HAMLET

Kerezsy Imola

ELEVEN, MINT EGY ARCUL CSAPÁS

Gondolatok Andrei Şerban próbáiról

[2012. Feb. 28.]

„Amikor a színházban olyan előadáson dolgozunk, amely teljesen magával ragad, időnként elfelejtjük, hogy a színházi valóság csupán tükörképe a valóságos életnek” [műhely]

A Hedda Gabler előkészületei 2011 júniusában kezdődtek egy szereplőválogatással. Andrei Şerban a Ványa bácsi és a Suttogások és sikolyok színpadra vitele után ismét Kolozsvárra jött rendezni, ezúttal egy Ibsen drámát, amit ezelőtt még nem rendezett. Izgatottan várta mindenki a nagy találkozást.

Elkezdődött a válogatás négy női és három férfi szerepre. Andrei Şerban a társulat majd minden tagjával találkozott, beszélgetett. Szűkült a kör. Egy hét alatt sikerült a majdnem teljes szereposztást elkészíteni. Pár hónappal később aztán teljessé vált a névsor. Kis csalódás futott át mindenkin ezt látva. Egyetlen színész kivételével az összes kiosztott szereplő bizonyított már Andrei Şerbannak. Vannak dolgok, amik nem változnak.

Fél év elteltével, 2011 decemberében kezdődtek el a próbák.

Az első ovasópróbán

a rendező elmondta, hogy először rendez Ibsent. Az általa eddig látott Ibsen előadásokat unalmasnak találta, mintha megrekedtek volna abban a korban, amelyikben íródtak – a XIX. század vége. Számára a próbafolyamat kihívást jelent, és a szereplőkkel közösen szeretné úgy megmutatni a Hedda Gablert, ahogy eddig még senki.

A szereplők olvasni kezdtek. Andrei Şerban előtt egy angol nyelvű példány. Nekem úgy tűnt, hogy inkább csak nézi a szöveget, mint olvassa; fizikailag ott volt, de gondolatban mintha már látta volna megmozdulni Ibsen figuráit a térben. Éreztem, hogy tudja, látja már milyen lesz ez az előadás.

Jelenet az előadásból (Bogdán Zsolt, Hatházi András és Kézdi Imola) © fotó: Biro István

A következő próbán eljutottunk a szöveg elemzéséig és értelmezéséig. Ez az egyik legizgalmasabb része egy próbafolyamatnak. A rendező rövidebb, hosszabb részeket olvastatott fel, majd ezeket a részeket a színészek maguk kezdték elemezni, értelmezni. Andrei Şerban ilyenkor hátradől és csak észrevétlen megfigyelője akar lenni az eseményeknek. Néha beszúr egy-egy kérdést, ilyenkor olyan érzése támad az embernek, mintha nem ismerné a művet, pedig csak arról van szó, hogy szereti kérdéseivel provokálni a színészeket, hogy elindítsa őket az együttgondolkodás, az együttjátszás útján.

Ezt a képességét először a Ványa bácsi próbáin tapasztaltam, amikor egy-egy szerep, szereplő elemzésével órákat foglalkoztunk és mindenki véleménye számított. Ő az egyike azoknak a rendezőknek, akiknek fontosak az olvasó-, elemző- és értelmező próbák. Soha nem éreztette azt, hogy túl akar lenni ezeken a próbákon, bár egy kívülállónak talán így tűnhet. Minimális aktivitást mutat ilyenkor, szereti látni, megtapasztalni, ahogy a különböző szerepek szinte életre kelnek a színészek gondolataiban.

A Ványa bácsi első próbái alatt sokakban felmerült, hogy felkészületlenül érkezett Kolozsvárra Csehovot rendezni, míg a Hedda Gabler első próbái alatt már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Andrei Şerban egy nagyon jó taktikus. Ha kell, képes a színész helyett gondolkodni, de mindenképp arra törekszik, hogy először megismerje a színész gondolatait, hogy a további próbákon egy olyan játékra ösztönözze, ami leginkább kifejezi a szerep jellemvonásait, de ugyanakkor találkozási pontot is biztosít a színésznek a szereppel.

Így telt el egy hét. Az asztali próbák végén kitisztult előttünk, hogy Ibsen Hedda Gablere Andrei Şerban olvasatában áldozat, a körülmények és a körülötte élő kicsinyes, képmutató emberek áldozata. Nem egy érzéketlen, szoborszerű nőalak, ahogy azt eddig láttatták a rendezők, hanem egy csapongó, érzékeny személyiség, aki tele van kételyekkel, szorongással, álmokkal, illúziókkal, de egyedül marad és ezért választja az öngyilkosságot.

Ezzel a tudással kezdődtek el a rendelkező próbák.

A színészek kevés kivétellel feltétel nélkül adták át magukat a rendezőnek. Eddig nem tapasztalt bizalom alakult ki szinte pillanatok alatt az előttünk álló próbákon. Szavak nélkül, félmondatokból megértettük egymást és így haladtunk jelenetről jelenetre.

Ekkor Andrei Şerban asszisztensei lepték el a nézőteret. Diákok Bukarestből, Kolozsvárról, Londonból, New Yorkból. A próbák utáni megbeszéléseken ők is elmondhatták észrevételeiket, megjegyzéseiket.

A jeleneteket különböző intenzitásokkal játszották a szereplők és ilyenkor a rendező tanítványain mérte le az elért hatást.

© fotó: Biro István

Andrei Şerban a visszajelzésekből tud tovább építkezni, tovább gondolni. A tökéletességre törekszik a maximális jelenlétre ösztönözve ezáltal színészeit. Nem lehetett megúszni ezeket a próbákat, életszerűen valóságossá váltak Ibsen figurái. Kialakultak nagyon vicces, tréfás mozzanatok, de aztán szembesülni kellett ezekkel, feltenni magunkban a kérdést: Miért is nevetünk?

Andrei Şerban a próbák alatt soha, egy pillanatra sem engedte el színészei kezét. Számomra megdöbbentő fordulatokat tudott kialakítani, akár másodpercek alatt, indokolatlannak tűnő váltásokat. Mindenki fontos volt, még az is, akinek kis szerep jutott. Nem engedett senkit elkalandozni, akkor, ott, abban a pillanatban kellett megmutatni, átalakulni, beleélni, azonosulni , játszani, sírni, nevetni. Sikerült elfelejtetnie, hogy ez tulajdonképpen színház, nem a valóság, de ez a színpadi valóság olyan elevenné tudott válni, mint egy arcul csapás.

Töprengésre késztetett,

ez megtörténhet, talán meg is történik a valóságos életben is emberekkel. És ez volt a cél.

Félelmetes precizitással játszik a közönséggel. Az igazán teátrális pillanatok és az életszerű, valóságos emberi érzések állandó vibrálásával, lüktetésével eléri, hogy előadása, még ha hosszúnak is tűnik, ne váljon unalmassá.

A nyilvános főpróbák alkalmával már a közönség reakcióit elemezte, figyelte minden rezzenésüket. Az utolsó jelenetet és a tapsrendet éppen ezért nagyon sokat és sokszor próbáltuk. A Ványa bácsi utolsó jelenetéhez tudom ezt hasonlítani, mondta, amikor a közönségnek azt kell éreznie, hogy ott a gombóc a torkában, hogy úgy éli meg a látottakat, mint egy gyomorszájon rúgást, amikor a szereplő fájdalma és tragédiája egyaránt lesz a néző fájdalma és tragédiája is. És aztán egy merész váltással feloldja a drámát: egy zenés tapsrenddel úgymond elmossa a történteket.

Nehezen tudta elengedni az előadást.

© fotó: Biro IstvánÉrthető. Egy olyan légkörű próbafolyamat részesei lehettünk, amit sok szempontból nevezhetünk szerencsés találkozásnak. A jókor, jó időben lenni ebben az alig öt hétben minden résztvevőnek ugyanazt jelentette: sikerült megélnünk a megismételhetetlent.

Andrei Şerban Életrajzából idézve: Amikor a színházban olyan előadáson dolgozunk, amely teljesen magával ragad, időnként elfelejtjük, hogy a színházi valóság csupán tükörképe a valóságos életnek, és teljes mértékben elhisszük, hogy a mi igazi életünk ott, a színházban zajlik. Shakespeare azonban mindegyre figyelmeztet arra, hogy a színház csak visszatükrözi a valóságot, a színpadon nem élünk, csak úgy teszünk, mintha élnénk.

(A szerző a kolozsvári színház ügyelője, teatrológus-hallgató.)

» Korábbi cikkek