HAMLET

Rádai Andrea

PSZICHOTRILLER

Plasztilin, a kolozsvári végzős színészhallgatók kegyetlen előadása

[2010. Apr. 7.]

Szigarev darabja a társadalom legszélére szakadt lakótelepek bűzös mocskában matat és a pokol legmélyebb bugyrait járatja be a főszereplővel. Az előadás sem más.

Vaszilij Szigarev Plasztilinjéből mintha vákuumszerűen szippantottak volna ki minden emberi jóérzést és reményt: a 14 éves Maximot alázzák, verik, szexuálisan bántalmazzák, és a halálon kívül semmi, de semmi esélye sincs elhagyni e közeget.

A kolozsvári végzősök és Szilágyi-Palkó Csaba rendező Plasztilinjében is el vannak zárva a menekülési útvonalak a fiú elől: az előadás a fojtogatóan szűk térben játszódik – a szereplők, de elsősorban Maxim a színpad hátsó falához szorul és tapad, e fal mentén tapogatózik. A játéktér elülső részén Szpira koporsója: fekete nejlonba csavart, madzaggal átkötött ormótlan csomag, mely az előadás végéig a színpadon marad, mintegy mellékesen.

A játékteret és néhány apró mozzanatot leszámítva az előadás nem esztetizálja át vagy távolítja el a mérhetetlen mennyiségű kegyetlenséget és szenvedést, különösen ami a színészi játékot illeti: aki a drámában hisztérika, seggrészeg vagy dühöngő őrült, az hisztérika, seggrészeg és dühöngő őrült az előadásban is. A hányást és a Maxim által Ludmilla tanárnő bosszantására készült hatalmas gyurmapéniszt sem ússza meg a néző.

Önmagában ez a fajta nyers, naturalisztikus megközelítés nehezen tud hitelesen hatni – a néző (ki azért, mert még nem elég, ki azért, mert már sok hányást látott színpadon) falat húz maga elé, s az előadás sem értelmileg, sem érzelmileg nem tudja megkörnyékezni. Ráadásul Szigarjev drámájának van egy olyan rétege, mely minden nyers kegyetlenség és elállatiasodás mellett a szépséget képviseli: Maxim gyurmából szobrokat készít; a fehérruhás lány és a halott Szpira alakjában pedig Maxim elvágyódása testesül meg; az instrukciók szövegében – a helyszínek leírásában és értelmezésében – pedig mintha Maxim belső világa rezdülne.

Ez a szépség nincs minden részletében kidolgozva az előadásban. A fehérruhás lány (Pál Emőke) valóban gyönyörű, nem evilági jelenség, s Maxim szépre való fogékonysága is felvillan egy-két jelenetben, ám a szerzői instrukciókat szenvtelen hangon, felvételről tolmácsoló Vindis Andrea mondatai olykor úgy visszhangoznak a térben, mintha nem is az előadáshoz tartoznának.

A Maximot játszó Varga Balázs arckifejezése ügyesen berendezkedett az elviselhetetlen szörnyűségeket megélő, menthetetlenül elkallódó, félszeg fiú világába: csak néz maga elé, miközben a homloka mögött játszódik valami, ám ez a belső világ és Maxim érzékenységének átalakulása nem látható a néző számára.

A többi szereplő már korántsem ennyire titokzatos: olyanok, amilyenek. Maxim barátja, Ljosa (Györgyjakab András) anyja (Czumbil Orsolya) nyomdokában a sunyiságot testesíti meg. A tanárnőben, Ludmilla Ivanovnában (Lehőcz Zsuzsa) hihetetlen mennyiségű gyűlölet szikrázik, igazgatója (Fazekas Annamária) gyönge és nincs eléggé képben ahhoz, hogy megállítsa.

Natasa (Gergely Katalin) technikásan hisztizik. Kófity Annamária hitelesen vetkőzik ki önmagából a vodkáért mindent bevállaló nő szerepében. Ravasz Tekla, Nagy József és Szabó Tamás menyasszonyként, vőlegényként és szomszédként mind-mind kicsinyes bosszút állnak Maximon. Dénes Emőke zsenge korához képest hajlott korú Nagymama. Orbán Levente és Hunyadi István (Öreg és Baka) nyugodt keménysége pszichothrillereket idéz.

A kolozsvári növendékek rizikós, embert próbáló feladatot kaptak a Plasztilinnel.

Megjegyzés: a szerző Kecskeméten a Színművészeti Egyetemek Találkozóján látta az előadást, március 25-én.

kapcsolódó írások

ÁTVÁLTOZÓ-MŰVÉSZEK

» Korábbi cikkek