HAMLET

Zsigmond Andrea

ÉS PURCĂRETE ÁTÖLEL

Giacomo Puccini: Gianni Schicchi

[2007. Nov. 9.]

„Az előadás nagyon emberi. Nemcsak a harminc színésztől van ez, aki mind él és egyként sugárzik a színpadon. S nemcsak a zenészektől, akikkel soha nem gondolunk. Ott vannak még a csomagolt hegyek.”

Libben, nevet, röpül a néző, forog, dalol. Mondták neki, legyél a párom, s lett. A partnere, ni, ott a színpadon, nem disznóláb, azt mondta, a kezem. – Az érzés kábé ez, jól táncba hívnak, és hagyod. Tudod, hogy tudja, mi a jó, és jó bizony. Itt nincs tapos, itt nincs tapiz, se rángatás, fogak nem csikorog. Pedig a társ ibóktalan, van neki harminc pár keze, de szó szerint. És harminc száj, mely van, hogy hallgat, vagy beszól, de sokszor mégis énekel.

© Biró István
Két hang papíron is operai, a Gianni Schicchié, mely ugye címszerep, ezért muszáj sokat s jól énekelnie, s az ifjúé, ki veje lesz, Rinuccio név szerint. A kolozsvári opera két énekese játssza őket. Színészek mind a többiek, úgyszintén kolozsváriak, a fikció szerint a haldokló Donati rokonsága, többnyire.

© Biró István
Az énekhanggal jól állnak, és nemcsak a már mondottak, Árpád Sándor, Adorján Pataki – a szórólap, amit szereztem, románul van, előre rakja a keresztnevet. S mivel jobban kijön a jambus így… Na de említsünk még jó énekeseket – bár aki kimarad, az nem örül, és ilyen mindig van, de hát... Kató Emő kivágja a rezet, jóhangú Lauretta, aztán itt van Salat Lehel, Laczkó Robi, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Balla Szabolcs… Egy-egy rokon duplán, triplán is jelen van, így biztosabb a hang – s a látvány is groteszkebb így, ha huszonegyen várják, hogy már örökséghez jussanak.

© Biró István
Jó szeme van a rendezőnek: olyan karakterek vannak itt csokorékban, hogy csuda. A példa legyen Skovrán Tünde. A magas, szép leányba Purcărete olyan vénasszonyt lát bele, hogy eláll szád-szemed. Lia Manţoc, a jelmeztervező nagy masnit tesz Skovrán fejére, szürkére festi arcát, fekete, libbenékeny ruhával vonja be, és kész a hórihorgas öreglány. Alteregója, Zita 1, vagyis hát Vindis Andrea hangjával tűnik ki, mely karcosabb, s így egész jó átvezetés a groteszk színjáték s a kopár színpadkép felé, ahol különb-s-különb dolgok történnek.

© Biró István
Hátul hatalmas tömbök állnak, sötét, fénylő papírú csomagok: a bútorok már készen állnak elvitelre, csak szóljon már az a végrendelet. A középső „hegyen” egy kanapé, ezt osztja meg majd a ravasz Gianni Schicchi Buosóval, a halottal, ki helyett flottul végrendelkezik, s kinek a lába épp a legrosszabbkor égnek áll. Ugyanezen a kanapén (!) ül később az az ifjú pár, ki jó néven veszi, hogy Gianni, bár ezért pokolra jut, ölükbe teszi azt a jussot, amit mindenki vár; de addig is, míg ez bejön, szorgosan etetik a tömött madarat.

© Biró István
A kavalkádban – melyben minden torz, habár szelíden az, mondjuk úgy, stilizált – az imént mondott happy end a leggroteszkebb. Mert hihetetlen, nem igaz, hogy két naiv gyerek kapja meg a vagyont, amire ennyi kópé nem tudott lecsapni. Az élhetetlen ifjú pár egyrészt mivel érdemelné ki ezt, aztán meg félő, elveszítik, ha ennyire nem járnak lent a földön.

Szóval a végén kissé meginog (ha tanulságra vágyva néztük) az az épület, amely harmonikusan épült addig – s tudták, hogy mindezt olaszul...? Különben áttekinthető a játék és vidám, s bár sok szokatlan dolgot látunk, olyant is bőven, mi morális normáink ellen beszél, mosollyal nézzük végig az előadást.

© Biró István
Megértjük azt, hogy balfelől bár halott van az asztalon, a hosszú asztal másik térfelén a tornak kell már folynia, és mivel népes a sereg, szegény Buoso cipőjéig tart a lakoma. A dolgok persze elfajulnak, egy kisgyerek, ki régóta egy piros pettyes labdát hajigál, egyszer csak azt a hulla tar fején próbálja ki. Egy asszony részegen a holtra mászik, csókot kér. Buosót azután a földre ejtik, és helyén, az asztalon szinte beindul egy szülés. Bíró József Buosója a földön úgy hever, úgy ül, mint hogyha élne, és derűsen szemlélné profán tetteiket. Még eszik is saját torán: egy furcsa nő, parókás és hideg, ölbe veszi, és eteti, mint egy babát.

© Biró István
Erre az új alakra hárul a legfőbb elidegenítő szerep. Gunyoros arca azt mutatja, tudna ő egy-s-más igen komoly dolgot mondani. Ha megszólalna. Így viszont a tetteire figyelünk, és azok mintha azt mondják, memento mori.

Ja, kisbaba még van „Buosón” kívül is, nem egy, dupla ez is (vagy tripla lenne?), a ravatalnál ringanak, oldalt, egy csipkés kocsiban. Látjuk tehát, evés, halál, pénzéhség, szerelem, játék, butaság, születés mind együtt áll a színpadon. Életkorok és típusok is teljes képben felvonulnak: kamaszt is látunk, s az a furcsa nő, ki kívül állt mindig és mindenen, kiderül – fiú volt, kopasz, mint a halott.

© Biró István
A társaság mind szép, sötét ruhában, távolról tüllök, csipkék és szatén, ilyennek tűnnek. Világos ruha is akad, azon, ki nem rokon; az orvoson, mindkettőn, öltöny, vajszínű. A jegyzőn vastag pápaszem, a két tanú meg vak – ez talán túlzás egy kicsit, szimbolikája túl erős. Habár… kezdéskor is volt hasonló poén, az orvosok tevékenysége nagyrészt abból állt, hogy felkötték állát a haldoklónak, és levágták lába körmeit.

© Biró István
Burleszkes hangütés, egymáshoz edzett stílus és a fegyelmezett ottlét percei. Más színháznál azt látjuk, sok színész nem hisz abban, ami feladata, eltolja magától a játékot, tudva, tudatlanul. A Gianni Schicchiben más az irány, a legkisebb szereplő is összpontosít, és alázattal – hittel? – dolgozik.

Az előadás nagyon emberi. Nemcsak a harminc színésztől van ez, aki mind él és egyként sugárzik a színpadon. S nemcsak a zenészektől, akikkel soha nem gondolunk. Ott vannak még a „csomagolt hegyek”. Azok néha előre jönnek lomhán, mint a Weöres-versben társaik (Egy hegy megy… és tovább). Ügyes mechanika, elámulunk; valami mégis idegen. De közben kiderül, s ez jólesik, hogy látni lehet lent a mozgatók, azaz emberek lábait.

Gianni Schicchi: az előadás adatlapja

» Korábbi cikkek