államvizsga-előadásom volt. Amolyan kamaszkori játéknak érzem. Persze szeretem az előadást, ahogy gyermekkori játékaimat is. De az igazi számomra a Nóra. Abban benne van a lelkem. Valóban minden előadásom rövid. Szeretek tömöríteni. Nekem az egyik legfontosabb kritérium a ritmus esztétikája. Úgy gondolom, hogy a mi nemzedékünk másként él, mint szüleink, s a színháznak is alkalmazkodnia kell ehhez a tempóhoz. Ma már nincs idő órákig mélázgatni egy-egy eszmén: zajlik az élet és lépést kell tartani vele. Unalmasnak érzem azt a játékot, ahol félórákig alig történik valami. Lehet, hogy ez az életkoromból adódik, hiszen huszonötéves vagyok. Megtörténhet, hogy valamikor majd lenyugszom… De az is előfordulhat, hogy nem… Talán néhány év múlva másként látom majd a világot és a színházat… Egyelőre viszont jól érzem magam ebben a ritmusban, erre van szükségem ahhoz, hogy úgy érezzem: élek.

kapcsolódó írások

Lakodalom Tükörduett Szeget szeggel A kollokvium műsora SZÍNHÁZ A HAVASON - I. RÉSZ

» Korábbi cikkek