HAMLET

H.R., S.Z.

KIVONULÁST JÁTSZOTTAK?

Keresztes: a törvénykönyv szerint az összes rendezőt ki kellene végezni

[2004. Jul. 9.]

Ballagási poénnak indult, de rosszul sült el: a kolozsvári színisek félbeszakították utolsó előadásukat. Megpróbáltuk rekonstruálni a történetet és okait.

A negyedévesek Pirandello Ma este improvizálunk című darabját adták elő ballagásuk alkalmával június 19.-én. De a történet néhány nappal az előadás előtt kezdődik: a diákok akkor Sepsiszentgyörgyön egymás után két előadást játszanak. Az egyik a szóban forgó Pirandello-darab volt, a másik Az anconai özvegy című commedia dell’arte. Eredetileg úgy tervezték, hogy a ballagást követően mindkét darabot eljátsszák, de aztán eldöntötték: csak az egyiket, mivel a szentgyörgyi tapasztalat szerint a

két darab egymás után túlságosan megerőltető.

A diákok azzal érveltek, hogy egy ilyen, ballagás alkalmából rendezett fellépés nem feltétlenül teljesítményről szól, hanem inkább a kellemes hangulatról. Az eset egy nagyon fontos mozzanata maga a darab: ha egy másik darabot játszanak, akkor – mint többen is megerősítették – valószínűleg nem vonulnak ki. A Ma este improvizálunk egy vezetőjével, Doktor Hinkfuss rendezővel szembeszegülő társulatról szól. A szerző határozott utasítással látja el a darabot bemutató színházakat: minden szereplőt civil nevén kell, hogy bemutasson a rendezőt játszó színész.

A szöveg szabad szerkezetű játék-partitúra, az improvizáció pedig irányító elv (amint a cím is jelzi). A végzősök tehát azt játszották, hogy játszanak. A szerzői utasítások bármikor lehetővé teszik, hogy kilépjenek szerepeikből, és úgy vitatkozzanak a rendezőt játszó kollégájukkal, mintha „csak” próba zajlana.

Következett a ballagás napja: az előadás előtt az osztályvezető-rendező, a darabban Doktor Hinkfusst játszó Keresztes Attila titokban megegyezett két diákkal, hogy toldjanak be a Pirandello-darabba egy commedia dell’ arte-jelenetet. Az egész játék

ballagáskor szokásos viccnek indult,

a titok-tartás szükségességét pedig azzal indokolta Keresztes, hogy csak akkor lesz jó poén, ha a többieket ez meglepetésként éri. A két diák egyike – aki előzőleg a többieknél jóval több előadásban játszhatott – nem is szólt semmit, a másik azonban mégis beszélt a változásról néhány szereplőnek: így valószínű, hogy az előadás kezdetekor a növendékek nagy része tudta, mi készül.

Ma este improvizálunk, jelenet az előadásból: Galló Ernő, Fekete Mária, Varga Sándor
Lejárt hát az első jelenet, majd a második jelenetből tíz perc – ekkor a forgatókönyv szerint mindenki kimegy a függöny mögül, majd a rendező Keresztes (Doktor Hinkfussként) szól, hogy kezdődik a következő jelenet. Akkor esik át az egyik, függöny mögül kilépő színis a közben leereszkedő paravánon: kezdődik a commedia dell’arte-jelenet.

Nem volt alkalmunk sem magát az előadást, sem pedig az arról készült video-felvételt megtekinteni, a szereplők visszaemlékezései alapján próbáljuk rekonstruálni a következő néhány percet. Ezt megnehezíti, hogy a történések párhuzamosan több helyszínen zajlottak, ráadásul a zűrzavar miatt az időrendi sorrend is változik attól függően, hogy ki mesél. A szereplők megegyeznek abban, hogy

hatalmas káosz kerekedett

a kulisszák mögött. Ijedt emberek futkorásztak, kérdezgették a darabban játszó tapasztaltabb színészeket: mit csináljanak? Elmondásuk szerint ők is tanácstalanok voltak. Látván, hogy gond van a színfalak mögött, Keresztes Dr. Hinkfussként közbelép egy olyan szöveggel, mely a darabban egy órával később következik: Nézzék, nem akarnak játszani!

Erre kivonul a színpadra az egyik diák, és bejelenti: ők nem játszanak tovább. Azt is elmeséli, miért nem: az évfolyamon egy emberrel állandóan kivételezett Keresztes, feltűnően sokat játszatta a többiekhez képest, és szerintük Az anconai özvegy-részlet is csak arra volt jó, hogy az illető személy a többieknél kicsivel többet lehessen színpadon. Ezt nyomatékosabbá tette az, hogy közben néhány színis át is öltözött, és helyet foglalt a nézőtéren. Keresztes erre azt mondta: valóban vége az előadásnak, megköszönte szépen a diákok játékát, a közönséget pedig arra szólította fel, hogy tapsolják meg őket.

Az egyik színis úgy vélte, hogy a helyzet menthető,

ha a meglepetés-jelenetbe ő is bekapcsolódik: egy kesztyűs bábbal megpróbált részt venni a játékban, de a függönyt (szerinte) a rendező utasítására a kezére engedték.
Keresztes szerint ez nem így történt: ő a beékelt commedia dell’ arte jelenetet leállítva hívta a függönyt, a bábbal játszó diák ezután jött elő, csak némi időbe telik, míg a függönyt 16 méter magasról leengedik. A többiek nem reagálták le a bábot, így az a szál már elhalt.

Azonban még nem volt minden veszve: a függöny mögött rekedt szereplők még mindig arra vártak, hogy beadják a következő jelenet zenéjét, remélvén, hogy míg az tart, majd csak rendet lehet teremteni a kulisszák mögött. A zene azonban valamiért nem szólalt meg – eközben a közönség nehezen hitte el, hogy a kivonulás nem része a darabnak. Az esetet kivizsgálandó több beszélgetést szerveztek. Az egyiken a bizottság – mint a diákok mesélik – katonásan járt el. A diákok locsogását meggátolandó egy tendenciózus kérdést tettek fel:

Fekete Bernadetta “mikor döntötted el, hogy nem játszol tovább?”

Amikor a diák azt mondta, nem döntötte el, leintették, és a következő diáktól kérdezték ugyanezt. Ugyanakkor hangzott el a sommás ítélet: éretlen személyiségek hirtelen fellobbanása volt ez, ami tipikus tinédzser-reakció.

Egyébként létezik egy olyan íratlan színházi szabály, mely mentesítheti a felelősség alól a hallgatókat: eszerint egy rendező kizárólag azt kérheti számon a színészeitől, amit előzetesen begyakoroltak. Természetesen megteheti, hogy előadás előtt hirtelen változtatást javasol, de ebben az esetben ő felel a kudarcért. Csakhogy nem egészen világos, ki nem tudott a betoldott plusz-jelenetről (valószínű, hogy a szereplők nagy részének tudomása volt erről), ezenkívül pedig a begyakorolt darab alapvetően semmit nem változott. Így Keresztes emiatt nem mea culpázik, mondván: “ számomra egyértelmű, hogy előre megtervezett puccsal van dolgunk, s ennek súlyával szemben aligha számítanak valós vagy fiktív felmentő körülmények.”

A megtorlás pedig nem maradt el:

a diákokkal állítólag közölték, hogy az előadás vizsgaelőadásnak számított, és mivel abbamaradt, ez a vizsgán való bukással egyenértékű. Ez egyben a licenszvizsga elmaradását eredményezi. A színisek ezt kétségbe vonták, mivel nem volt jelen osztályozó bizottság az előadás során.

Keresztes szerint az előadás leállítása után a tanári kar arról tájékoztatta a diákokat, hogy tettükért viselniük kell a következményeket. Mivel az előadás nem volt kiírt vizsga, s az egyetemi szabályzat etikai kérdésekről nem rendelkezik, jogi szempontból a diákok nem vonhatók felelősségre – így ez nem is történt meg. A licenszvizsgán, illetve a diploma-védésen azonban a tanárok – a diákok egy része szerint – tettek róla, hogy a kérdések kellőképp zavarba ejtőek legyenek, így az osztályzatok sem túl ragyogóak.

Csoltkó Kinga, Fogarasi Alpár, Ferenc Amália, Fekete Mária

Ennél azonban sokkal súlyosabb, hogy a végzősök előadását nem vitték el Kisvárdára: az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy a fiatal pályakezdőket ott szemelik ki és szerződtetik a színházak igazgatói. Keresztes ezt így kommentálja: egy színész – mindegy, milyen okból – életében egyszer dönthet úgy, hogy önkényesen megszakít egy “civil” nézők előtt folyó előadást. Ez egyben azt jelenti, hogy nem lép többé színpadra. Így az,

hogy nem vitték a diákokat Kisvárdára, nem bosszú,

hanem az iratlan színházi szabályok szerint magától értetődő dolog. A volt diákoktól megtudtuk: jóval korábban vált feszültté az évfolyam viszonya Keresztessel, és alapvetően ezek a viszályok vezettek a játék megtagadásához. Keresztes már elsőéven sem titkolta, hogy ő két emberből szándékszik színészt csinálni (az évfolyam 8 diákból állt). Egyik évfolyam-társuknak már elsőévesen komoly szerepet adott a Romeo és Júliá-ban, és amikor csak alkalom adódott rá, játszatta – mindeközben egy másik növendékkel folyamatosan éreztette, hogy “pluszban van”.

Ezenkívül folyamatosan hangsúlyozta, hogy őt nem érdeklik a női szerepek, és legszívesebben csak férfiszínészekkel dolgozna. Ellenpéldaként Salat Lehelt hozzák fel: amikor a Médea című darabot próbálták vele, akkor jó pedagógiai érzékkel mindenkit bátorított, senkivel nem kivételezett, majd így búcsúzott: még van egy pár nap, szeressétek egymást. A színházi munkában

valóban kivételezek – mondja Keresztes.

Ez az én döntésem: úgy a színházi pályán, mind a főiskolán vannak tehetségesek, és kevésbé tehetségesek. A tehetséget pedig nem szabad rejtegetni, azokhoz képest, akiből legfeljebb csak jó mesterember lehet. Ha a főiskolán látszik az, hogy egy diák valami olyat hordoz magában, ami értékes, akkor az legyen bár elsőéves, részemről színházban akár főszerepet is eljátszhat.

Valóban nemcsak én kivételeztem a szóban forgó személlyel: ő a négy év alatt eljátszott vagy 15-20 szerepet, és én annyit nem rendeztem. A főiskolás vizsgaelőadásokban viszont a négy év során a többiek is jónéhány főszerepet eljátszhattak.

Ami a fiúkkal való kivételezés vádját illeti, az osztályvezető így válaszol: a mi színházunkban, ahhoz képest, hogy mennyi női szerep van a drámairodalomban, sok a nő. Ezért a fiúk többet játszanak, ez mindig is így volt. Valóban volt egy személy, akivel kevesebbet foglalkoztam (de ő is komoly szerepeket játszhatott el): az illető a vonal alatt harmadiknak esett ki a felvételin egy bizottság döntése értelmében, de aztán egy szerencsés véletlen során mégis bekerült fizetéses helyre.

Ha valaki tandíjat fizet, látom, hogy nem megfelelő és tudom, hogy aztán színészetből szándékszik megélni úgy érzem, szólnom kell (ahogyan ezt másodéven meg is tettem): inkább hozzon áldozatot olyan tárgyban, amivel sikeresebb lehet az életben. Persze az ilyen helyzetekkel szemben a vélemények megoszlanak: hagyjam, hogy kapjon egy diplomát, és aztán lesz majd valami. A “kivételezett” diák így reagál:

"miért bűn az, ha a jövendőbeli mesterségemet gyakorlom?

A főiskolán arányosan voltak kiosztva a szerepek. Az, hogy én a színházban is játszhattam úgy érzem az én érdemem, szerencsém volt. Nem hiszem, hogy a főiskolán kivételeztek volna velem, csak az osztályból néhányan tényleg dolgoztunk. A kollégáim részéről elhangzott néhány olyan kijelentés, ami rám irányult, ezért nem akartam nyilatkozni. De nincs helye annak a rágalomnak, hogy én kértem volna Attilát, hogy játsszuk el ezt a jelenetet."

A többiek folytatják: “elsőéven nagyon hittünk nekik, megbíztunk a Csíky Bandi bácsi-Keresztes féle rendszerben. Az első év nagyon jól telt, a másodév is. Harmadéven kezdődtek a problémák, amikor A téli regét kezdtük csinálni. Akkor Keresztes bejelentette: ezt a darabot színészekkel kellene megcsinálni, és hogy otthagy bennünket. Mi az istenek lehettünk volna mellékszerepekben – de végül az istenek kimaradtak a darabból, úgyhogy statisztaként léptünk színpadra." Keresztes a diákokkal való munka során támadt ötleteket felhasználta az előadásban.

Fogarasi Alpár, Galló Ernő A diákok egy hétig dekkoltak beszéd-gyakorlással, majd elmentek Vásárhelyre, az AlterNative Filmfesztiválra osztályvezető tanárt keresni. Az akkori katedrafelelőshöz, Kötő Józsefhez fordultak segítségért, aki azonban azt mondta: a kolozsvári főiskolán

a diákok nem hívhatnak vendégtanárt.

Az évfolyam akkor Hatházi András induló osztályához csapódott, és az elsőéves improvizációs gyakorlatokat végezte. A diákok azonban nem nehezményezik ezt: elmondásuk szerint rengeteget tanultak, és jól érezték magukat.

Keresztes szerint nem arról volt szó, hogy elege lett volna az osztályból: csak azt mondta, hogy mivel nagyon elfoglalt, kell egy ember, aki folyamatosan foglalkozna velük. A katedravezető Hatházi így kommentálja az esetet: általában művészeti iskolákon azok oktatnak, akik jelentenek valamit ezen a pályán. Ők azonban a piacból élnek, nem pedig az oktatási tevékenységből – így járják a világot, játszanak, rendeznek, emiatt valóban rendszertelen az oktatás, de ha az óraszámot nézzük, akkor pluszba dolgozik mindenki: lehetetlen heti három órában színész-mesterséget oktatni.

Ehelyett egy színész-tanár, ha teheti, napi 3 órát foglalkozik a növendékekkel, de néha bizony 8-10 órát is dolgoznak.

A diákok a főiskola által biztosított infrastruktúrára is panaszkodnak: jóideig a színház épületének vécéje előtti tér szolgált próbateremként, de dolgoztak a Brassai Líceum osztálytermeiben is. Ráadásul az a próbaterem, ahol az akrobatika-órákat tartották, egy hatszor nyolc méteres, levegőtlen helyiség volt. A tanár pedig – miután a viszonyuk elhidegült – ott dohányzott, miközben a nyolc ember körbe-körbe rohangált. A munkamorálra az sem volt jó hatással, hogy – mivel szivacsok nem voltak – a diákoknak a csupasz földön kellett bukfencezniük. Amikor pedig ezügyben szólni mertek, ezt a választ kapták:

Bodea Tibor, Csoltkó Kinga a főiskola nem kötelező, bármikor haza lehet menni

Az oktatók az oktatási körülményeket másképp látják: szerintük egy egész színház állt a diákok rendelkezésére, öltözőkkel, sminkesekkel, díszlettel és technikusokkal. Elmondásuk szerint volt olyan, hogy a diákok “hivatalosan” is próbáltak a színházban, annak teljes infrastruktúrájához hozzáférve. Az is megemlítik, hogy a román tagozaton sem jobbak a körülmények, ott mégsem állítanak le egy előadást.

Rákérdeztünk, hogy mindezek után Keresztes jó pedagógusnak tartja-e magát? Az évfolyamvezető szerint ha mindezek után az inkriminált személyek közül bárki szerződést kap, akkor az azt jelenti: ő jó színészpedagógus. Hatházi szerint a nagy tanulság az, hogy felvételikor mindenképp szükséges egy alapos pszichológiai vizsgálat: ez egy lélektanilag nagyon megerőltető szakma, és nem mindenki bírja a feszültséget. Ugyanakkor fájlalja, hogy az egyetem mára már szolgáltatás lett: a valakinek pénze van, akár 90 évesen is beiratkozhat színire, és elvileg el is végezheti.

Hatházi a nevelési módszerben sem lát komolyabb hibát: Sztanyiszlavszkij óta ezzel a módszerrel dolgozik a színész-nevelés, ez működik, és efféle reakció még egyetlen évfolyamon sem volt. A tanszékvezető Keresztest sem hibáztatja: eddig már két osztálynak volt vezetője, és egyikkel sem volt semmilyen probléma. Az évfolyamvezető minden probléma forrását a színházi- illetve az egyetemi szabályzat disszonanciájában, illetve az osztályban uralkodó erőviszonyokban látja.

“Ha csupán az egyetem jogszabályait nézzük,

akkor a diákok nem követtek el szabálysértést” – mondja Keresztes. Csakhogy annyira szubjektív, megfoghatatlan az a rendszer, ahogyan egy színművészeti főiskola működik, hogy nem húzható rá egy bölcsészkar szabályzata. Szubjektív dolgok tömkelege van a színházban, és ha az ember veszi a törvénykönyvet, akkor az összes rendezőt ki kellene végezni. “Akkor az érzékeny emberek tévedéseiért, amiből egy alkotási folyamatban dolgozunk, folyton be kellene perelnünk egymást.” – fogalmaz az osztályvezető. Az, aki nem a jogaival foglalkozott folyton, hanem kellő alázatot tanúsított a szakma iránt, az haladt. Majd hozzáteszi: az nem gond, ha valaki tisztában van jogaival, de a kötelességeit sem szabad elfelejtenie.

Egy másik színész-tanár, Laczkó Vass Róbert így fogalmaz: ez az évfolyam négy év alatt valamiért nem kovácsolódott össze közösséggé. Nagyon sok múlott rajtuk, mivel a körülmények ugyanazok, sőt egy kicsit jobbak is voltak, mint az előző évfolyamok esetében, és azok már bizonyítottak. Ez az évfolyam kicsit mindig hadilábon állt a szakmai fegyelemmel. Az az érzésem, hogy ezen a főiskolán lassanként elharapózott a diákok körében az a nézet, hogy a diáknak mindenhez joga van, de elfelejtették, hogy a jogok mellett kötelességeik is vannak. Ez nem az a pálya, ahol a demokrácia szabályai maradéktalanul érvényesülnek, azt pedig nem hiszem, hogy a színész-etikát nem volt honnan megtanulniuk.

Ide senkit nem fognak lasszóval. Felnőtt emberként mindenki önként vállalja ezt, innen bármikor el lehet menni. A színművészeti főiskolán van egy, jó értelemben vett többlet-szabadság, melyet más fakultásokon drasztikusan szankcionálnának. Itt például kétszer is meggondolja a tanár, ha valakit egy tárgyból el kell marasztalni. Mert itt

a tehetséget, a lehetőséget is mérik, nem csak a dolgozatot,

a tárgyi tudást – nincs teszt-pontszám, meg hasonlók. Azonban enyhén pofátlanságnak tartom ezzel a többletszabadsággal, az egyre bővülő lehetőségekkel visszaélni, mondván, hogy a diáknak ilyen meg amolyan jogai vannak.

A dolognak egy másik vetülete az, hogy itt lehetnek egy nem akármilyen színház mellett: sokan közülük statisztálhatnak, és – talán túl korán – részt vehetnek a produkciókban. De úgy érzem, kontroll nélkül sokkal könnyebben eltanulják a nagypofájúságot, mintsem a szakmai alázatot. Az előadás szerintem nem azért állt le, mert nem tudták volna folytatni, hanem azért, mert osztilissé vált a hangulat a beiktatott jelenet, egyáltalán a helyzet miatt.

Diákonként változik az álláspont, hogy hogyan jutottak idáig, mikor egyeztek meg, ki tudott, és ki nem tudott róla, de én azt hiszem, hogy mindenki egyenként és kivétel nélkül felelős ezért. Itt nem egy baki miatt kialakult, spontán helyzetről van szó. Semmilyen szempontból nem szabadna kitolni egymással, de főként a nézőkkel nem, egy előadás alatt...

Tudomásunk szerint a nyolc diák közül kettő Kolozsvárra szerződött, további kettő a Csíki Játékszínnél versenyvizsgázott. Egy diák "emberi, és nem szakmai" okok miatt nem kíván a színészi pályán maradni – a többiek helyzete jelenleg még függőben van.

A fenti összeállítás több, különálló beszélgetés összegezése.

A megszólalók:

Hatházi András tagoztavezető
Keresztes Attila rendező, osztályvezető
Laczkó Vass Róbert színész, tanársegéd

Csoltkó Kinga
Fekete Bernadetta
Fekete Mária
Ferenc Amália
Galló Ernő

Az évfolyam további diákjai:

Fogarasi Alpár - a szerzőkhöz eljuttatott nyilatkozata nem mondott lényegesen újat a történetről
Bodea Tibor - nem kívánt hozzászólni
Varga Sándor - nem kívánt hozzászólni

kapcsolódó írások

A fórumon...

» Korábbi cikkek