HAMLET

-

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 1.

Kisvárdai Lapok 2010.

[2010. Jun. 21.]

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megjelenő napilap írásaiból válogattunk, a szerkesztők és a szerzők jóvoltából. A teljes lapszám letölthető pdf formátumban.

[fókusz] Az ember tragédiája – Újvidék

Nánay István: Lehiggadva

Kellett pár óra ahhoz, hogy mérhetetlen szomorúságomat, csalódottságomat – hogy felháborodást ne mondjak – legyűrve géphez üljek.

A műsorfüzetben feketén-fehéren ott áll: adaptációt kínál az újvidéki színház. Azaz nem Madách Imre művét, Az ember tragédiáját mutatják be, hanem annak motívumait felhasználva a tévével és tévére szocializált nézőnek szóló didaktikus és szórakoztató show-t. Madách szövegéből nem sokat használnak az adaptálók, s ha igen, akkor többnyire kiforgatva, átigazítva, mondatokból csupán töredékeket felhasználva. Az elhangzó szöveg túlnyomó része saját szerzemény, a máskor invenciózus Gyarmati Katáé és a rendező Kokan Mladenovicé, akit e munkája alapján nem szívesen minősítek.

Nem azzal van bajom, hogy elrugaszkodnak a klasszikus drámától, hiszen a mű előadástörténetében erre számtalan jó és kevésbé jó példa van (hogy csak a legutóbbira, a darab nagyszerű továbbgondolására, Dömötör András E. T.-jére utaljak), hanem azzal, ahogyan ezt teszik. Azt is elfogadom, hogy nő játssza Lucifert, hiszen erre is volt példa, gondoljunk Berek Kati győri alakítására. Az viszont fájdalmas, hogy a különben rendkívül tehetséges Elor Eminával nemcsak a falanszter szín helyett beapplikált jelenetben játszatnak egy tévé-show műsorvezetőjét, hanem végig ilyen karaktert kell játszania, mesterkélten, hamis és „divatos” hangsúlyokkal és hanglejtéssel, olcsó és hatásvadász eszközökkel.

Hiába próbál egységes figurát játszani Balázs Áron, ha az ő Ádámja és a Lucifer közötti ellentétnek nincs tétje, ha nincs Isten, akivel Lucifer és Ádám egyként megvívjon.

Több mint másfél órán át viccelődést láttam, hasogatta a fülem a rémes szöveg, bántott a babákkal való öncélú játék, a már unásig ismert elasztikus anyag használata, az asszociációk kiváltására alkalmatlan vetítés, a tömeg fantáziátlan használata.

S ha valaki a látottak kapcsán posztmodernséget emleget, azt a kereszttel ékesített pisztollyal lelövöm.

demKata: Valahogy így

Mondjuk ki őszintén: erősen kanonikus drámából nehéz érvényes előadást létrehozni, így egyre kevesebben vállalkoznak ilyesmire. Mivel Kokan Mladenovicnak nincs nemzeti vagy kulturális kötődése a darabhoz, teljesen szabadon dolgozott vele és fenekestül felfordította azt.

A produkciót képi- és szövegpoénok uralják. Újdonsága: a jelenetek történelmisége helyett a színek gondolati magvára koncentrál. Ezek párhuzamát keresi meg mindennapjainkban. Ennek megfelelően Elor Emina dinamikus és bravúros Luciferje vezényli le az egész előadást. A kacér nő bürokratikus, elszemélytelenedő világunkon hurcolja végig Ádámot.

A szerepek átsúlyozása a drámához képest nem meggyőző. Isten csak idézetként jelenik meg Lucifer monológjaiban. Ádám fejlődésképtelen, néha nem követhető, hogy mit is akar igazán. Éva majdhogynem félre van söpörve, a szerelmi szál csak nagyon halványan jelenik meg az előadásban. Ezt Ádám és Lucifer viszonyával ellensúlyozzák az alkotók. Egyértelműen Lucifer kerül a középpontba, de azt hiszem, ezt senki sem bánja. Kisebb-nagyobb kitérőkkel a cselekmény végkifejlete ugyanaz.

Ha nem is sikerült minden vonásában értékes és egységes előadást alkotni, a példa követendő: igenis merjünk, és ha szükséges, borítsunk fel mindent. Olyan értelmezést keressünk, ami megállja a helyét a mában. Valószínűleg ezt kevesebb hatásvadászattal és show-elemmel is megoldhatták volna, ennek ellenére nagy + az alkotók munkájának.

[fókusz] Ahogy tetszik – Beregszász

Köllő Katalin: Nekem így…

És boldogan éltek az ardennes-i erdőben, míg meg nem haltak. Majdnem mind. Mármint majdnem mind ott éltek. Beleértve Jacques-ot is. Aki tulajdonképpen Jacqueline, csak egy ideig álcázza. De akit végül mégiscsak sikerül belevinni a játékba, igaz, nehezen hagyja magát, pedig ha valaki, akkor ő igazán tudhatná, hogy színház az egész világ, és végül is színész benne minden férfi – még ha az pillanatnyilag éppen nő – és minden nő (aki akkor épp férfi). Csak Frigyes, a bitorló marad ki az előadásvégi hepiendből, ő köszöni szépen, nem kér belőle, sem a szabadságból, sem az ardennes-i erdő nyugalmából, a szerelemből pláne nem. Ő marad a butykosa mellett, magányosan, depressziós bitorlóként bolyong tovább a többiek (forgó)színpada körül.

Tovább, tovább, nógatja minduntalan a „jádzó személyeket” a száműzött herceg, aki minden, csak szomorú nem száműzetése miatt. Sőt. Akkor talált igazán magára, miután bevetette magát az erdőbe. Végre szabad, azt tehet, amit akar. Erre biztatja Jacques-ot is: légy szabad, vesd le magadról álruhád, szeress, vállald önmagad. Erre biztatja (valóságos) színészeit Vidnyánszky Attila is: játsszatok szabadon, még a nagy „sekszpírwilliam” se riasszon vissza benneteket a játéktól, ha kell, toldjátok meg dallal, kiszólással, ilyen-olyan idézettel, fűzzetek hozzá kommentárt, legyetek bohócok, ahogy tetszik…

„…mindenkit sok szerep vár” ebben az előadásban, nincs fő- és mellékfigura, nincs színfalon kívül levés, mindenki részese minden jelenetnek, hozzátesz valamit, vagy csak figyel, jelen van, „ugye mi jó barátok vagyunk”, forog a színpad, szól a dal. És velünk van Hamlet, Edward, Romeo, Júlia, és Richárd, a harmadik. De legfőképp a szerelem és a játék. Ez utóbbi néha túl sok, túl szertelen, már-már követhetetlen, amolyan vidnyánszkys, mire észrevennéd az egyiket, a másikról már lemaradtál. Sebaj, az összkép a fontos. Az pedig kiállta a „próbakövet”. Ahogy tetszik? Nekem így.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 1. szám - teljes lapszám (.pdf)

[fókusz] 20/20 – Yorick Stúdió

Urbán Balázs: A párbeszéd ereje

Tízen ülnek a színen, amikor belépünk. Várakozással néznek ránk, illetve egymásra, beszélgetnek. S a beszélgetés a nézőtéri fények kialvása után is folytatódik. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a bukaresti dramAcum előadása több értelemben és több irányban teremt párbeszédet. A húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi fekete márciust idézi meg a tíz színész (Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katus, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára), inkább magyarok és románok személyes élményeire, visszaemlékezéseire, mintsem dokumentumokra támaszkodva. Az egymástól hol apró árnyalatokban, hol élesen különböző történetek helyenként erősen polemizálnak egymással, helyenként paradox módon egymást erősítik. A tekintetben legalábbis biztosan, hogy nyilvánvalóvá teszik az objektív olvasat lehetetlenségét. A cél nem a „történelmi igazságtétel”, hanem maga a párbeszéd. S ebbe a párbeszédbe az alkotók a nézőket is bevonják; nem direkten, interaktív módon, hanem a diskurzusnak, illetve az analízisnek a(z át)láthatóvá tételével. Az előadás nem pusztán a történtekről, illetve azok máig tartó utóhatásairól gondolkodtatja el a befogadót, hanem azt mintegy analógiaként kínálva a szubjektív élmények és az objektív igazságok mérhetetlen távolságáról is.

A 20/20 nem dokumentumszínház – legalábbis nem abban az értelemben, amelyben ezt a kifejezést egyes jelentős kortárs társulatok – például a nálunk is több előadásával vendégszereplő Rimini Protokoll civileket felléptető, az ő monológjaikat és dialógusaikat kifinomult technikával szilárd logikai rendszerbe illesztő előadásai azok. Gianina Cărbunariu rendezése teatralizálja a személyes történeteket. Nem pusztán a színészek felléptetésével, hanem a formával is: a történetek egy része monológként hangzik el, más része dialógusként elevenedik meg, míg egyes eseményekből jelenet készül (ilyen a centrumba helyezett születésnap-jelenet). Az egymás mellé került párbeszédek közvetlenül, a monológok indirektebb módon rezonálnak egymásra. A játék statikusságát groteszk, ironikus betétek törik meg (pl. a túlélési útmutató). Maguk az egységesen színes, erőteljes színészi alakítások is éppoly tudatosan élnek szinte civilnek ható gesztusokkal, mint erősen stilizáló eszközökkel. Így egy-két, az optimálisnál egy árnyalatnyival hosszabb monológ, jelenet sem töri meg a játék intenzitását, s nem tompítja szellemi-gondolati gazdagságát, kivételes igényességét.

Anikó: A látás élessége

Amikor először szembesültem az előadás témájával, kivert a frász a gondolattól, hogy valami rossz hangulatú, bűnbakkereső memoárt kell majd végigszenvednem. Hiába láttam egyet-s-mást az alkotóktól – így nem volt okom tartani ettől –, a „marosvásárhelyi események” erős ingerszó.

De hát épp emiatt érdekes az előadás. Hogy a társulat megpróbálja működése közben megvizsgálni (nem értékelni vagy megítélni) a sértettségeket, up-to-date módon a mikrotörténetírás elveit követve. Azaz a „kisember” mindennapi világának tartományából, személyes emlékezetéből dolgozik. A kisember persze nem egy homogén kategória, amilyen a tömeg szokott lenni a diákszínházi előadásokban, hogy mind egyszerre mozog és ugyanazt látja-mondja, hanem nagyon sokféle (Erdélybe áttelepített R, erdélyi R/M, vegyes házasságban élő R/M, külföldre vándorolt R/M, holland segélyszállító, Erdélybe látogató anyaországi M, Magyarországra áttelepülő R/M és még annyi variáció).

Nyelvekről, hangsúlyokról, élethelyzetekről, fordításról, ferdítésről és az egésznek nem ellentmondóan: a tipikusról van szó. (Nem csoda, hogy kutatómunkája során a társulat, hipp-hopp, az indentitás problémájánál találta magát.) Felszabadító, hogy az egésznek végre életszerűen van köze a valósághoz, a bennünk és másokban munkálkodó előítéletekhez. Ilyen az erdélyi román Kárpáton túli románokra irányuló megvetése, az anyaországi magyar leereszkedő hangsúlya, ugyanakkor hamisan romantikus Erdély-képe, az erdélyi magyar frusztrációi az anyaországival szemben, a holland segélyszállító felszínes humanizmusa.

A 20/20 újszerű, fontos megszólalás az erdélyi magyar színházi világban, ahol nemigen foglalkoznak társadalmi valóságkutatással, mint Magyarországon Pintér Béláék. Erdélyben az alternatív színháznak sincs hagyománya. Ebben a kontextusban keresi az előadás saját autentikus nyelvét, több, néhol kevesebb sikerrel, a dokumentarista stílusnak megfelelő monológ-formát szituatív jelenetekkel váltogatva. Az utóbbiban látszik igazán a tehetsége. Sárika kínos szülinapi estéje, ahol face-to-face, ugyanakkor hitelesen abszurd emberi helyzetben látjuk működni a nacionalista gondolkodást, arra figyelmeztet, milyen rafinált szakadék van a két, egymással élő nép között. Nincs mit tenni, beszélni kell róla, nehogy beleessünk.

[fókusz] Hamlet – M Stúdió

nóra: … és Hamlet megszólal

Szó, szó, szó – mondja Hamlet Shakespeare-nél. Uray Péternél viszont nem mondja – inkább csak tétova-mélázón néz. De vajon lehet-e Hamlet nagymonológjait is elmondás helyett „el-nézni”? Vagy elmozogni? Hova lesz az alapkonfliktus, ha bezárjuk Hamlet szemeibe, fogjuk-e akkor is tudni, mi bántja? Színésznek, rendezőnek egyaránt óriási kihívás fizikai színházi előadást létrehozni e darabból. Ez a második ilyen jellegű kísérlet a sepsiszentgyörgyi M Studió-tól: tavaly Romeo&Júliá-juk volt. Elvonatkoztatni most sem hagynak az előzetes tudástól, ám egy-az-egyben sem érvényesíttetik azt. Nem egészen saját szabályok szerint működő világ keletkezik így – és nem egészen shakespeare-i.

Az előadásban a törékeny Ophelia papírvirágokat szór és almát eszik, Gertrúd és Claudius harsányan halmozza az élvezeteket, a kötelességtudó Polonius meg – s ez talán a legszebben láttatott viszony – a királynőbe szerelmes. A rideg vasrácsok és -székek között a színészek hajlékony mozgása is súlyos, darabos – fojtogató légkörű ez a helsingőri vár.

De kicsoda benne a szótlan Hamlet? Vas-keretbe zárt képmutatás és tivornyázás foglya – tehetetlen, mégis valamiképp könnyed jelenség, aki néha zabolázhatatlanná válik. Passzív kívül-rekedés jellemzi, de igenis elmondja legalább nagymonológja kezdetét. Igaz – tört angolsággal. Kérdés: miért épp így? Bizonyítandó, hogy a puszta mozdulat mégsem helyettesítheti az emberi hangot? (n. b. az előadás zenéje-csendjei fontos részét képezik a hangulatfestésnek). Bár számomra az égetőbb kérdés mégis: kicsoda itt Horatio? Némán (azaz e színpadi nyelvben: tehetetlenül) háttérbe szorított szemlélő csupán – a darab ismerete nélkül talán észre sem venném. Miért nem hagyták egészen ki akkor – csupán szöveghűségből? Hiszen az öreg Hamlet szelleme is nagyrészt kimaradt...

Ami az előadás egészére leginkább jellemző: jól átgondolt és pontosan kivitelezett képek sorozata. Így a szó szerint sír fölött lezajló lakoma, Hamlet zuhanásai, Ophélia halála-felemeltetése egyenként igen erős jelenetek. Belőlük (mögülük?) a türelmes néző kiolvashatja Hamlet szavak nélküli történetét. Feltételezve persze, hogy tudja, mit kell kiolvasnia...

[fókusz] Különös ajándék – Tanyaszínház

Köllő Katalin: Róluk és rólunk

„Vegyél vissza magadból”, hangzik el többször is az Újvidéki Tanyaszínház Különös ajándék című előadásában, s ezen talán nem ártana elgondolkodniuk az alkotóknak. Persze nagyon halkan mondom ezt, nem is a produkcióban elhangzó modorban, és messze nem a „megmondom a tutit” jelleggel. Hogy is merném, elolvasva Tóth Tibor írását a színházi sajtóról a KisLap tegnapi számában… Különben ez nem is kritika akar lenni, inkább csak olyan szubjektív jegyzetecske.

No, de visszatérve eredeti kiindulópontomhoz, a „vegyél vissza magadból” tulajdonképpen arról szól, hogy nem feltétlenül kell belepakolni az előadásba mindent, ami a próbák során lehetséges megoldásként felmerült. Ha elpoénkodjuk a dolgokat, ha csak a szórakoztatás kedvéért születnek meg játékok, márpedig ebben a produkcióban ilyesmi többször is előfordul, az alkotók ugyanis képtelenek voltak lemondani ötletekről, akkor elsikkad az, amit a darab valójában tartalmaz.

Pedig lenne min elgondolkodni Ferenc Judit darabja kapcsán. És itt nemcsak a százéves néni által megfogalmazott életbölcsességekre, a „nem lesznek gyerekek” jóslatra, a maradni-elmenni kérdésre, a gárdás és egyéb politikai jellegű utalásokra gondolok, hanem arra is például, hogy vajon mitől olyan ismerősök számomra, nem vajdasági számára ezek a nagyon erős színekkel megrajzolt figurák. A „róluk” szóló részeket csupán be kellene helyettesítenem a „rólunk” szólókkal, és a Különös ajándék ugyanúgy működne Romániában is. Mondjuk a Jugoszlavijo helyett énekelhetnénk a Trei culori-t, ami pedig Imrenéni megállapítását illeti, miszerint ő tudja, hogy jól élt, hát csak meg kellene hallgatni néha a „Ceauşescu idejében legalább volt munkánk és fizetésünk” jellegű érveket.

Rövidre zárva: Ferenc Judit belvárosi balladáján talán sírni is lehetett volna, csak hozzá kellett volna adni azt, ami hiányzott.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 2. szám - teljes lapszám (.pdf)

» Korábbi cikkek