HAMLET

Hegyi Réka

REFLEXIÓK 4.

Ladányi Andrea és Borlai Gergő: 12 tétel dobra és testre

[2009. Mar. 21.]

REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé

A BL című előadást követő közönségtalálkozón megtudhattuk a produkció történetét. [fesztiválnapló]

Ladányi Andrea koreográfus, táncos és Borlai Gergő dobos ismert személyiségei a kortárs művészetnek. Közösen olyan alkotásra vállalkoztak, amire nincs példa a magyar színházban: 12 tételes duettet komponáltak dobra és testre.

Az így létrejött, és a Reflex Nemzetközi Színházi Biennálén is bemutatott előadásról csak impresszionisztikus beszámolót tudnék írni, körülbelül így: nekem tetszett. Magával ragadott. Nagy érdeklődéssel figyeltem, hogy mi van előbb: a hang, vagy a mozdulat? Kíváncsian lestem: mi következik még? Hogyan tud újabb árnyalatot nyerni a hangszer és a test, a test mint hangszer és a dob mint test. És így tovább… De mivel az előadást követő beszélgetésen az alkotók elmesélték, hogyan jött létre a BL, hogyan látják ők a produkciót és benne önmagukat, talán értékesebb ha ezeket a gondolatokat osztom meg a fesztiválnapló olvasóival.

(fotó: reflexfest.ro) Első együttműködésük (a tatabányai Bevetés koreográfusa, illetve zenei vezetőjeként találkoztak) után SMS érkezett Ladányi Andrea telefonjára: Dolgoztál már dobossal? Így kezdődött a BL másfél hónapos próbafolyamata. Az első szakaszban – vallotta be a művésznő – megpróbáltak mindent megmutatni egymásnak, pontosabban Borlai Gergő bemutatta tudását, miközben ő nem tudott megmozdulni.

Néhány dolgot már első pillanatban tudtak: nem akarnak semmi hagyományosat, nem akarnak létező tudásukra, tapasztalatukra, tehetségükre hagyatkozni, nulláról akarnak kezdeni mindent. Így alakult ki a termékeny párbeszéd: a táncosnő rájött, hogy a dobos mozdulatai nagyon kifejező koreográfia szerint alakulnak, és elkezdte utánozni. Majd mozdulatokat talált ki, amelyeket a dobos “leutánozott”, így jött létre az általuk illogikusnak nevezett dobolás (amiben egy ismétlődő ritmus csalódást okoz a művésznek, hiszen minden hang máshonnan ered).

(fotó: reflexfest.ro) 12 tételt rögzítettek, de ezek sorrendje, ismétlődésük száma előadásról előadásra változik – a tér, a közönség, az atmoszféra hatására. Ezért maguk sem tudják eldönteni, hogy milyen mértékben improvizáció, illetve milyen mértékben koreográfia öntörvényű alkotásuk. Tegnap este a nagyszínházi környezet, a piros székből koncentráltan figyelő nézők és a hangosítás hiánya egy összetett, kortárs zenei alkotást eredményezett. Legalábbis az alkotók így érzékelték. A közönségből megszólaló fiú éppen a közelséget hiányolta, illetve az, hogy a rítusba nem avatták be, nem tudott az alkotókkal szállni. Persze más impresszió is elhangzott, ennek az ellenkezője: a hozzászóló még a beszélgetésben is úgy érezte, tovább rezdülnek benne az előadáson megtapasztalt benyomások.

Bevallották azt is, hogy egy dobosfesztiválon például a táncosnő ruhája is más, az alkalomhoz illő. Lakatos Márk stylist színházi környezetre tervezett jelmeze egy flitteres, fekete-barackszín kombinációjú, lenge, ujjatlan blúz, fekete rövidnadrág és fekete neccharisnya, spicces balettcipővel, magassarkú topánnal vagy mezítlen lábbal. Az előadás erotikus csúcspontján megfeszített inakkal telepszik a legnagyobb dobra, háttal a nézőtér felé, nöstény pókként akaszkodik rá a tányérok tartójára, és “közösül” a ritmikusan lüktető hangszerrel. Az utolsó tételekre a táncosnő is a doboséhoz hasonló terepszínű, sokzsebes, bő nadrág és hálóanyagból készült felsőt ölt. Ebben a jelmezben Ladányi Andrea a felszerelést kezdi elpakolni, majd mint egy kíváncsi újonc, leül az alsó szinten álló felszereléshez… Háta mögött Borlai Gergővel, aki megfogja a nő ütőket tartó csuklóit, közös dobolásba kezdenek. Nehéz eldönteni, hogy kinél van az irányítás, melyikük akarata szólaltatja meg a hangszert.

(fotó: reflexfest.ro)

A díszletül szolgáló központi elem két dobfelszerelés (1986-os Gretsch és Factory Metal Percussion – olvashatjuk Borlai Gergő honlapján, további részletekkel együtt), egyik, a különlegesebb (máltai keresztre emlékeztető tányérok sokasága), emelvényen. A nézőtér felől fekete plexi: két összehúzható tábla, kivetítik rá a hátsó szögekből filmezett hangszert, testeket (fény: Payer Ferenc), illetve belső, tükröző felülete gyakorlati szereppel is bír: a két művész szinkronban mozdulhat, még akkor is, amikor nem látják egymást, csak tükörképüket.

Bocsárdi László, a beszélgetés háizgazdája bevallotta, hogy ez az előadás is, akárcsak a Wroclawban látott Transfer című Jan Klata rendezés arra készteti, hogy elgondolkozzon: hol van a színház határa, vannak-e ennek a művészetnek korlátai. S míg a közönség egy rendezőt hiányolt, aki összekapcsolja ezt az intim, vallomásszerű, esszenciájában az alkotókról szóló produkciót közönségével, a Tamási Áron Színház igazgatója éppen az előadás rendezését csodálja, azt, ahogyan például a plexi úgy takarja el a lényeget, hogy közben megmutatja, sőt, olyan képeket fed föl, amelyek a nézőtér felől sohasem láthatók.

(fotó: reflexfest.ro)

Nő és férfi, test, hang, egymásnak feszülő mozdulatok: egyik sem oltja ki a másikat, és egyik sem egyszerűsíti a produkciót. Talán ettől rendkívüli. Talán ettől színház.

kapcsolódó írások

REFLEXIÓK 1. REFLEXIÓK 2. REFLEXIÓK 3.

» Korábbi cikkek