HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Szerelem és Szép új világ

[2006. Jun. 24.]

A fesztiválnapilap kritikái

Dömötör Adrienne:
Hol a boldogság mostanában?
Barta Lajos: Szerelem – Csíkszeredai Csíki Játékszín

„Azért élek, hogy boldog legyek!” – vágja oda Lujza az általa e pillanatban még életigazságnak vélt közkeletű tévedést. Moldován Orsolya nem egyszerűen csalódottnak mutatja Lujzát, hanem dühösnek és számonkérőnek. „Férjhez akarok menni, férjhez akarok menni, férjhez akarok menni!” – ordítja elszántan Nelliként Bartalis Gabriella. Hiszi is meg nem is, hogy erre az ő korában még sor kerülhet; mindenkit megmaró éles nyelve, mosolytalan arca, szúrós tekintete nem éppen a szép reményeiről árulkodik. „Egyszer vagyok fiatal” – veti oda nem minden hivalkodás nélkül Böske, aki Csíki Hajnal alakításában pajkos-szertelen fruska, míg a történet végére hozzá nem öregszik sápadt, fáradt arcú nővéreihez. Kedvenc szava mindannyiuknak a boldogság, de hogy ez mit is rejthet valójában, mi is az, amit a maguk elkeseredett, akarnok módján szeretnének elérni – a kérdés fel sem merül bennük. Egyszerűen csak menekülni próbálnak: a szülői ház egyhangúságától, vénlányságtól, az öregek lakta, unalmas, poros városrészből.

S a lehetséges kérők? Az önmaga karrierjébe szerelmes költő (Kozma Attila), akinek távolba révedő tekintete megakadályozza, hogy ránézzen kedvesére, miközben beszél hozzá, s amikor búcsúznia kellene, ernyedten lógó karokkal hagyja viszonzatlanul az ölelést. A „nagymama kedvence” katonatiszt (Lung László Zsolt), aki túlkoros kisgyerekként toporog vigyorogva, nagy vehemenciával beszél semmiségekről, miközben hol a kardjával, hol a nyakába zsinórozott kesztyűkkel küszködik reményvesztetten. És végül Komoróczy (Veress Albert), a hórihorgas, nyársat nyelt tisztviselő, akinek különös érzéke van ahhoz, hogy folyvást rátaláljon a legérdektelenebb beszédtémákra. Ezek mind segítségére vannak abban, hogy önmagán kívül egy percre se kelljen másra odafigyelnie. Veress Albert clownszerűen jelenik meg: csíkos öltöny „bokakinn” nadrággal és kinőtt ujjú zakóval, Chaplin-kalap és több méteres sál (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias), s a színész remek groteszk játéka balek bohócnak mutatja Komoróczyt, abból a fajtából valónak, akin hol nevetünk, hol szánakozunk, hol valamiféle dühöt érzünk iránta. Mikor melyik nővér veti ki rá a hálóját, annak társaságában keveredik burleszkjelenetbe: két, zenére koreografált bonyolult sálhajtogatása és néhány csetlő-botló tánclépése a félszegség és bornírt önhittség mulatságos kevercsét adja. S ha szögletes mozdulatai, kioktató gesztusai nem tennék eléggé tenyérbe mászóvá, ott a jelenet, amelyben nagy gusztussal mutogatja el egyik őse feldaraboltatás általi kivégzését... És mégis, mindennek ellenére ő számít a jövő reménységének, egyszerűen azáltal, hogy van, hogy gondoskodni lehet róla, hogy házasságba lehet menekülni hozzá.
A nyertes a pokróc modorú, vénlány Nelli lesz. Bartalis Gabriella egy pillanatra sem lágyul el, örömködésről itt szó sincs. Rezzenéstelen arccal rángatja vissza Komoróczyt abból a hangulatából, amelyben az kizárólag a temetkezési vállalat képviselőjével hajlandó értekezni – Ciugulitu Csaba démoni megjelenésű, széles, táncos mozdulatokkal közlekedő, túlvilági tekintetű temetési vállalkozója mintha rögtön maga a halál lenne –, s mosolytalanul veszi tudomásul az eredményt. És hogy mi lesz a sokat emlegetett boldogsággal, amelyet az újdonsült vőlegény is oly gyakran emleget a kedvére való étkekkel telt konyhával együtt? Ezt a kérdést valószínűleg már nem is érdemes feltenni.

Keresztes Attila pontos, aprólékosan kidolgozott rendezése, miközben elemeli a drámát a színpadi realizmus szintjétől, újra és újra vissza is téríti oda. „Valamivel el kell tölteni az életet” – mondja Böske. A szomorú záróképbe három fehér ruhás kislány szalad be – a színpadi járásokat határoló üres ajtó- és ablakkereteken kívül a láthatatlan falakon is átlépve, s rímelve a korábban is alkalmazott fénykép-felvételszerű kompozíciókra –: a most fekete-szürke előterébe beszökik a múlt, amelynek szép reményű jövőjét hiába keressük a jelenben.

Gabnai Katalin: Szóma, ha mondom?
Várkonyi Mátyás – Nagy Viktor: Szép új világ – Újvidéki Színház

Az Aldous Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című keserű „anti-utópiájából” származó, s Szinnai Tivadar hajdani fordításában elhíresült „bemondásokat” az is ismeri, aki nem olvasta a könyvet. Gyerekkorom értelmiségi felnőttjei titokzatos bizalmassággal idézgették egymásnak a „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti” versikét, s mikor rákérdeztem, nyugtatólag intettek, hogy: „Majd!”
A majd, vagyis a regénnyel való megismerkedésem nemrég következett be. Örömmel kellett megállapítanom, hogy Szentmihályi Szabó Péter 1982-es, egyébként nem túlságosan gördülékeny fordítása megőrizte az előző fordító leleményeit. A Várkonyi – Nagy szerzőpáros is minden bizonnyal ezt a frissebb munkát használta. (Nem remélem a helyzet javulását, de azért megemlítem: bizonyos színházi előadások nem tudnának létrejönni jelentős műfordítói előmunkálatok nélkül, ám a fordítók nevét méltánytalanul és igazságtalanul, rendszeresen eltitkolja a szakma. Föl kellene hívni a mindenkori dramaturgok figyelmét erre.
Már persze ha vannak dramaturgok.)

Az újvidéki produkciónak nincsen dramaturgja. Ebből ered az előadás legtöbb gondja. Van fénymester, sminkmester, hangmester, teszi is mindenki a dolgát, de kellett volna valaki, aki a két munkájába belefeledkezett, s egymást biztató főalkotót időnként magára haragítja. Huxley ezen munkája ugyanis egyáltalán nem problémamentes alkotás, már a regénynek is elég sok a kinövése (hogy angol tárgyi környezetben maradjunk), olyan dudoros, mint egy gyömbérgyökér. Az menti csak, hogy épp oly csípős, erős és keserű is. Az 1932-ben érvényes politikai utalások és csúfondárosságok már a dialógusokban sem érvényesülnek, legfeljebb a színlap olvasgatásakor csodálkozunk rá Hoover, Rothschild, Diesel, Bakunin, Marx és Lenina nevére, a regényben még szereplő Engels a színpadra már nem érkezett meg.
De ha már a „hazudtatok reggel, hazudtatok délben, hazudtatok este” aktualizáló kitétellel él a szövegkönyv, az előző sorba nyugodtan berakhatták volna akár Bill Gates nevét is, az talán mondott volna valamit a közönségnek.

Lehet, hogy az imbolygó színpadi történet azoknak is mondott valamit, akik nem olvasták az alapművet. Nekem többször volt az az érzésem, mintha gyermekkezekbe került volna a műemberek és a vadember találkozásának története. Huxley Vadembere Shakespeare Mirandájától veszi a „szép új világ” kifejezést, Hamletet és Othellót olvas, a nagykultúrát védi és siratja, s végül fölköti magát. Itt a holddal társalog, pedig az a felhők mögé bújik, hogy ő ne lássa a bánatát. Mármint a holdét. Alkoholistából drogossá váló anyukája halála után megígéri, hogy másnap kitárja két karját, s kínjait átadja a közönyös csöndnek. Sapienti sat.

A produkcióban mindazonáltal pénz van, odafigyelés van, csapatmunka van, bár színészvezetésről nemigen lehet beszélni. A változó szintű, de figyelemreméltó koreográfiát (Lavro-Gyenes Ildikó) tisztességesen eltáncolják, ha az öltöztetés időnként mintha a negyvenes évek filmjeinek paródiája lenne is. A fantáziátlanul hangszerelt, időnként bombasztikusan liftező zenét becsülettel szolgálják, az egymásra hasonlító, folyamatosan közhelyközelben járó dalokat rendesen eléneklik a csapat tagjai. Kifejezetten erős a „Négyezer szobában négyezer óra” kezdetű kórusszám és tánc, s bár a cselekmény szerint tökéletesen értelmetlen, színészi megvalósítását tekintve tüneményes a sírásójelenet (Magyar Attila és Pongó Gábor), s felnőtteket megszégyenítő erejű jelenléttel bír a színpadon Ladisity Nikola mint gyermek Vadember.

Huxley maga sem mesélte el rendesen regénye cselekményét. Nagy Viktor és Várkonyi Mátyás több mítoszból kölcsönzött motívumokkal, több történetet akar egyszerre elmondani, alig-alig megrajzolt, következetlen alakokkal. Ha az eseményt a társulat fizikai fejlődésének érdekében vállalta a színház, s valami más munkára való fölkészülésnek szánták, akkor érthető a bemutató. A sok hamis és suta jelenet remélhetőleg nem hagy nyomot az erős és igaz színpadi munkához szokott újvidéki csapat tagjaiban.

kapcsolódó írások

KISVÁRDA 2006. FESZTIVÁLNAPLÓ

» Korábbi cikkek