HAMLET

Köllő Katalin

FORTUNA JÁTÉKSZEREI

Carmina Burana Marosvásárhelyen

[2012. Mar. 1.]

Carl Orff már hetven évvel ezelőtt is multimédiás előadásként képzelte el a XIII. századi profán dalok gyűjteményét.

A Carmina Burana-t hallgatni – oratóriumszerűen is – nagy élményt jelent, Carl Orff vokál-szimfonikus alkotása tele van energiával, játékossággal, ritmussal, lendülettel. A tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként ismert művet Orff eredetileg szcenikus kantátaként képzelte el, saját megjelölése szerint a Carmina Burana műfaja: Profán dalok énekesekre és énekkarra, hangszerek és vetített képek kíséretében. A három nagy részre tagolható alkotásnak tehát már születésekor (1935–36) volt egyfajta szerzői predesztinációja, elég ha a „vetített képek kíséretében”-részt említjük, mintha valamiféle multimédiás megjelenítést takarna a kifejezés, bár ez a feldolgozási rendszer még nem igazán volt divatban a XX. század elején.

© fotó: Bartha LászlóCarl Orff a benediktbeuerni kolostorban felfedezett, XIII. századi versgyűjtemény néhány szemelvényéből készített zeneművet, az eredetiből csak a szöveget vette át, a dallamokat újrakomponálta a XIII. század zenéjének szellemében, a mű azonban hatalmas zenei apparátussal dolgozik, hangszerelése a modern nagyzenekar szinte valamennyi eszközét felhasználja.

A latin, ófrancia, illetve ónémet nyelvű középkori versgyűjtemény tehát tulajdonképpen Orffnak köszönheti máig tartó sikerét, bár az „eredeti” Carmina Buranának a maga korában is nagy hatása volt Európa-szerte. A német zeneszerző műve azonban minden bizonnyal a ma emberére is hatással van, és mint minden klasszikus alkotás, az orff-i Carmina Burana több mint hét évtized távlatából is hitelesen tud megszólalni.

Nem csoda hát, hogy ez a nagyszerű zenemű ihletforrásként szolgált koreográfusok, rendezők számára egyaránt, hiszen olyan dramatikus ereje van, amit nem lehet, nem szabad parlagon hagyni, színpadra kínálkozik Orff „ajánlása” nélkül is, amely szerint ugyanis a szerző szcenikus kantátaként képzelte el művét. Született tehát ebből az oratóriumból balettelőadás, táncszínházi produkció, felhasználták zenei aláfestésként, hosszú lenne felsorolni ezek számát és az alkotók nevét. Nem néztem utána, Romániában hány előadás jött létre az utóbbi időben Orff műve alapján, de minden bizonnyal sok művészt megihletett a német zeneszerző alkotása.

Legutóbb például Gigi Căciuleanut, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színpadára képzelte el a Carmina Buranat. A február 17-én bemutatott előadás a román és a magyar társulat közös produkciója, de részt vesznek benne a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem román és magyar tagozatának diákjai is.

© fotó: Bartha LászlóA román származású, Párizsban élő koreográfus-rendező (pillanatnyilag a Santiago de Chile-i Nemzeti Balett művészeti vezetője) a már jól ismert tánc-színház kifejezés helyett inkább „koreografikus színháznak” nevezné azt, amit megvalósított, hiszen, mint mondja az előadás műsorfüzetében, különbség van az ő felfogása és a már híressé vált tánc-színház között. Utóbbi esetében ugyanis a táncosoktól azt kérik, hogy színészekké váljanak, „vagyis színházi fogalmakban gondolkodjanak és cselekedjenek”, ezzel ellentétben az ő „koreografikus színdarabjában” a színészeket arra ösztönzi, hogy táncossá változzanak azáltal, hogy a koreográfia nyelvén gondolkoznak és cselekednek.

És valóban, ez az egyik erőssége ennek az előadásnak: látni, miként tudja a szöveghez, szavakhoz szokott színész kifejezni csupán a testével mindazt, amit „el akar mesélni” a nézőnek. Căciuleanu felfogása szerint a marosvásárhelyi Carmina Burana-nak három „főszereplője” van: Fortuna, az Ego, és a tömeg.

© fotó: Bartha LászlóAz igazi főszereplő azonban mégiscsak Fortuna marad: ő irányítja a tömeget és az egyént, a mundust és az ego-t egyaránt. Elég ujjának egyetlen intése, és máris mindenki „úgy táncol”, ahogyan ő akarja. Szemének egyetlen rebbenése elegendő ahhoz, hogy a tömeg „padlóra kerüljön”, a szerelem, vagy éppen az ital mámorában égjen. Csupán Fortuna játékszerei vagyunk a világ színpadán, és hiába lázadunk fel ellene, a tömeg hiába mutatja meg az erejét, Fortuna (vagy nevezzük akár sorsnak) akkor is győztesen kerül ki ebből a harcból.

Két jól megkomponált „tömeglázadást” is látunk az előadásban: mindkettő váratlanul éri a nézőt. Az első a színházterem központi „páholyából” tör ki, amikor az ott ülők (nyilván a produkció résztvevői, de ez csak később derül ki) elkezdenek hangoskodni, fellázadva a színpadon lévő Fortuna (Monica Ristea) és Ego (Bordás Attila) ellen, mintegy követelve a saját helyüket: legyen nekik is lehetőségük fellépni az élet színpadára. Aztán lekerülnek mindannyian, ki könnyebben, ki nehezebben, de felmászik a színpadra, és ezzel elindul a történet – a névtelen tömeg szereplővé válik –, egyben pedig a szerencsekerék és az időmérő: kinek meddig, ki tudja?

A másik lázadás már a színpadon, vagyis hát az élet színpadán történik, az előadás utolsó pillanataiban: a tömeg, megelégelve Fortuna „diktatorizmusát”, az égből pottyant („szerencse”)kötelekkel a kezében egyszer csak ellene fordul, ütlegelni kezdik, ám Fortuna – némi megtorpanás után – végül ezen is fölülkerekedik.

Jól és szépen kidolgozott etűdök sorozatából áll össze az előadás, csak ritkán fordul elő egy-egy jelenetben néhány „elcsúszott” mozdulat. Valószínűleg az izgalomnak is tulajdoníthatók ezek a bakik, hiszen először fordul elő a színház történetében ilyenfajta próbálkozás. Nagyszerű a kocsmai „hordós jelenet”, humoránál fogva is kiemelkedik a többi etűd közül.

Ego: Bordás Attila, Fortuna: Monica Ristea © fotó: Bartha László

Fehér, fekete, piros: ez a három szín uralkodik a kosztümökön, jelentésük szerint élethez, halálhoz, vigassághoz, bűnhöz és szerelemhez kötődnek. Díszletről a maga hagyományos jelentésében ugyan nem beszélhetünk, Alina Herescu színpadi elképzelése azonban rendkívül érdekes, az előadás tárgyi világa pedig remekül egészíti ki a produkciót.

(A szerző a cikket az ArtAct Magazine felkérésére írta és a bemutatót követően megjelent az online színházi magazin 154. számában. Köszönjük a szerző és a szerkesztőség hozzájárulását a cikk magyar nyelvű közléséhez. A szerk.)

» Korábbi cikkek