HAMLET

Kérdezett: Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERETNIKAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL

Liselotte, Rosencrantz és Guildenstern Aradon

[2010. Nov. 9.]

V. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) - Arad

Pozsgai Zsolt drámaíró arról beszélt, miben hibáznak az erdélyi magyar színházak, Balázs Attila és Katona László színészek Hamlet két kis hülye haverját boncolták.

Az aradi Interetnikai Színházi Fesztivált a Liselotte és a május című előadás nyitotta meg Tapasztó Ernő igazgató, fesztiválszervező rendezésében – a romániai bemutatónak is számító előadáson jelen volt Pozsgai Zsolt, a darab szerzője. Vele beszélgettünk arról, miért lepte meg az aradi előadás, hogy hányféle Liselotte létezik, és hogy szerinte hol hibáznak az erdélyi magyar színházak?

Az este második előadása az Uniter-díjas Rosencrantz és Guildenstern halott volt, amelynek főszerepeiben két kivételes színész és egyben régi barát állt színpadra. Balázs Attilával és Katona Lászlóval barátságukról, az előadás megszületéséről beszélgettük – és arról, hogy vajon mindenki ismeri a Hamletet?

LISELOTTE MINDIG MÁS ÉS MÁS

A honlapján sok színdarabjának teljes szövege olvasható – ami persze bizonyos kockázatot is jelent. Miért vállalta?

Pozsgai Zsolt: – Ha ír valaki, azért ír, hogy nézzék, hallgassák, hogy élményt jelentsen a közönségnek. Azt hiszem, az internet nagyon jó eszköz arra, hogy megtaláljak olyan színházakat, amelyek egyébként nem jutnának hozzá a műveimhez. Főleg európai országokban sokszor megtörtént, hogy internetről levett darabomat játszották az engedélyem nélkül, de ennek is örültem, mert a cél ugyanaz: a színészhez, a közönséghez való eljutás.

Hogy ezt szerzői jog szempontjából hogyan intézem el, huszadrangú kérdés az életemben. Sajnos nem mindenki ért egyet: a feleségem szerint például ez baromság, meg kellene keresnem a pénzt a családra – de én azt gondolom, hogy ez egy elképesztő lehetőség. Örülök, ha Erdélyben valaki rátalál a művemre az interneten, még akkor is, ha a megkérdezésem nélkül játssza. Aradon élmény volt ezzel a darabbal szembesülni, de ezt nem az interneten találták.

A főszereplők és a szerző: Varga Csilla, Kulcsár Székely Attila, Pozsgai Zsolt

Ha nem ott, akkor hogyan találtak egymásra?

– Tapasztó Ernő igazgató már az Aradi Kamaraszínház indításakor felhívott azzal, hogy nyissuk meg egy vendégjátékkal, egy darabommal, amit Pesten játszottak. Mára ez odáig fajult, hogy azt tervezzük: kifejezetten az aradi színház részére kellene darabokat írnom. Úgy gondolom, hogy az író és a színház élő kapcsolata alap a színházi tevékenységben – az utóbbi időben ezt elfelejtettük, remélem, hogy hamarosan Erdélyben is újra előtérbe kerül.

Az eddigiekből úgy értettem, elégedett az aradi előadással...

– Nem vagyok vele elégedett a szónak ebben az értelmében – csak kezdek hozzászokni, hogy ha Magyarországon kívül, főleg szabadkai, erdélyi színházakban játsszák a darabomat, általában egészen más jelzésrendszer felé mozdulnak el, mint amit Magyarországon megszoktam. Az erdélyiek olyan, alternatív színházi eszközökkel dolgozzák fel a darabjaimat, amelyek Magyarországon elképzelhetetlenek.

Úgy látom, a határon túli területeken ez a színházi útkeresés kapott hangsúlyt – jobban örülnék, ha a határon túli, klasszikus vagy kortárs magyar írókat játszanák. De úgy látszik, hogy most nem erről szól az élet – hanem arról, hogy a meglévő darabokban, meglehetősen modern színházi eszközökkel fejtenek meg egészen más tartalmakat, mint amiket én megszoktam otthon vagy máshol.

Úgy érzem, kicsit idegen tőlem a világ, amit az aradi előadásban ábrázoltak: a darab már nagyon sok helyen megfordult Magyarországon és a világban is, de ilyen megközelítéssel még nem találkoztam. De ennek örülhetek is, mert észreveszem, hogy a darab szövegéből sok olyan tartalmat ki lehet olvasni, amire én nem is gondoltam volna – és ez mindig öröm egy szerző számára.

Nem tudom úgy nézni a darabot, hogy ez jó vagy nem jó: azt nézem, hogy az adott közönség számára elfogadható-e vagy sem. Legutóbb Szabadkán volt olyan élményem, hogy a darabomat teljesen kifordítva, elforgatva adták elő, és úgy láttam, hogy a közönség erre nagyon vevő. Ha ez így van, ezzel boldogan azonosulok.

Abszurd helyzet, reális eszközökkel és megközelítéssel

Konkrétabban miben érhető tetten ez a váratlan megközelítés?

– Nem tudom, hogy egy olyan darabot, ami eleve abszurd helyzetre épül – de reális helyzetekkel és dramaturgiával dolgozik – miért kell megfejelni modern színházi eszközökkel, modern megközelítéssel. Ezt egyelőre nehezen fejtem meg, de ugyanakkor olyan lelkesedést látok itt színészben, rendezőben, ami mindenképpen tiszteletet érdemel.

Ha hazamegyek, megpróbálom megfejteni, hogy miért így, miért most, és miért pont ők csinálták azt, amit csináltak. Abban maradtunk, hogy ha van rá mód és lehetőség, megpróbáljuk együtt továbbgondolni, hogyan lehet egy darabot még jobban a közönséghez közelíteni. Azt láttam, hogy a darab olyan, mélyebb rétegére akarnak leásni, ami nagyon szimpatikus, nagyon szeretem.

De nem volt időnk és lehetőségünk arra, hogy ennek a vonalnak megfeleljek szerzőként, teljesen alávetve magam a rendező önkényének. Szívesen megfelelek: ha Tapasztó Ernő azt mondja, hogy ő a Liselotte-ből egy mélyen naturalista, a nő lelke mélyéig levájó, véres csont-előadást akar csinálni, akkor boldogan segítek ebben, mert azt gondolom, hogy ez az igazi érték, az igazi szenvedélyes színház.

Szerzőként milyennek képzeli el Liselotte-t?

– Mindig más és más: én magam ötször rendeztem az előadást, azért, mert új színésznőket vagy színészeket találtam, akiknek a személyisége elindított afelé, hogy új formákat keressek a darabnak, a darabon belül. Egészen más, ha a szerepet Varga Csilla játssza el, aki egy földhözragadtabb, tenyeres-talpasabb szí nésznőtípus.

De el lehet képzelni ugyanezt a problémát, ugyanezt a társkeresési konfliktust egy nagyon szép, dekoratív nővel is – az a kérdés, hogy mi a játék tétje, melyik színésznőnél milyen irányba indul el. Azt hiszem, hogy itt, Aradon nagyon jó irányba indultak el – de jobb lett volna, ha ezt közös munka, együttgondolkodás előzi meg.

Talán azért is lett ennyire más az erdélyi Liselotte, mert itt egészen másként képzelik el és élik meg az egyedülálló nő, a társkeresés problémáját...

– Nem ilyen irányból közelíteném meg a kérdést. Úgy látom, az erdélyi magyar színházak meg akarnak felelni valami Magyarországról jövő, modern színházi elvárásnak, létezik egy olyan kritikai elvárás, ami elsősorban az alternatív színház felé viszi el a hangsúlyt. A nyolcvanas évek elején mindent megtettem, hogy eljussak Kolozsvárra, ahol Harag György színházában Sütő Andrást, Tomcsa Sándort, Páskándi Gézát játszottak. Úgy láttam, hogy az a színház ugyanolyan korszerű és modern volt, mint amilyen manapság akar lenni az erdélyi magyar színházak többsége.

És nagyon fájlalom, hogy ezt Beckettel, Ionescóval képzelik el, ahelyett, hogy a saját irodalmi közegükben, a saját irodalmi hagyatékukra építve képzelnék el a megújulást. Nagyon szeretném, ha az erdélyi írókat játszanák ezzel a korszerű megközelítéssel, akiket nagyon szeretek és tisztelek – és nem próbálnának megfelelni egy budapesti kritikai elvárásnak.

Szerintem ez az erdélyi magyar színjátszás egyik rákfenéje: értelmiségiek mondják nekem Kolozsváron, hogy azért nem mennek el a magyar színház előadásaira, mert ott olyan rétegszínház történik, amihez nekik már nem igazán van közük. Elismerem, hogy ez egy világtendencia, de úgy gondolom, hogy vannak Erdélyben értékek és hagyományok, amelyeknek kutyakötelesség volna megfelelni – és úgy látom, hogy nem felelnek meg.

Nagyon sok történelmi darabot írtam Magyarországon, amelyek zöme Erdélyben játszódik – és fájlalom, hogy az erdélyi színházak válaszra sem méltattak a darabjaim kapcsán: hogy foglalkoznak-e vele, hogy elolvasták-e. Úgy tűnik, süketek párbeszéde folyik.

A nő lelke mélyéig levájó előadás

A Tapasztó Ernővel való közreműködés jelentheti az első lépést ennek megszüntetésére?

– Az aradi előadás alapvetően elrugaszkodik a darab eredeti szándékaitól, stílusától. Ha most le tudunk ülni, és megbeszélni, hogy mi az, ami egy kalap alá hozható a két elképzelésben, akkor ebből esetleg lehet egy katartikus előadás.

MIT CSINÁL A KÉT KIS HÜLYE HAVER?

László, a magyarországi Krétakör tagjaként mivel tudtak téged Temesvárra csalni erre a szerepre?

Katona László: – Attilával gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ugyanaz a magyartanárnő tanított...

Balázs Attila: – Ugyanaz fertőzött meg minket...

K. L.: – ...és már gimnazista koromban számon tartottam, hogy Balázs Attila bejutott. Mindig követtük egymást – az ismeretség tulajdonképpen a székelyudvarhelyi Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportból származik. Miután Attila a temesvári Csiky Gergely Állami Színház igazgatója lett, mondogatta nekem, hogy majd játsszak ebben az előadásban. Szerencsés volt, hogy Victor Frunză nyáron, párhuzamosan rendezte a Rosencrantz és Guildensternt meg a Júniust: év közben nem tudtam volna eljönni Budapestről.

Azért Temesváron is előfordultál, a TESZT-en...

B. A.: – A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón belül működik egy olyan tagozat, ahová a temesvári színház barátai jönnek el. Ebben vett részt évente László: így folytatódott a barátság. A Rosencrantz ebből a szempontból is kihívást jelentett, de ezt majd biztos megkérdezed...

Akkor megkérdezem: egy előadásban találkozott két olyan színész, akiknek közös múltja is van, de színházi karrierjükben más utat jártak. Érződik-e ez az előadásban, érződött-e a munka folyamán?

K.L.: – Bár tényleg eltelt 10-12 év, amíg más színházakban játszottunk, szerintem ez egyáltalán nem érződött. Én stréberebb vagyok, mindig jobban tudom a szöveget, Attila viszont az előadás mellett igazgató is, ráadásul sokkal nagyobb szerepe volt a Júniusban. Az előadás igazából közös termék: Frunză, Attila és az én melóm.

Nagyon sok ilyen előadást csinálok, ami közös gondolkodás kapcsán jön létre, ennél sem gondolom azt, hogy ez rendezői színház. A darab megfejtése közös munka volt: éjjeleket töltöttünk azzal, hogy a szöveget fordítottuk angolról románra, románról magyarra.

Nagyon igényes előadás: a díszlet egy napos szerelést igényel Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş

László, te először dolgoztál együtt Frunză-val, Attila viszont nem...

B. A.: – A Rosencrantz jó apropó volt arra, hogy az abbamaradt közös munkát újrakezdjük: Frunză első rendezése, mióta a temesvári színház élén vagyok. Éppen ezért fontos volt, hogy hol keressünk támpontot – olyan darabot kerestünk, ahol Lászlóval közös nyelvet tudunk beszélni. Féltünk attól, hogy vajon tudunk-e majd kommunikálni, hogy én túlságosan konzervatív vagyok, ő meg túlságosan alternatív.

Aztán kiderült, hogy ez akkora marhaság, mind amekkorák vagyunk mi ketten. Mert ez mind nem számít, ha sikerült megfejtenünk az előadást. Ez abból állt, hogy nagyokat rajzoltunk egy táblára, és kihúztuk, letöröltük, újra telerajzoltuk, hivatkoztunk ezekre a rajzokra...

Egyébként az előadásnak csupán egyetlen jelenetében szerepel a tábla...

K. L.: – Persze, de azon levezettük az egész előadást...

B. A.: – Majdnem matematikailag...

K. L.: – ...volt, hogy eltévedtünk benne. Az előadás működik, és a legnagyobb fájdalmam, hogy a temesvári színházban keveset játsszuk. Budapesten, a Krétakörben megszoktam, hogy egy-egy előadást kétszázszor is játszunk – imádnám, csak lehetetlen. Valószínűleg egy év múlva elérjük a huszonkettedik előadást, ha már huszonötöt mondok, nagyon optimista vagyok. Pedig ez az előadás megérdemelné, hogy ennél többet játsszuk: például az esztergomi vagy gyulai várszínházban nagyon jól működött, a közönség nagyon-nagyon vette.

Miért döntöttetek úgy, hogy éppen egy UNITER-díjas előadást hoztok el egy olyan fesztiválra, ahol verseny is zajlik?

B.A.: – Szerencsére meg tudták hívni...

K. L.: – ...ki tudták fizetni.

B. A.: – Nehezen tudjuk kimozdítani ezt az előadást Temesvárról, más produkcióinkkal könnyebben elmozdulunk. A kamion, az autóbusz részletkérdések, de sajnos ezt is bele kell számolni. Hogy miért hoztuk ezt, ha már úgyis mindenki tudja, hogy jó? Versenyben vagyunk például a Bocsárdi-előadással (A mizantróp), ami Kisvárdán nyert, ahová a Rosencrantz-t nem tudtuk elvinni, mert nem volt olyan helyszín, ahol el tudtuk volna játszani.

K. L.: – Különben a Krétakörben tapasztaltam, hogy rengeteg díjat megnyertünk szerte Európában, például a Sztaniszlavszkij-díjat is Moszkvában, ami óriási dolog – de mégis, az öt éve játszott előadással is elmegyünk minden fesztiválra. Ha tudatosult bennünk, hogy van egy előadás, ami működik, ami jó, miért ne vigyük el minél több helyre? Normális, hogy azon vagyunk, hogy egy előadás minél több kört fusson, minél több fesztiválon bemutassuk.

B.A.: – A Rosencrantz nagyon igényes előadás, és ehhez tartjuk is magunkat: szükségünk egy nap szerelésre, előadás előtt egy próbára. Nem működik olyan fesztiválon, ahol sorozatban mennek az előadások, és ahol egy óra alatt beszerelnek, egy óra alatt fölállnak, lejátsszák, utána jön a következő.

Általában a halottasházbeli jelenet a legjobb © Interetnikai Színházi Fesztivál/Doru Wilhem Gomboş

Térjünk vissza az előadás konkrétabb részleteire: minden percét élvezitek? Van olyan pillanat, amikor kell egy impulzus a közönség vagy a kolléga részéről?

B. A.: – A közönség részéről jól esne több impulzus, érezzük azt, hogy mikor ível lefelé az előadás.

K. L.: – Általában az első felvonás második felében történik ilyesmi. Most a második felvonással volt gond, a tér speciális adottságai miatt a halottasház bekerült egy sarokba, és kicsit fáradtak is voltunk már Attilával – máskor ezek a jelenetek a legjobbak, ez dobja meg az előadást. A színész feladata, hogy ezeket a pillanatokat tudatosítsa, és továbbmenjen.

Az előadás minden percét tudjuk, közben meg is beszéljük, hogy most meg kell pörgetni, most be kell futni, most eresszük el. A közönség nem nevette szét az előadást, éreztük, hogy nagyon figyelnek. Ha pedig azt érezzük, hogy nem figyelnek ránk eléggé, akkor jobban meg kell nyomni...

B. A.: – ...biztosan bennünk van a hiba, pörgesd meg, adom-kapom, adom-kapom, na, most bejött...

K. L.: – Az is érdekes, hogy ez különleges előadás: ha valaki nem ismeri elég jól a Hamletet, az meghal.

B. A.: – Nem igaz.

Szerintem nincs olyan, hogy valaki nem ismeri a Hamletet...

K. L.: – De van olyan: biztosan mindenki tud valamit a Hamletről, de ahhoz, hogy tudja, mit csinál a két kis hülye haver, nagyon képben kell lenni, mert csak akkor áll össze. Stoppardban szerintem van egy kis irónia Shakespeare felé, amiatt, hogy ez a két szerep nincs túl jól megírva. Mi csak annyit kaptunk, hogy el kell menjünk Hamlethez, mi voltunk a barátai, vigyük el Angliába, aztán meghaltunk, kész.

Az egyik kérdés, amin rengeteget filozofáltunk Attilával meg Frunză-val, hogy hibás-e Rosencrantz és Guildenstern, vagy egyáltalán miben hibásak? Szerintem nem hibásak, mert ugyan a két árulónak szokták őket nevezni, de tulajdonképpen nem árulók, csak belesodródnak ebbe az egészbe.

B.A.: – Ha odatesz valaki, hogy ülj le és meséld el a Hamletet, nem tudod elmondani a részleteket. Csak annyit tud mindenki, hogy áll a Lenni vagy nem lenni monológ közben, a koponyával a kezében – miközben nem is azt mondja, hogy Lenni vagy nem lenni. A koponyás jelenetben azt mondja, hogy Haj, szegény Yorick! A Romeó és Júliát sem tudjuk elmesélni: ha azt kérdezed, hogy Montague volt vagy Capulet, kicsit kellene gondolkodnom előtte – melyik volt Montague, melyik Capulet? Ugyanígy van a Hamlettel is: nem kell feltétlenül ismerni.

» Korábbi cikkek