HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

Első napok: a szent és a profán

[2012. Mar. 19.]

REFLEX 2 – Nemzetközi Színházi Biennálé

A fesztivál első előadásai a vallásosság két arculatát mutatják be: egy román népmesefeldolgozás és hivatásos müezzinek kerültek egymás mellé a programban.

Hegyi Réka

A színész dícsérete

Marcel Iureș nagy színész. Számtalanszor díjazták drámai szerepeit, de komikus adottságai ritkábban kerülnek előtérbe. Persze köztudott, hogy minden tragikus sors kicsit nevetséges, és minden vígjátéki szerep mélyén ott van egy tragikus árnyalat is: ettől a kis fűszertől  jó mindkét műfaj. Ugyanez a képlet érvényes a színészi alakítsokra is: ha felidézzük az általunk látott, élményszámba menő teljesítményeket, minden bizonnyal megtaláljuk azt a kis pluszt, a mást, a műfajtól elütő árnyalatot, ami kiemelkedővé tette.

Marcel Iureș mint hajléktalan, ... fotók: Henning János

Alexandru Dabija rendező, aki az Act színház előadásának díszletét is elképzelte, átdolgozza Ion Creangă meséjét (Ivan Turbincă, magyarul talán Ördögnyelő tarisznya): a történetet egy homeless, egészen pontosan egy bukaresti boschetar meséli el, így az ízes moldvai tájszólás a nagyvárosi utcanyelvvel keveredik. A színész, amikor csak teheti, azaz amikor nem hat szerepből való kilépésnek, igyekszik „fordítani”, amit mond, hozzátesz egy-egy szinonimát is az ismeretlen szavakhoz. Kérdés, hogy vajon ezzel csak a zömmel magyar anyanyelvű közönségnek kíván segíteni, vagy a román nézők számára is fejtörést okozna egy-egy cifrább archaizmus. A nyelvi rétegeket cifrázza az előadás címéül választott abszolut szó is: személy szerint nekem a kolozsvári egyetemista éveimet juttatja eszembe, amikor szinte minden évben más-más „szakszó” volt divatos, amit nagy előszeretettel használtuk, ha menőzni szerettünk volna. Az egyik ilyen kifejezés éppen az abszolut volt, és furamód pontosan ugyanolyan értelemben, ugyanolyan hangsúllyal használtuk, mint a színpadon megjelenített fővárosi hajléktalan.

... illetve Szent PéterA nyelvi kérdések persze másodlagosak, hiszen a fesztivál első színházi előadásából a brilliáns színészi játék marad emlékezetes,  egy-egy szó meg nem értése nem jelentett nehézséget. Iureș zökkenőmentesen váltogatja szerepeit: mirgőmorgó, csikkésző, reszketeg öreg csöves, szánnivaló, de szociális lecsúszása előtt minden bizonnyal nem akárki volt. Iván meséjét úgy adja elő, hogy lépten-nyomon van benne társadalomkritika is. Majd az öreg obistos, a Fennvaló és Szent Péter, a bojár és az ördögök öreganyja, végül a Halál is jól elkülönülő vígjátéki figura.

A pazar színészi játék mellett az előadás humorának más apró forrásai vannak, például a kedvencem, a mindent elnyelő tarisznya szerepét betöltő reklámszatyorból előkerülő bágyadt légy.

Bakk-Dávid Tímea

Dokuszínház: müezzinek, amint önmagukat játsszák

“Allâhu akbâr! Lá iláha illallâh!” A sötét teremben az örökkévaló, egyetlen Istent dicséri négy hang. Borzongató, félelmetes és egyszerre csodálatos; visszafojtom a lélegzetem, valahogy úgy érzem, láthatatlanná kellene válnunk, és pisszennünk sem szabadna, hogy ne zavarjuk „hitetlenekként” a szent éneket. Akkor oldódom fel, amikor bebizonyosodik: ezek az emberek a színpadon ugyan a vallási rituálékban edzett biztonsággal mozognak a közönség előtt, de mégsem ünnepélyes merevséggel. Krákognak, mesélnek, és még csak nem is tökéletesen egyszerre és ugyanúgy végzik a rituális mosakodást és imát. Teljes természetességgel veszik, hogy mi ott ülünk. És őket hallgatjuk.

A Rimini Protokoll előadása eredetileg egy állami intézkedés következményeinek bemutatását tűzte ki célul, amelyet több iszlám országban alkalmaztak már: a sokezer mecsetben szolgáló, jellegzetes és egyedi hangú müezzineket lecserélték, és egy központosított rendszeren keresztül, rádión csendül fel azontúl az imára szólító ének. Az egységesítést az emberi hibatényező kiküszöbölése motiválta, ám a praktikus technikai megoldás egyúttal kiölte a személyes elemet is a rendszerből, azt a fajta bensőségességet, ami minden hitgyakorlás elengedhetetlen feltétele kéne legyen.

A müezzinek

Ám a Radio muezzin több annál, hogy egyszerűen dokumentálja ezt az átalakítást. A dokumentumszínház eszközeivel négy müezzin és egy rádiótechnikus – teljesen hétköznapi, mélyen vallásos egyiptomi emberek – mutatkozik be, rajtuk keresztül pedig az iszlám ismeretlennek és távolinak hitt világa kerül testközelbe a maga jellegzetes, kívülálló számára néha furcsa vagy éppen nevetségesnek tűnő szabályrendszerével, mozzanataival.

Az egyiptomi müezzinek imára hívó éneke elővarázsolja a sepsiszentgyörgyi előadóteremben az ismeretlen, mégis ismerős Kairót. A szereplők nem hivatásos színészek, hanem olyan egyiptomi férfiak, akik az iszlám követői számára kötelező napi öt imára szólítják a hívőket valamelyik mecsetből. Történeteket mesélnek el életükből, külön megismerhetjük mindegyikük életkörülményeit, családját, foglalkozását, és azt is, hogyan lett belőlük müezzin. Bemutatják napi rutinjukat is: a néző igazán intim pillanatokba nyer betekintést, emellett fényképeket mutogatnak neki, mint egy jóbarátnak, aki betéved egy vendégszerető kairói házba. Utalás történik az arab tavasz eseményeire is, hiszen bár az első bemutatója az előadásnak 2009-ben volt, azóta folyamatosan aktualizálják a darabot, és ahol csak turnéznak, a helyi viszonyokra szabott helyzetek, monológok is bekerülnek egy-egy előadásba.

A technikus

Nevetünk, hogy régen orosz, most már kínai gyártmányú az imaóra; hogy Sepsiszentgyörgynek is van imakódja, jelesül 685; hogy nagy nemzetközi Korán-szavalóversenyeket rendeznek; hogy nem tudják, miért zöld színű a mecset kivilágítása, vagy hogy az imafolt hogyan is alakul ki. A színpad fölött olvasható instrukciók is humorosak számunkra, miszerint például a müezzinek nem mutathatják talpukat a közönség felé, nem alhatnak és ehetnek a színpadon. Bölcs és felszabadító humor ez, hiszen a nevetés feloldódást hoz, közelebb viszi a különböző kultúrákban szocializálódott embereket – és megnyugtató volt megbizonyosodni a közönségtalálkozón arról, hogy mindez nem bántó a müezzinek számára. Sőt a családtagjaik, szomszédaik, ismerőseik is roppant büszkék rájuk: megértették, hogy ez az előadás egy híd lehet az iszlám és a Nyugat között.

Hegyi Réka

Mit várunk el a színháztól?

A fesztivál első mélypontjának a palermói Sud Costa Occidentale Társulat, a Teatro Stabile di Napoli,
az olasz CRT Centro di Ricerca per il Teatro és a franciaországi Théâtre du Rond Point-Paris koprodukciójaként bemutatott Szemüveg-trilogia volt. Emma Dante rendező, szerző három önálló etüdből szerkesztett egy estét betöltő produkciót, a három rész közös pontja a szemüveg (innen a cím).

Szemüveg-trilógia I.
Színészileg kifogástalan mindhárom felvonás: Carmine Maringola habzó szájú (epilepsziás?), gyengeelmájű matrózinast játszik, mint egy gumiember ugrál derekára és lábaira erősített, csigával felfüggesztett horgonyok között, és a főhös mellett egy másik matróz és a kapitány is életre kel játékában. Claudia Benassi, Stéphanie Taillandier és Onofrio Zummo egy elmegyógyintézet két apáca-ápolónője és betegük története, amiben a játék, a történetmesélés csodákra képes... kis időre. A harmadik részben Manuela Lo Sicco és Sabino Civilleri táncolják el egy hétköznapi pár időrendben megfordított történetét, a reszketeg aggkortól az ismerkedésig.

Az előadás végén mégis hiányérzettel távozunk. A színészi játék és a humor (az első részre talán  a poénkodás találóbb kifejezés) nem elég mozgató energia ahhoz, hogy oly sokáig a székeinkhez szegezzen bennünket. Az alkotók üzenete is nagyon hamar kiolvasható mindhárom etüdben, így nem marad más, csak az unalom. Ezeket a perceket használtam ki, hogy elgondolkozzak azon, vajon mit is várunk el egy színházi előadástól: miért nem elég, ha színészek jók? Miért sok a 30-40 perc, ha elég hamar megvolt az „aha, erről van szó”? Lehet, hogy ha nem egy nemzetközi színházi biennálé szolgáltatná a keretet, ahol díjazott előadásokat és világszámokat láthatunk, nyitottabbak vagyunk? Kétlem, persze, mert az érték kontextustól függetlenül érték... De az sem kizárt, hogy sokan már nem érjük be a középszerű élményekkel. Intenzív szórakozásra, elgondolkodtató, lelkieket-szellemieket megmozgató produkciókra vágyunk, és nincs türelmünk fél órákig szemlélni egy színész üres, önmagáért való játékát, még ha az jó is.

Szemüveg-trilógia II.

kapcsolódó írások

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

» Korábbi cikkek