HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZ A HAVASON - III. RÉSZ

Célkeresztben a végzős színisek

[2005. May. 28.]

Folytatódik a kisebbségi színházak seregszemléje Gyergyószentmiklóson, de felmerült a kérdés: mi ez, fesztivál vagy kollokvium? A marosvásárhelyi teatrológus hallgatók színis kollégáikat faggatták.

Papp Ida Júlia: Párhuzamok és ellentétek

Elmélkedés. Erre késztet a Kleist által vígjátékként megjelölt Amphitryon című darab Hargitai Iván rendezésében. Elgondolkodni az ember kiszolgáltatottságáról, tehetetlenségéről. Elmélyülni abban, hogy kit és milyen módon (és milyen értelemben) csalhatunk meg, mennyire bízhatunk meg érzékeinkben és akár saját magunk létezésében.

Az előadás identitásunkkal kapcsolatos kérdéseket vet fel, és azokra segít választ találni önmagunkban. Reflektál arra, hogy mi az, ami egy erős férfit, egy hadvezért sírásra késztet, és mi kerget egy asszonyt az őrületbe? Vajon mennyire tartjuk kezünkben életünket, és mennyire vagyunk tehetetlenek?

Az előadás elsősorban Alkmene (Ababi Csilla) tragédiáját állítja a középpontba. A férj, Amphitryon (Péter Zsolt) hazaérkezése mérhetetlen boldogságot jelent a feleség számára. De a csodálatos éjszaka után kiderül, hogy a nőt megtévesztették. Erényeit foszladozni látja. Az istenek földreszállása (a két halandó férfi alakját öltve) két párt is áldozattá tesz: a cselédek hasonló története szervesen kapcsolódik a két főszereplőéhez, párhuzamos, mégis ellentétes szálon futnak. Sosias és Charis házassága már kihülni látszik, az istenek beavatkozása által pedig végleg megromlik.

A párhuzam, a szimmetria és az ellentét az előadás központi szervező erői, és ez nem csak a rendezés koncepciójában valósul meg, hanem a díszlet (falak, hat szimmetrikusan elhelyezkedő kapu és két pad) is pontosan ezeket hangsúlyozza. Párhuzamos a két (működő és elhidegült) kapcsolat változásainak bemutatása. Többnyire mindkét Amphitryon és mindkét Sosias egyszerre van jelen, és szimmetrikusan, egymás tükörképeiként helyezkednek el a színpadon. A szöveg, a rendező dramaturgiai leleményessége következtében, megoszlik kettejük között, sokszor helyet és státust cserélnek, hangsúlyozva ezzel megtévesztő hasonlóságukat.

E szövegcentrikus előadásban azonban a redukált kellékhasználat nehézségek elé állítja a színészt, a nagy mennyiségű szöveg pedig egy újabb teher, annál is inkább, mivel még kezdőkről van szó. A szöveg helyenkénti lerövidítése talán előnyösebb lett volna úgy a színészek, mint a közönség számára.

Amphitrion (marosvásárhelyi színisek)

Kádár -Dombi Katalin: Úrnak lenni mindenek felett

Bolond világ volt hajdanában… Ma okosabb világ van. És tudunk örülni annak, hogy mi ebben élünk, főként, ha egy olyan előadást látunk, mint a Gavriil Pinte rendezésében bemutatott Madách-tragédia. Kérdés: érdemes-e Az ember tragédiáját ma (is) színre vinni. Válasz: érdemes, ha sikerül olyan módon közeledni a tragédiához, ami megfelel mindenki elvárásának. A Csíki Játékszín előadása megtalálja azt az utat, amin következetesen végigmenve érvényessé és élővé válik a 150 évvel ezelőtt íródott drámai költemény. Az út: a játékosság.

A színpadkép szinte képzőművészeti igényességű. Megjelenítődik például Michelangelo festményéből a teremtésjelenet, és René Margritte Csókja. Minden kép önállóan is értelmezhető, ugyanakkor a jelenetek füzére szerves egésszé áll össze. Bármiféle tárgy kerül a színpadra, annak pontos, meghatározott szerepe van, jelentésük túlmutat önmagukon. A jelmezek is egységesek: a lányok szürke ruhát, a fiúk pedig fekete inget és nadrágot viselnek. Erre veszik rá az egyes színekben az adott történelmi kort jelző ruhadarabot.

Az előadás egyik nagy érdeme, hogy úgy használja a díszletelemeket és a jelmezeket, hogy azoknak végig megtalálja a színpadi funkcióját (díszlet- és jelmeztervező: Roxana Ionescu). Az első jelenetben négy összetolt fekete asztal előtt ülnek a színészek, olvasópróbát tartanak Az ember tragédiájából. De lehet ez egy középiskolai osztály is, a diákok talán most ismerkednek a szöveggel. Aztán az egyik fiú (Kosztándi Zsolt) teát tölt egy lánynak (Antal Ildikó): eldőlt, hogy ki kapja Ádám és Éva szerepét.

Lucifer (Keresztes Szabolcs) ruhája annyiban tér el a többiekétől, hogy rajta a fekete ing alatt piros blúz van, és az egyik jelenetben nagyon hangsúlyos, hogy még a zoknija is piros. Ő más, mint a többiek. A paradicsombeli jelenet és a kiűzetés csak szövegszinten történik meg, az olvasópróba alatt: nincs szükség képileg megmutatni, így is befogadható. Attól válik élvezetessé az előadás, hogy nem erőszakol a nézőre bonyolult filozófiai gondolatokat, hanem játékosan közelít a szöveghez.

Az ember tragédiája Az egyiptomi jelenetben a piramis egy vászonra “épül”, a rabszolgák fehér karikákat festenek rá. Azokat a köröket, melyek közepére piros pötty kerül, mindig ugyanaz a szereplő rajzolja – előre jelezve halálát. Lucifer láncfűrésszel gyilkol. A római színben céklát turmixolnak, és megisszák a levét, a piros fertőt. Lucifer piros zoknija és blúza ebben a jelenetben a vér és az erotika jelképévé válik: halálba csábítja az embereket. A tömeg piros vászon alá bújva, egy emberként jár, beszél, mindig azt mondja, amit várnak tőle. Hippia megcsókolja a pestisest, majd lisztet szór a körülötte álló emberekre, és a maradékot saját magára önti. Osztogatja a fehér halált…

A prágai színben Kepler színes golyókból jósol, amikkel Lucifer biliárdozik. “A jó sajátja, bűne a koré”– mondja Kepler Éváról. Ez az első alkalom, hogy a nő nem tiszta, csalja a férjét, pénzt követel tőle. Talán ezzel magyarázható, hogy az asztrológus részegen álmodja meg a párizsi jelenetsort. Itt is megjelenik egy óriási lepel a francia zászló színeivel, ugyanazzal a funkcióval, mint a római színben. Danton-Ádám mindig menekül a tömeget beborító zászló elől, és nem is sikerül őt behálózni.

Vége az első felvonásnak. Szünet. Kifele menet megkérdezi tőlem valaki: “Kisasszony, nem hányódik a zsebében egy ötszázas?” A meglepetéstől azt sem tudom, hogy a pénz után keresgéljek, vagy mondjak neki valami szellemeset. Majd hirtelen megfogja a kezem egy fiatal cigányasszony: „Fényes jövő, szerető férj, egészséges gyerekek!” Egy lány tavaszi virágokat kínál, kapok is tőle egyet. Csak állok, és nézem, hogy mi is történik körülöttem. A londoni szín a színház előtt, a szünetben játszódik. Igazi vásári hangulat teremtődik. Már csak azért is, mert a tömeg közt itt-ott megjelennek kéregető cigánylánykák, akik nincsenek feltüntetve a színlapon…

Visszatérve a terembe már csak egy félóra van hátra az előadásból. Ezután nem is lehetne több – felgyorsultak a történelmi korok. Árnyképekben látjuk a jövőt – számítógép-klaviatúrával irányítva. A falanszterben a fekete asztalokat oldalukra fordítják, fehér felszínükön kis ajtók látszanak, ahonnan kezek és lábak nyúlnak ki. Az eszkimó-jelenetben két bábut mozgatnak a szereplők egy üvegburában. Az űrjelenetben teljesen sötét a színpad, csak a bolygókat látni, amint “átvonulnak” a színpadon, és Ádám meg Lucifer fehéren világító sálját. A jövőt csak elképzelni lehet: annyira távolinak tűnik mindez, hogy csupán így, meseként hihető.
Küzdünk, bízunk, gyereket várunk – és akkor Lucifer újra beindítja a láncfűrészt…

Az ember tragédiája (Csíkszereda)

Molnár Ildikó: Mi lesz véled, Kollokvium?

Nehéz megnyugodni azoknak, akiknek szívügye a gyergyói Kollokvium sorsa. Annak ellenére, hogy a rendezvény kiteljesedésének számos akadálya van a városban, tovább kell lépni. De hogyan?

A május 26-i szakmai megbeszélés végén ismételten (ahogy néhány nappal ezelőtt Szebeni Zsuzsa előadását követően is) felmerült, hogy mit és hogyan lehetne tenni annak érdekében, hogy a Kollokvium továbbra is létezni tudjon. Nem könnyű. Mindenképp megpróbáltatás ez a helyzet azok számára, akik igyekeznek életet adó, de főként megtartó erői lenni az értékes színházi rendezvénysorozatnak. Ez alkalommal Parászka Miklós rendező, a Csíki Játékszín igazgatója és művészeti vezetője is kifejtette véleményét a probléma kapcsán. Mondataiból kiderült, hogy megoldást kell találni az összegyűlt gondokra.

A beszélgetés során kétféle lehetőség is elhangzott a Kollokvium megszervezését illetően. Egy lehetőség volna, hogy a meghívottak a kollokvium teljes idején jelen legyenek Gyergyóban, tekintsék meg és beszéljék meg egymás előadásait. A második lehetőség: turnézni a régióban. Megmutatni az előadásokat, amilyen sok helyen csak lehet. Egyelőre mindkét megoldás kényesnek mutatkozik, egyrészt a hiányzó anyagi keret miatt, másrészt amiatt, hogy még mindig hiányosságok vannak a színházak közti kommunikációban.

Fesztivál vagy Kollokvium? Ha már ez a kérdés is felmerült, akkor remélhetőleg nem kell félnünk attól, hogy az akadályok meghátrálásra kényszerítik a szervezőket. Zsehránszky István színikritikus, zsűritag, az Etnikumközi Hivatal Főtanácsosának ajánlata bizakodásra ad okot. Ősszel találkozót megszervezi a színházigazgatók, vezetők találkozóját, amelyen kizárólag a Kollokvium jövőjéről lesz szó. Hogyan tovább? Ősszel megtudjuk. Addig is úgy vessünk, hogy majd bőven arathassunk.

Amit nem lehet abbahagyni… (készítette: Kulcsár Andrea)

A színészi pálya ősidőktől fogva különleges vonzerőt jelentett sokak számára. Akit egyszer „a füstje megcsapott”, az nehezen szabadul ebből a bűvkörből. Még akkor is, ha néha úgy érzi: nincs tovább. Aztán ismét feláll, és folytatja. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem magyar tagozatának nyolc végzős hallgatója számára lassan véget ér a védettséget nyújtó diákélet. De mi vár rájuk? Hogyan képzelik el a jövőt? Milyenek a kilátásaik?

Ababi Csilla, Balla Szabolcs, Kőrösi Csaba, Lőrincz Rita, Meszesi Oszkár, Péter Zsolt és Tollas Gábor ezekre a kérdésekre próbált meg válaszokat keresni Amphytrion című előadásuk után.

Kőrösi Csaba: – Eddig nem sok darabban szerepeltem, egyelőre nem is kerestek meg egyetlen színháztól sem. Először belföldön, majd külföldön próbálok meg állást keresni, s ha nem sikerül, akkor a bábszínházaknál érdeklődöm majd. Egyetemi éveim előtt ugyanis a nagyváradi és az egri bábszínháznál dolgoztam. Jelenleg igyekszem az egyes városokban élő ismerőseim által érdeklődni a társulatokról, az ott uralkodó hangulatról – számomra ez is nagyon fontos.

Meszesi Oszkár: – Pillanatnyilag semmiféle ajánlatom nincs, de mindenre nyitott vagyok…

Ababi Csilla: – Még nekem sem ajánlottak állást. Valószínűleg lesznek majd helyek, s én olyan színházhoz szeretnék kerülni, ahol tovább fejlődhetek, tanulhatok.

Péter Zsolt: – Lenne egy-két társulat ahova szívesen szerződnék, de egyelőre én sem kaptam ajánlatot. És…van egy-két olyan hely is, ahova nem mennék szívesen…

Lőrincz Rita: – Ajánlatom nincs még. Biztosan kellett volna keresgélni, bekopogtatni színházakhoz, de ezt én nem tudom csinálni… Most még optimista vagyok: pillanatnyilag ugyan fogalmam sincs mi lesz velem, de egyelőre bízom abban, hogy sikerülni fog.

Tollas Gábor: – Állítólag Marosvásárhelyen lesz helyem, oda hívtak. Lassan végzünk, játszottunk pár nagyszínházi előadásban, de szerintem ez kevés ahhoz, hogy elég bátrak legyünk nagyobb dolgokba belevágni.

Balla Szabolcs: – Állásajánlatom nincs. Tudomásom szerint nekünk kell megkeresnünk a színházakat – ez nehéz dolog… A hozzáállásomat tekintve, most egy kicsit bizonytalanabb vagyok a magam képességeit illetően, mint korábban. Talán a kilátástalanság miatt. Ki kell várni a végét…

A nap fiai (kolozsvári színisek)

A kolozsvári végzős színész szakos hallgatók Gorkij A nap fiai című művéből készült vizsgaelőadásukkal mutatkoztak be a gyergyói Kisebbségi Színházak Kollokviumán.

Érdeklődtek már utánatok a színházak vezetői?

Szekrényes László: – A kisvárdai fesztiválban bízom. Arra még nem gondoltam, hogy mi lesz, ha nem kapok ajánlatot. Ha választani lehetne, szeretnék Kolozsváron maradni vagy Szentgyörgyre menni.

A nap fiai Both Eszter: – Ha nem hívnak sehova, akkor elkezdünk szíházakhoz bekopogni, esetleg egy bemutatkozó CD-vel. Szatmáron már dolgoztunk ugyan (Uray Péter rendezésében A salemi boszorkányokban), de ahogy mellette, úgy ellene is vannak érvek, most még nem tudom.

Nagy Attila: – Van még másfél hónapunk, és inkább az utolsó pillanatra hagyom a döntést.

Fehérvári Péter: – Ha kellünk valakinek, az már tudja – ha nem, akkor házalunk.

Skovrán Tünde: – Kisvárda után lesz miniévadunk Kolozsváron, és Pesten is. Sokat játszottunk eddig, sokan láttak, de személyesen még senkivel sem beszéltünk. Nem tudom, de valamitől teljesen nyugodt vagyok, hogy szerződtetni fognak minket. Annyi munkafolyamatban vettünk részt, hogy ha valaki kérdez, tudunk, mit mutatni.

Honnan ez a magabiztosság?

Fehérvári Péter: – Ez nem magabiztosság, de azzal nem segítünk a dolgon, ha idegeskedünk.

Györgyjakab Enikő: – Engem ebben a bizonytalanságban inkább az zavar, hogy nem tudom előre tervezni az életemet. Különben volt már olyan, hogy kocsmában hívtak meg színházhoz.

Dávid Péter: – A négy év alatt mi szerveztük meg a kiszállásainkat, mi kerestünk szponzorokat, és az így szerzett tapasztalat segít az önmenedzselésben.

Györgyjakab Enikő: Szerencsések vagyunk, mert olyan emberekkel találkoztunk, akiktől sokat tanulhattunk.

Gondoltatok arra, hogy együtt maradjatok?

Skovrán Tünde: – Igen, de most kell egy szünet. Ez alatt a négy év alatt túl sok minden történt, és ennek még le kell ülepednie.

Fehérvári Péter: – Igen, de előbb kell valami változás, nem föltétlenül szakmai, talán csak több élettapasztalat.

Györgyjakab Enikő: – Ahhoz, hogy együtt maradjunk, egy társulatot kell csinálni, ami nagyon sok adminisztrációval járna együtt. Ehhez – legalábbis én – nem értek.

kapcsolódó írások

Amphitrion A nap fiai Az ember tragédiája A kollokvium műsora SZÍNHÁZ A HAVASON - I. RÉSZ SZÍNHÁZ A HAVASON - II. RÉSZ

» Korábbi cikkek