HAMLET

Zsigmond Andrea

A LÉPCSŐN

Temesvári fesztiválnapló 1.

[2008. May. 10.]

Eurorégiós Színházi Találkozó

Pillanatképek az Eurorégiós Színházi Fesztiválról. Szerzőnk igazoltan, de sóvárogva hiányzik az esti kötetlen programról...

Nem úgy vagyok ezzel a fesztivállal, mint Réka a brassóival. Ő hazament, én először járok itt – de mintha hazajöttem volna. Tíz perce, amikor lejöttem a büféből, az igazgató kísért az ilyenkor éjjel már kulcsra zárt bejárati ajtóig, hogy kinyissa nekem. Nem ismer különben. A büfés bácsi – nem ismer különben –, amikor látta, hogy vidám sörivó időben dupla adag papírzsebkendőt kérek a dupla adag forró teához, nekem akarta adni a nála levő aszpirint, és arra kért, maradjak holnap ágyban, különben ahogy elnézi, rosszabbodni fog az állapotom. Nem akartam azzal bosszantani, hogy á, ez rózsás állapot, ahhoz képest, ahogy az elmúlt napokban kinéztem. Ma már az írással is megpróbálkozom.

Balázs Attila színész, igazgató pohárköszöntőt mond első este, a #i#Férfiak nélküli falu#/i# bemutatója után (fotó: Antal Botond)

Eddig jobbára csak előadásnézésre futotta az erőmből. A randa vírus miatt kimaradtam az esti lazítózásból, amit így jobb híján mozaikokból rakok össze: a szomszéd szobába éjszaka hazatérő lányok danolászásából, másnapi beszámolóból az újvidékiek bulizásáról, előhalászott kisvárdai emlékekből, amik már-már helyettesíteni tudják az élményt.

Ezt-azt azért elcsíptem. Kedvenc helyem a lépcső. Egyik kép: Balázs Attila, a jelenlegi színész-igazgató a másfél éves kisfiával lépked fel-alá rajta, játszanak. Másik kép: Taub János, egykori rendező-igazgató egy bot és egy hölgy társaságában próbál megküzdeni a színpadok és a büfé közötti emelettel. Harmadik kép: fiatal színészek ülnek a lépcsőn, szemben velük a tele büfé. Negyedik kép: a szélén csomagok árválkodnak, gazdájuk barátkozik valahol.

Pecka, a színész és DJ falatozik (háttérben a társulat másik művésze, Mátyás Zsolt Imre) (fotó: Antal Botond) A lépcsővel szembeni falon kivetített plakátok váltakoznak, a laptopok előadások zenéit keverik. Illetve Pecka, az egyik színész keveri a zenéket, aki ezúttal dj is. A többi színész is lelkes futkosó-szervező, beosztás szerint. Egyikük az állomásra ugrik el, másikuk a diákok színháztörténeti vetélkedőjén cipeli a jelmezekkel teli állványt. Hihetetlen: hová lett belőlük a művészi „öntudat”?

De, van bennük művészi öntudat. Az mondatja velük: remélik, most már jó színház lesz Temesváron. Ez a mostani fesztivál a garancia rá, hát nem? Mutatja, hogy milyen az új vezetőség ízlése.

Öndicséret? Alázat

A vezetőség ízlése az olyan, kérem, hogy abba jó sok kortársiasság belefér. Kortárs szerzők, Egressy Zoltán, Tasnádi István, Alina Nelega, Nikolaj Koljada … Végső soron Ödön von Horváth és Pilinszky sem az a kimondottan kőkorszaki legény. Kortárs szemléletű rendezők, Urbán András a furcsaságaival – meghívott Urbi et orbi-ja kifejezetten emészthető –, Török Viola a nálunk csak Bocsárdi óta ismert ritualisztikus, táncos kórus-betétekkel…

De ez az irányultság még csak-csak érthető. Elvégre a POSZT-on is kortárs szerzők dömpingje van idén. Úgy látszik, ennek is feljött végre a csillaga. Itt, Temesváron ráadásul mintha még az idősebb hölgyek is jobban bírnák a gyűrődést: nemigen találni a fesztiválon olyan előadást, amiben ne volna hányás meg egyéb trágárság, ők ettől eltekintve a mosdóban a züllött asszonyt megformáló színészt dicsérik, sőt, van, hogy felállva tapsolnak az előadás végén. Talán mert ez tényleg Euro-régió? A magyar színház jegyárus nénije románul írja a jegyre, hánytól van az előadás, spanyol báros szolgál ki a büfében, a szerb vendég angolul kéri az étlapot… Ja, és állítólag nincs sovinizmus. Dől a román közönség a Csiky Gergely Színház előadásaira, s a román sajtó többet cikkezik róluk, mint a magyar.

Kiállítás (fotó: Gálovits Zoltán)

Lehet, hogy van itt valami tolerancia-vírus a levegőben? Ennek tulajdonítható vajon e színház másik feltűnő vonása: hogy nem fényezi túl magát? Ha másokat is elfogadunk, ha nem legyűrni akarjuk őket, talán nincs szükségünk arra, hogy magunkat bármi áron jó színben tüntessük fel. Hogy szoborrá avassuk magunkat.

Az igazgató úr leül például zsűrizni a középiskolás diákok számára szervezett színházi vetélkedőn. A folyosókon s a lépcsőházban körbefutó plakátkiállítás megnyitóján ugyanő tolmácsszerepet vállal a kiállítás rendezője, Szekernyés Irén irodalmi titkár mellett. A színház elmúlt 55 évének plakátjait, okleveleit, évfordulós füzeteit bemutató kiállításon elhangzik az is, hogy bizony vannak hiányosságok: az 50-es, 60-as és 80-as évekből kevés dokumentáció maradt fenn. Felvállalják tehát a hiányokat. Nem elkendőzik.

Az újdonsült igazgató attól sem fél, ha másoknak is vannak érdemei. Szót ad Szekernyés Jánosnak, majd egy másik, a színház történetében fontos szerepet játszó volt igazgatónak, Taub Jánosnak, aki aztán egyperces néma csendet kér az 55 év előtti első igazgató, Josan Emil emlékének.

Balázs Attila, Taub János rendező, egykori igazgató és Kötő József színháztörténész az #i#55 év színház#/i# dokumentációs kiállítás megnyitóján (fotó: Gálovits Zoltán)

A honlap hasonló mentalitást tükröz. Örömmel szellőzteti a színház történetének dicsőbb korszakait, de problémásabb időszakokról is szót ejt. A 70-es, 80-as évekről írja: „Miután a hatalom az önfenntartás és a nyereségtermelés terhével sújtotta a színházat, közönségcsalogató nótacsokrok, operettegyvelegek uralták a repertoárt, s aránytalanul nagy volt a bemutatott vígjátékok száma”, később: 2004-ben, „Matei Vişniec A kommunizmus története elmebetegeknek előadásával azonban lezárul a Csiky Gergely Színház máig vitatott, ellentmondásos Frunză -Grand korszaka”.

Érdemes olvasgatni a honlapon a Múlt link mögött rejlő szöveget – nekünk itt nem tisztünk, hogy részletezzük a temesvári színház történetét. Csupán egy mozzanatára fontos utalnunk: 55 évvel ezelőtt történt, hogy a néhány éve már létező román társulat mellé államilag szubvencionált magyar és német tagozatot létesítettek. Ennek az ünneplése folyik most. (Aki rákattint a linkre, bónuszként arról is képet kap, hogy nézett ki az eredeti Fellner és Helmer-féle színházépület, milyen lett egy szükségszerű átépítés után, és melyik az az oldalajtó, amely mögött a magyar és német tagozat lakozik – mert szemből román színháznak meg operának néz ki az épület, hatalmas transzparensekkel, melyeknek a kis fesztiválplakát baloldalt vizet se vihet. Miért gondoltam, hogy ez a kis fesztivál egy operaműsornál fontosabb esemény?)

Ha magunkról beszélünk, nehéz elkerülnünk az önáltatást. Főként, ha ünnepi hangulat is kerül. A temesvári színház mintha meg tudná tartani az egyensúlyt. Őszinte maradt, önkritikus, kíváncsi. Igaz, hogy optimista is. De ennyi idealizmus kell. Az élethez.

Szalma Hajnalka UNITER-díjas színművésznő 2007-től a temesvári társulat tagja (fotó: Szilágyi Ágota)

kapcsolódó írások

MÚLT ÉS JÖVŐ KÖZÖTT a fesztivál adatlapja

» Korábbi cikkek