HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Az első lapszámban: II. József és Ibusár

[2005. Jun. 6.]

A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján hat éve fesztiválnapilap jelenik meg. A seregszemlén bemutatott előadások kritikáit a szerzők és Stuber Andrea szerkesztő jóvoltából olvashatják az elkövetkező napokban.

Liszka Tamás: A dacmagyarok királya
[Szomory Dezső: II. József – Komáromi Jókai Színház]

Valamilyen okból a kisvárdai nyitóelőadást megelőző protokollbeszédekről most nem kell kritikát írnom, bár kétségkívül élvezetes lenne alaposan kielemezni őket. Nem lehet azonban szó nélkül elmenni azon különös egybeesés mellett, hogy minden szónok a politika és a színház közötti összefüggésről beszélt, mintha ez lenne a kisvárdai fesztivál létoka. (Ha az is volt, már rég nem az.) A tematikus felvezetés talán inkább magához a nyitódarabhoz, a kalapos királyról szóló politikai drámához köthető.

Tagadhatatlanul aktuális a mű, főleg így, két nappal azután, hogy a franciák után a hollandok is elkaszálták II. József, Giscard d’Estaing és még néhányunk közös tervét, a felvilágosult európai államot. Ami nekünk most meglepetés, azt József király már jó kétszáz éve megértette, Szomory Dezső meg jó száz éve megírta. Nevezetesen azt, hogy nem megy. Nem lehet az időt egybehordani, mint a szénát. Ez II. József tragédiája – az a bizonyos tollvonás, amely tíz év küzdelmeit és előtte harminckilenc év várakozását tette visszamenőleges hatállyal teljesen értelmetlenné és fölöslegessé.

A rendező nem számíthatott arra, hogy az előadást egykor majd miniszteri díszbeszéd helyezi kontextusba, ezért színpadi mottóval töltette be ugyanezt a funkciót: egy álcajátékkal illusztrált idézettel John Lukacstól. II. József (Mokos Attila) nem más, mint az osztrák-magyar Hamlet. Egy zaklatott cingár, aki császári és királyi rangja ellenére is elviseli, hogy futóbolondnak tartsa egy csapatnyi kipúderezett, ókonzervatív pojáca. Verebes István igyekezett a lehető legnyíltabban jelezni, hogy kit tart képmutatónak: a kancellárt, az udvarhölgyeket, a főnemeseket mind elnagyolt, karikatúraszerű figurává teszi (ebben első számú segítsége a jelmeztervező, Gadus Erika munkája), ami a kosztümön kívül a már-már koreográfiának nevezhető, bár néhol kissé nehézkesen stilizált, commedia dell’artéba hajló karakterformálásban érvényesül. A szereplők közül ki-ki a maga módján tippel arra, hogy konkrétan mit is jelent ez; szerintem Bernáth Tamás Kolowratja áll a legközelebb ahhoz, hogy a manír a szerepen belül maradjon, és ne magát a színészt jellemezze. A csipogó udvarhölgyek, az egyfolytában a kancellárra hivatkozó Hatzfeld, a kancellár maga, és persze a sok szomorú dacmagyar különböző mértékben és különböző módon próbálja beállítani, hogy miként lehet túljátszani a szerepet.

Egyfolytában József merész reformjairól hallunk, de alig-alig derül ki, hogy ezek pontosan miben állnak, kivéve talán a türelmi rendelet ügyét. A pápáról (Tóth Tibor) igen egyértelmű értelmezést kapunk: a púpbetétes öltözékben vánszorogó Piusról csakis a már majdnem szent II. János Pálra tudunk asszociálni, aki viszont egy kurta “térjünk a tárgyra” kíséretében hamar meg tud szabadulni aggságától, hogy aztán ripsz-ropsz nyakon ragadja a tekintélyébe rondító reform-Habsburgot. Tehát van egy szerény, de szigorú, ugyanakkor haladó szellemiségű, européer Józsefünk, van vele szemben egy csapat tegezes-turulos Pató Pálunk, és egy pásztorbotjával csapkodó pápánk, akinek a császár az általános megrökönyödés ellenére is mer beszólni. Ott van emellett még a két felvonásnyi politikai dilemmát elviselhetővé tevő szerelmi szál Eleonórával (Bandor Éva), mely annak ellenére is egyensúlyban tudja tartani a drámát, hogy lényegében csak Liechtenstein nevének ismételgetéséből áll.

A díszlet kifejezetten hatásos (bár nem igazán strapabíró). Kis Kovács Gergely sikerrel ötvözi benne a barokk paloták nagyvonalúságát a trabantszürke minimalizmussal. Igazi shakespeare-i tragikus játéktér: nagyvilág és börtön egyben.

Papp Tímea: Akit az írás füstje megcsapott
[Parti Nagy Lajos: Ibusár – Temesvári Csiky Gergely Színház]

Nem lehet könnyű megrendezni az Ibusárt, mert adott a MÁV- és huszáregyenruha, a hercegkisasszony rózsaszínje, a vasútállomás, az operett és az „egy lavór szappanos harisnyanadrág” világának folyamatos egymásba játszása, s ezeken a kereteken belül kell eredetit, egyénit létrehozni. Kövesdy István rendezőnek és a temesvári társulatnak sikerült.

Tokai Andrea játssza Sárbogárdi Jolánt. A színésznő és a 37 éves főhősnő életkora között van különbség, de ettől a jegykiadó (vén)kisasszony életének kilátástalansága, álomvilága és reményvesztettsége csak felerősödik. Rózsaszín papucsot, pizsamát és rózsás pongyolát, vagy unalmas, ódivatú kockás téli szoknyát, zöld blúzt, ormótlan cipőt, esetleg előírás szerinti egyenruhát visel, és folyamatosan dacol anyjával (Fall Ilona), aki egyrészt lebeszéli az írásról, másrészt viszont titokban rajongva olvassa lánya munkáit. Jolánka ellenáll az idősödő, ámde korával nem törődő, epekedő állomásfőnök (Dukász Péter) csábítási kísérleteinek. Kleisermann Mihály jegyvizsgálóval (Balázs Attila) töltött első és egyetlen éjszakájának túlfűtött erotikája az előadás legszebben megkoreografált jelenete: a romantikus virágszórástól a vágyakozásig és a szerelem beteljesedéséig a két ember egymáshoz sem ér, szinte kicsúsznak egymás érintéséből, csak hangsúlyaik érzékeltetik a heves lüktetést.

A Sárbogárdi-daljáték szereplői felskiccelt figurák, Operettország lakói, bábuk. Alaposabb jellemformálásra nem adnak lehetőséget. Magyari Etelka Amáliaként lencsibaba, cserfes, elkényeztetett szerelmes fruska. Molnos András délceg és nyalka Bajkhállóy huszárkapitány, Demeter András elegáns Léopold főherceg. Bandi András megmutathatja remek mozgáskészségét, Mátyás Zsolt pedig komikusi érzékét. A balettból valószínűleg kirostált műkedvelő nyalka huszárok karából kiragyog kissé együgyű, lelkes, üdvözült mosolyával Veress Attila. A közönség kedvence László Péter lett, aki álmatag, huszárba oltott kerti baktertörpeként egy hang nélkül vonult végig a történeten, a színpadon és a nézőtéren.

Cikkünk nyomdába adása előtt elfogtunk egy levelet:
„Felülvizsgálva a librettó és a versek szerzőjének korai zsengéiről alkotott elmarasztaló véleményemet, mely szerint Sárbogárdi Jolán írásai nyelvi kifejezési szempontból nem jók, dalszínházunkhoz benyújtott A Bajkhállóy huszármente című, a tökéletességig műgonddal csiszolt, szabadság, szerelem témájú háborús dalművét egyértelműen előadásra ítélem. Amália hercegnő és Bajkhállóy huszárkapitány szerelme különös poézissel, légiesen, ámde pontosan kidolgozott. A konfliktust okozó Léopold főherceg és Talpighy gróf szerepe a bonyodalom, valamint a végkifejlet szempontjából kellően megokolt. A happy enddel feloldódik a néző az izgalmak alól, és a színházból boldogságig csordult szívvel távozhat. Színi területen mindenképpen szenzáció az írónő felfedeztetése. Kleisermann Mihály hangjegyei remekül kombinálják az ismert melódiákat (Tündérkirálynő, légy a párom, Föl, föl, vitézek, Kukorica Jancsi belépője, MÁV-szignál), a nézőtéren az otthonosság érzetét keltve, mégis ezzel a kombinációval eredeti művet alkot.” – A temesvári Csiky Gergely Színház társulatának tegnap esti sikerét látva Magyar Bódog lektori jelentésében a fenti sorokat vetette papírra.

kapcsolódó írások

A Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztivájának programja

» Korábbi cikkek