HAMLET

Dobre Júlia - Márton Imola

PALACKOZOTT HIT

Dosztojevszkij-Crane: Karamazovok

[2008. Apr. 21.]

Négykezes a Babeş-Bolyai Tudományegyetem harmadéves végzőseinek előadásáról.

Az igazi kilátástalanság akkor kezdődik, amikor a hit egy vodkásüvegben köt ki. A csírák azonban már sokkal hamarabb előbújnak: a hazugsából, a lopásból, a hitetlenségből, a kísértésből, a gyilkosságból. Mindezek a hit hiányából indulnak ki.

A Karamazovok (rendező: Albu István) a hit kérdését járja körül: elindul a csíráktól, végigmegy a köztes állapotokon, majd egy olyan keserű végkifejletet ejt az ölünkbe, amilyenre biztos nem számítunk. Az említett központi motívumot erősíti fel a díszlet (díszlettervező: Farkas Lóránd) is: a néző figyelme újra és újra a teret meghatározó, hatalmas fakeresztre irányul. Ez a primér keresztény szimbólum azonban nem csak látványos díszletelem; a játék által a cselekmény szerves részévé válik.

A történet (dramaturg: Gönczi Hunor) önmagában egyszerű, mégis bonyolult lesz azáltal, hogy az összes szerepet négyen játszák el. A folyamatos szerepcserék miatt többnyire a színészi játékon múlik az előadás követhetősége. Az ok-okozatiság tisztasága gyors, pontos és egyértelmű váltásokat igényel, amelyek megfelelő esetben még színházibbá teszik Richard Crane Dosztojevszkij-átiratát.

Az előadásban kisebb-nagyobb tisztázatlan pillanatok váltják néha fel a megfelelő eseteket. Van kilenc figuránk és négy játékosunk. Egyes esetekben a játékosok rálelnek a figurákra, máskor sajnos mintha nem találkoznának. Most csak az igazi egymásratalálásokat és a lapos egymásmellettiségeket említjük.

Előbbiek szerencsére többen vannak. Kelemen Attila Csongor (Dmitrij, Apa, Katyerina) és Pap Tibor (Szmergyakov, Apa, Grusenyka, Ördög) mondhatni minden eljátszott figurával képes azonosulni. Néhány pillanattól eltekintve, amikor túlhevített gesztusaik miatt elvesztik hitelességüket, erős színpadi jelenlétükkel képesek meglepni a nézőt. Ez már kevésbé mondható el Bartos Csabáról (Iván, Apa, Katyerina), aki mintha csak az Apa szerepére tudna igazán rásimulni. Ilyenkor egy valóban élő figurát látunk. Nem így van ez Ivánnal. Ez az örök tagadó, akárcsak a Veres Előd (Zoszima, Aljósa, Apa, Grusenyka) Aljosája kevés lehetőséget nyújt a játékra. E két karakter az előadás gyenge pontja – nincs jól meghatározott ívük. Részben a figurák, részben az őket játszók hibája, hogy Iván és Aljosa mindvégig bizonytalanságban, kontűr nélkül marad.

A bizonytalanság azonban pozitívumként értelmezhető az előadás egészére nézve. A figurák nem kategorizálhatók, nem egyértelműen jók vagy rosszak. Inkább azt mondhatnánk, hogy ingadoznak, köztes állapotban lézengenek. Ez a lézengés azonban egyenes út a pusztulás felé. Ez alól még a két egyértelműen pozitív szimbólum sem kivétel. A kereszt jelképében megjelenő hit örökérvényűsége megszűnik, mert semmibe veszik és ellentmondanak neki. Ugyanakkor a vízhez társuló értékek, a megtisztulás és az új élet is csupán illúzióvá válnak az előadásban. Sőt, a tömény irónia eszközévé: a látszólag istenhívő Aljosa, kezében vodkásüveggel , vigyorogva bíztat, hogy nincs minden veszve. A kedves áltatásnak megfelelően Messiásként, vizen járva csatlakozik a már elbukottakhoz: a fogolyhoz, a halotthoz és az őrülthöz.

(Fotók: Salat Lehel)

kapcsolódó írások

Az előadás adatlapja

» Korábbi cikkek