HAMLET

Váradi Nagy Péter

SIKAMLóS öNREFLEXIVITáS

[2005. Apr. 8.]

Hogy lehet az, hogy a nagyváradi publikum lelkesen végigüli az embertpróbálóan hosszú előadást, annak ellenére, hogy ripacskodásból most sokkal többet kap, mint máskor? Váradi Nagy Péter írása igyekszik feltárni az okokat.

Úgy jön ki az egyszeri néző a Nagyváradi Állami Színház épületéből a Szigligeti Társulat Tom Jones című előadásáról, mintha nem egy háromfelvonásos, három és fél óráig mozdulatlan ülésre kárhozató darabot tekintett volna meg, hanem vidáman, felszabadultan, mosolyra húzódó szájjal. Hogy lehet az, hogy a nagyváradi publikum lelkesen végigüli az embertpróbálóan hosszú előadást, annak ellenére, hogy ripacskodásból most sokkal többet kap, mint máskor?

Henry Fielding 1749-ben írta meg élete főművét, a Tom Jones-t, melyet az első angol realista regénynek tartanak. 256 év távlatából sem tűnik a vaskos regény elavultnak, sőt elevenebb sok nála két évszazaddal később íródott műnél. David Rogers a 20. században színpadra alkalmazta Fielding klasszikusát, melynek Magyarországon elkészült a zenés változata is. A zenés változat ősbemutatója a Debreceni Csokonai Színházban volt 2000-ben, rendezője pedig ugyanaz a Jászai- és Uchimura-díjas Pinczés István volt, aki a váradi előadást is jegyzi.

Partridge, a főszereplő

David Rogers átirata sok lehetőséget kínál rendezőnek és színésznek egyaránt. Ugyanis egy klasszikus „színház a színházban” játékkal van dolgunk. Egy vidéki, lenézett, tehetségtelen, ripacskodó angol trupp játssza el a Tom Jones-t inkább rosszul, mint jól. Ezt a legénységet próbálja a lehető legjobb játékra sarkallni a vélhetően színigazgató (Medgyesfalvy Sándor), aki a darabban Partridge iskolamester szerepét osztotta magára. Egy vidéki, talán le is nézett, általában közel sem csúcsrajáratott színtársulat, mint a nagyváradi, tökéletes választásnak bizonyult a rá sokban hasonló csapat megformálásában.

Már a színpadkép is árulkodó. A függöny végig fel van húzva, a színpad előterében egy belső, ugyancsak vörös függöny pedig máris megteremti a többszörös értelmezések közegét. Az igazgató/Partridge a darab folyamán végig kedélyesen társalog a nézőkkel, sőt, anakronisztikusan kibeszél a darabból, papírzsebkendőt oszt, megszólít egyeseket, magyarázatokat fűz a látottakhoz/hallottakhoz. De nemcsak „kifelé”, hanem „befelé” is beszél, hiszen folytonosan kijavítja a színészi bakikat, szövegtévesztéseket.

A darab szerkezete, felvonásai követik az eredeti regény cselekményét. Az első felvonásban a vidéki Anglia jelenik meg, a másodikban a kalandos utazások, a harmadikban pedig a főváros, London életébe nyerhetünk bepillantást. Az előadás jó ritmusérzékkel van összeállítva, és olyan gyorsan követik egymást az események, hogy még a kisebb gyermekek sem unatkoztak! Annak ellenére „átjön” valamelyest a regény hangulata (ha ez egyáltalán követelmény), hogy az idő rövidsége miatt (a dalbetétek is elég sok időt elvesznek) a szereplők jellemzésére alig jut idő. Persze kíváncsi lennék, hogy egy olyan nézőnek miként állt össze az előadás, aki nem olvasta a regényt.

A színház, amint színházat játszik

Az előadás elsősorban a nyelvi humorra és a helyzetkomikumra épít, erőteljesen kiaknázva a szexualitással kapcsolatos poénok tárházát. A regénybeli Tom Jones nem egy hibák nélküli, ártatlan fickó, három hölggyel is megcsalja élete szerelmét. Ennek megfelelően a színpadon is sok hölgyet magába bolondít, de ennél gyakran tovább is megy. Számtalan szeretkezés-imitációt, vagy épp csak játékos utalást láthatunk a nemi aktusra, melyekben Tom általában aktív szereplő. A mennyiség ebben az esetben egyértelműen a minőség rovására ment. Hiszen az sem hihető, hogy Tom Jones fűvel-fával csalja Sophie-t látszólag minden megbánás nélkül, majd a fináléban az egészet lazán letagadja, de az sem, hogy a sok utalás nem valódi szeretkezésekre, hanem Tom hirtelen „fellángolásaira” vonatkozik.

Szinte percenként kell tapasztalnia a nézőnek, hogy mindez csak színház, káprázat, csalás, hiszen Pinczés rendezésében a kettős keret alaposan ki van használva. Az állandó önreflexivitás nem csupán humorforrás, hanem huncut kikacsintás is a nézőkre, hogy: látjátok, ilyen a szinház, így próbálunk titeket becsapni estéről estére. Ezáltal az egyik síkon maga a színház, a színjátszás válik a darab karikaturisztikusan elrajzolt tárgyává, melyen aztán nagyokat nevethet a közönség apraja-nagyja. Az állandó önleleplezési effektusok erősségei az előadásnak. És itt nem a fárasztó szótévesztésekre gondolok, hanem például azokra a jelenetekre, amikor a néző közel kerül ahhoz, vagy talán el is hiszi, hogy a kellékesek valóban bénáznak, és fordítva viszik be az erdő egyik fáját. Különben is, „a műszak” nagyot alakít a Tom Jonesban, le a kalappal előttük. Láthatóan nagyon élvezik a szereplést, és rendkívül hitelesek, mikor magukat kell játszák, pedig talán ez a legnehezebb.

A számtalan ötlet és játékos megoldás ébren tartja a nézők néha lankadni látszó figyelmét, és teszi a darabot okosan szórakoztatóvá. A szerintem legsikerültebb ötlet Blifil (ifj. Kovács Levente) és Sophie (Gajai Ágnes) találkozásakor alkalmazott rendkívül „beszédes” színpadi mozgás, melynek során a két szereplő, akiket a szülői akarat egymáshoz szeretne kényszeríteni, marionett-figurákként mozognak, mintha valaki fentről cérnán rángatná őket.

De essen szó a hangzós közegről is. A sok jelzett Shakespeare-intertextuson, a kétértelműségeken (muff, fuvolázás) és a szóvicceken kivül elsősorban a dalbetéteket kell közelebbről megvizsgálnunk, hiszen jelentős hányadát képezik az előadásnak. Várady Szabolcs versszövegei kellően humorosak, illetve parodisztikusak a megfelelő helyeken. Darvas Ferenc zenéje nem az a fülbemászó, slágeresre megírt muzsika, de nem is ez a szerepe, az előadást kellőképpen szolgálja. Anakronisztikus, csak az erdélyi magyarság számára érthető belső poénok is beépülnek a darabba: így eshet szó a kisebbségi ügyekről, a kettős állampolgárságról és a valutázókról is.

A kezdő útonálló és a többiek

A színészek számára rendkívűl hálás, de sok-sok munkát igénylő feladat a „színház a színházban” játékot megvalósítani. A kritikusnak talán könnyebb a dolga, hiszen az előadás alapján úgy tűnik, hogy a kitartó munka elvégeztetett, és számtalan kiváló alakításnak tapsolhat a nagyérdemű. A kezdeti szándékolt ripacskodás, ügyetlenkedés szépen lassan felszívódik (kivéve a szándékos szövegtévesztéseket), és mindenki pontosan hozza a saját figuráját.

Kiss Csaba személyében egy rendkívűl érzékeny, sebezhető, vidám, és bumfordi Tom Jones-t ismerhettünk meg, aki nagy kedvvel és nem kevesebb tehetséggel formálta meg szerepét a prózai és énekes részekben egyaránt. A Partridge-ot alakitó Medgyesfalvy Sándor szinte végig a színen (vagy éppen annak szélén, illetve a nézők között) van, amolyan játékmester ő, egyfajta rendezői alterego. Medgyesfalvy nagy színészi rutinnal és oldottsággal oldja meg feladatát. A nagyváradi színtársulat első számú naivája, Gajai Ágnes játsza Sophie Western szerepét. Méghozzá jól, hiszen gyakran éppen a naiva szerep paródiáját kell eljátszania, mely egyáltalán nem áll tőle távol. Éneklésben talán kissé halványabb volt.

Az útonállót alakító Dimény Levente koreográfusként is hozzájárult az előadás sikeréhez. A sok jó alakítás közül talán övé a legjobb, szerencsétlen, kezdő útonállója egyszerre nevetséges, szimpatikus és szánnivaló, tele van élettel, minden megnyilvánulása hiteles. Találóan nevezte az egyik kritikus chaplini alaknak. A darab összes szereplője elismerést érdemel, hiszen a kisebb szerepek ebben az esetben nem jelentettek kevesebb munkát, hiszen a koreográfiából és az éneklésből mindenki derekasan kivette a részét. Ritkán örülhet a nagyváradi közönség ennyire szórakoztató, de egyben összetett, nagyon jól megkomponált darabnak.

kapcsolódó írások

Az előadás adatlapja

» Korábbi cikkek