HAMLET

Fülöp Noémi

TÍZEN A FILMÉRT

Pethő Anikó: törékenynek tűnik a filmes világ

[2012. Jun. 21.]

Három dolog kell ahhoz, hogy valaki filmszerepet kapjon: szerencse, szerencse és szerencse – de nem szabad teljes mértékben erre bízni.

A TIFF szervezői idén összesen tizenkét színházi színésznek (a projektben két „fiatal reménység” is részt vett) nyújtottak lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak a filmszakmának és a közönségnek. Köztük volt Pethő Anikó, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze is, akivel a három napos, első alkalommal megszervezett projektről beszélgettünk.

– A Tízen a filmért projekt nagyközönség számára is látható szakasza akkor kezdődött, amikor a New York (Continental) szálloda ablakán megjelent egy óriásplakát a fotóitokkal – de mi történt azelőtt?

Pethő Anikó: – Április végén értesítettek róla, hogy részt vehetek a projektben, amiről nem is hallottam addig. Amikor megtudtam, hogy szabaddá kell tennem magam a TIFF periódusára, rögtön pánikba estem: az volt az első gondolatom, hogy vajon egybeesik valamelyik turnéval, vajon lesz próbafolyamatom, lesznek előadásaim abban az időszakban? Amikor kiderült, hogy lesz ugyan két előadásom a fesztivál ideje alatt, de itt leszek Kolozsváron, kissé megkönnyebbültem.

Pethő Anikó
© Fotók: Biró István

Le kellett utaznom egy napra Bukarestbe – ezt sem volt könnyű megoldani, mert a Tökéletes menyegzőt próbáltuk. Bukarestben profi fotós készített rólunk fényképeket többféle ruhában, többféle helyszínen, és készült egy 1 perc, 40 másodperc hosszú videó is. Ehhez egy ismert filmből kellett kiválasztanunk egy monológot, illetve felvettünk szöveg nélküli állapotokat, arckifejezéseket is – a videó a TIFF honlapján található meg.

A fesztiválra készült rólunk egy katalógus, fotókkal, rövid önéletrajzzal, amihez mellékeltek egy DVD-t ezekkel a kis filmekkel. Ezt kapták meg a meghívottak, producerek, casting-igazgatók, rendezők.

– Hogyan működött a gyakorlatban a projekt azon része, amit a TIFF honlapján így foglaltak össze: bemutatnak titeket a közönségnek és a filmszakmának?

– Nagyon intenzív programunk volt a projekt három napja alatt: kezdődött egy sajtótájékoztatóval, és attól a pillanattól kezdve az egész napunk arról szólt, hogy találkozásokat szerveztek – kötetlen beszélgetések formájában – újságírókkal, producerekkel, filmrendezőkkel, színészekkel, casting-igazgatókkal.

Emil Slotea bukaresti casting-igazgató például beszélt arról, hogyan készülhetünk fel egy castingra, több színész pedig elmondta, ők hogyan kerültek bele ebbe a körforgásba. Cristi Puiu levetített egy Franciaországban készült filmet – számomra nagyon szimpatikus és hasznos volt, amit elmondott a filmszínészetről.

Sok hasznos dolgot mondtak el arról, hogyan menedzselje magát egy színházi színész: hogyan tudja eljuttatni a portfolióját casting-irodákhoz, mennyire fontos, hogy frissítse a fotóit, rendbeszedje a Facebook-oldalát, vagy hogy az e-mail címe a családnevéből és keresztnevéből álljon. Hozzátették, ez még mindig nem garancia arra, hogy bekerül a filmvilágba – de mindenképpen jelen kell lenni.

Bizonyos kérdésekben viszont ellentmondásosak voltak ezek a beszélgetések: volt, aki azt mondta, hogy ha kapsz egy játékfilmes főszerepet, megváltozik az életed. Fél óra múlva pedig a három leginkább befutott román színész azt mondta: nem változik semmi, továbbra sincs semmi biztonságod. Bekerülsz a körforgásba, de bármelyik pillanatban ki is kerülhetsz belőle: törékenynek tűnt az egész.

– Tudtál meg olyasmit ezeken a beszélgetéseken, amin meglepődtél, amire eddig nem gondoltál volna?

– Nem mondhatnám, hogy meglepett, amit elmondtak – de felhívták a figyelmünket arra, mennyire fontosak ezek a kérdések, amikkel eddig nem törődtem. Nem mértem fel annak jelentőségét, hogy egy színésznek van honlapja, névjegykártyája – eddig nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, de úgy érzem, most itt az ideje.

Azt hiszem, eddig szerencsém volt. Erről is beszélgettünk, például Ion Caramitruval: feltették neki a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy egy színpadi színész bekerüljön a filmiparba. Azt válaszolta, három dologra van szükség: szerencsére, szerencsére és szerencsére.

De nem lehet és nem is szabad teljes mértékben erre bízni – én erre jöttem rá a projekt alatt. Nem elég, hogy estéről estére játszom, hogy megismernek az emberek, kell egy kissé irányítani az egészet ahhoz, hogy történjen valami.

– Megtörténhet, hogy sok színész pusztán szerénységből nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel?

– A magam szempontjából érzek ilyesmit, tapasztaltam ebben a három napban is, idegennek tűnt a helyzet, hogy csak úgy odamenjek egy rendezőhöz: mit tudok elmondani neki magamról? Az én belépőm ebbe a világba egy előadás, úgy gondolom, egy rendezőt a munkámmal tudok leginkább meggyőzni. Viszont kiderült, hogy a bukaresti filmrendezők szinte egyáltalán nem járnak színházba, még az ottani előadásokat sem nézik meg.

– Olyasmit említettél, ami ellenkezik a közfelfogással, miszerint egy színész magabiztos, exhibicionista, nem hozza zavarba semmiféle nyilvános szereplés...

– Számomra nem így van: nagyon kényelmetlenül érzem magam, ha fotóznak, ha interjút kell adnom – ha idegen nyelven, akkor különösen. Sokan azt hiszik, minden színész teljesen fesztelenül nyilvánul meg, úgymond mutogatja magát, de ez nem igaz. A színpadi helyzetben más szereplő vagyok, nem Anikó, hanem egy másik ember, és biztonságban érzem magam a darab koordinátái között. Adott kontextusban helyeznek el, viszont ezen belül óriási szabadságom van, ezt pedig imádom.

Viszont amikor magamról kell beszélnem, félszeg vagyok és szégyellős, néha nem tudok elmondani egy ép mondatot. Persze, képes volnék például vezetni egy tévéműsort, ha úgy hozná a sors, de nagyon komolyan kellene erre készülnöm – nincs a kisujjamban a civil énemmel való szereplés. Nagyon sok szégyellős színész van, bármennyire is ellentmondásosnak tűnhet ez.

Pethő Anikó

– Hogyan érezted magad a projekt ideje alatt, mennyire „sztároltak” titeket?

– Nagyon jó élmény volt, végtelenül sokszínű csapat gyűlt össze, akik közül korábban csak Cristi Grosut és Török Olgát ismertem. Az volt a legérdekesebb, hogy napról napra mással adódott lehetőség arra, hogy mélyebben elbeszélgessünk, akár magánéletről, akár színházról. Rengeteg közös pontot fedeztünk fel egymásban, nagyon jól éreztük magunkat.

Nagyon hálás vagyok annak a négy embernek, aki a projektet szervezte: egyrészt Andreea Iacob és Cristi Avram, akik nagyon lelkesek voltak, annak ellenére, hogy ők sem tudták egészen pontosan, hogyan is kellene az egésznek működnie – tulajdonképpen mi voltunk a kísérleti nyulak. Dimény Áron és Molnár Levente voltak az úgynevezett angyalaink, ők kísértek el eseményekre, találkozásokra, koordinálták a beszélgetéseket. Csupaszív emberek szervezték ezt a projektet.

Ami a sztárolás részét illeti, ismeretlen élmény volt, amikor bemutattak filmek előtt a közönségnek. Azt hiszem, néhányan félszegen viseltük ezeket a helyzeteket: egyáltalán nem vagyunk hozzászokva. Volt, aki könnyebben tudott arra reagálni, hogy fényképezik, interjút kérnek – rengeteg interjút adtunk ebben a három napban, folyamatosan csengett a telefonom.

Ezt a részét nehézségként éltem meg, stresszeltem magam, de volt, aki teljesen lezseren kezelte, hogy sztárolnak. És mire belejöttem volna, és élvezni kezdtem volna, már lejárt. Kicsit sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a zárógálára, mert éppen előadásom volt.

– A szervezők azt nyilatkozták: azért szervezték meg ezt a projektet, mert jelenleg a színházi színészeknek esélyük sincs bekerülni a filmszakmába, ha nem Bukarestben élnek – hogyan látod ezt a kérdést Kolozsvárról?

– Talán túlzás, hogy esélyük nincs, hiszen léteznek ellenpéldák. Viszont az igaz, hogy aki színházban dolgozik, foglalkoztatott színész, az nehezen tud elutazni castingra. A casting-felkérések úgy néznek ki: felhívnak szerdán, hogy csütörtökön délután legyél Bukarestben.

Így megtörténhet, hogy magára a castingra sem jutsz el – ebből a szempontból valóban egyszerűbb, ha valaki ott él Bukarestben, elmehet tizennyolc castingra, és lehet, hogy egy bejön. Kolozsvár távol van Bukaresttől, és legalább ilyen távol van Budapesttől is. Ez bonyolultabbá teszi a dolgokat, de szerintem nem zárja ki teljesen annak lehetőségét, hogy valaki filmszerepet kapjon.

– Eddig milyen filmekben szerepeltél, és hogyan kaptad meg ezeket a szerepeket?

– Rengeteg Sapientiás, illetve BBTE-s diákfilmben játszottam, mivel az egyetemek itt vannak Kolozsváron, kézenfekvő, hogy a diákok az itteni színészekkel dolgozzanak. Nem kell ezeket a munkákat lebecsülni, mert nagyon jó tapasztalatot jelentenek a színészeknek, akik nincsenek kamerához szokva – és a diákoknak is, akik nincsenek színészekhez szokva.

A Rózsa és Ibolya című tévéfilmbe, amit Marius Tabacu rendezett, szintén nem casting útján kerültem be. Marius látott színpadon, és eleve arcokban gondolkozott: Ernőkével (Galló Ernővel) látott minket párban, a kérdés pedig csak annyi volt, hogy ráérünk-e – szerencsére nyáron volt a forgatás.

Kolozsváron három-négy castingot szerveznek egy évben, azokra eljutok, Bukarestbe évente egy-kettőre. Sokkal többre nem is hívnak, szerintem eleve figyelembe veszik, hogy ki az, aki könnyen elérhető. A magyar színészek ilyen szempontból különleges helyzetben vannak az akcentus miatt, esetleg nem beszélik tökéletesen a román nyelvet – ez lehet egzotikus és izgalmas, de ha egy reklámnál nagyobb feladatról van szó, külön kihívást jelent.

– Talán korai még a projekt hosszú távú hatásáról beszélni – így, néhány nap múltán érzékeltél valami változást?

– Egyelőre annyira, hogy elgondolkoztam rajta: nekem is kellene valamit tennem annak érdekében, ha szeretnék filmmel foglalkozni. Másrészt viszont tényleg hosszú távon derül ki, milyen hatása lesz a projektnek. Annyiban mindenképpen segítettek, hogy tizenkettőnket kiemeltek – talán tudomást szereztek rólunk olyan emberek, akiknek fogalmuk sem volt, hogy létezünk.

Fotók: Biró István

kapcsolódó írások

Tízen a filmszerepekért – a TIFF újabb kezdeményezése Pethő Anikó kolozsvári színművésznő is részt vesz a Tízen a filmszerepekért TIFF-kezdeményezésben

» Korábbi cikkek