HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2.

Yvonne, Jákobi és Lájdentál

[2007. Jun. 22.]

Tegnap kezdődött a Kisvárdai Fesztivál. Idén is a fesztivál-napilap kritikái és interjúi tükrében látjuk viszont a románai társulatokat.

Urbán Balázs: Formák tükre
[Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő – Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat]

Színes maskarák forgataga népesíti be a színt. Van, aki operettek szereplőire, van, aki rémdrámák figuráira hajaz, egyeseken a túlfűtött szexualitás szimptómái mutatkoznak, másokat leginkább cirkuszi bohócnak néznénk. A teátrális forgatag művi világban él; a királyi udvar tagjai a vetített naplementében gyönyörködnek.

Alexandre Colpacci rendezése egyértelműen a forma, a formák felől közelít Gombrowicz drámájához: a színes kavalkád, mely látszólag sok formát kebelez be, maga a megtestesült formátlanság. Mint ahogy Yvonne is formátlan, csak éppen máshogyan; belőle mindaz hiányzik, ami az udvari látszatvilág lényege: nem beszél, nem vonaglik, nem öltözködik látványosan, nemhogy hajkoronája, de haja sincs, nem végez értelmetlen kényszercselekvéseket. Jórészt nem tesz semmit. Érzelmi-érzéki világáról jobbára csak tétova gesztusai, rezdülései, a többiek számára értelmezhetetlen mozgássorai, ritka kitörései árulkodnak. Fülöp herceg mintha öntudatlanul ráérezne arra, hogy a lány felszínen látszódó formátlansága annak a mélyebb, lényegibb formátlanságnak tart tükröt, mely a királyi udvar sajátja. Ez ellen viszont lázadni nem tud vagy nem akar; így fordul a lány felé érdeklődése, s ez az érdeklődés vált előbb vonzalommá, majd mind irracionálisabb gyűlöletté.

A formák tündöklésének és bukásának játékát Colpacci erőteljes képekkel, markánsan megteremtett – Delia Serban színpadi zenéjére is építő – atmoszférával és kitűnő játékötletekkel meséli el. Utóbbiaknak kezdetét a koldus jelenetében az udvari viselkedés számtalan árnyalatának egy tőről fakadó motivációit virtuóz szellemességgel bemutató prezentálása, a végpontját pedig az Yvonne-t elnyelő menyasszonyi ruha jelenti. De markáns ötlet a lakáj bohózati funkcióját és a funkció totális ürességét összekapcsoló jelenetsorozat, vagy a Fülöpnek a nőkhöz való érzéki viszonyát leképező testkontaktus (míg Yvonne ösztönösen a herceg kezét keresi, abba próbál kapaszkodni, addig Fülöp Izához kötődő szexuális viszonya a lábkontaktusra épül).

A teátrális, zaklatott, expresszív, sok szereplőt színre hozó világ precíz megkonstruálásának vannak ugyan hátulütői (nem egy jelenet tűnik az optimálisnál hosszabbnak), de pragmatikus előnyei is. Ebben a játékban sem túl sok, sem túl kevés nem lehet a színész, s eltűnnek a játékmódbéli különbségek is – hiszen minden szereplő önálló figura, önálló világ. Az egyes szerepformálások között így leginkább intenzitásban és árnyalatokban mutatkozik különbség, ám egy eltúlzott operettfigura éppoly hiteles lehet, mint egy Strindberg-paródia. A magam részéről legszínesebbnek Szélyes Ferenc (Kamarás), Sebestyén Aba (Cirill) és Henn János (Valentin) epizódjait éreztem. Bányai Kelemen Barna Fülöpje úgy tartozik ehhez a világhoz, hogy gyámoltalan lépéseket tesz elhagyása felé; a fiatal színész látványos gesztusok nélkül, de igen intenzíven, hatásosan mutatja azt a folyamatot, melynek során a herceg a maga hiányérzetét Yvonne-nal próbálja betölteni, majd a gyógyír elmaradása frusztrált tehetetlenséget eredményez, s ettől a vonzódás undorra vált. S ha a tükörbe többé nem lehet belenézni, akkor össze kell törni. Yvonne-nak törnie kell.

Nagy Dorottya finom rezdülések sokaságából összeszőtt, igen szuggesztív alakítása az ösztönös érzések, a tisztázatlan ragaszkodás, a vágyak kifejezésének képtelensége okán kiszolgáltatott lányt mutat. Nem megtörhetetlen, hiszen még cirkuszi mutatványra is képes Fülöp kedvéért, de fizikai megtörése nem szünteti meg azt a provokatív hatást, melyet öntudatlanul kelt a többiekben. Kiszolgáltatottsága végtelen, s még inkább elmélyíti az a tény, hogy nem is lehet képes rá reflektálni. Amikor halála után az udvar kivonul, s a lakáj odébb rakja a menyasszonyi maskarát is, élettelenül, ruhátlanul, embriópózba kucorodva marad a földön. A lakáj megpróbálja eltakarítani, de ez sem megy. A tükör, ha tetszik, maga a tiszta, átlátható forma. És törhetetlen.

A nehézségek szépsége
A kopasz hercegnő szerepében: Nagy Dorottya
[Jászay Tamás interjúja]

Mivel lehetett rávenni arra, hogy a szerep kedvéért levágasd a hajadat?
– Nagyon régóta vágytam arra, hogy rövid hajam legyen, úgyhogy nem kellett sokáig győzködni. Hosszú hajam volt, amihez korábban soha nem mertem hozzányúlni, még szerep miatt sem. Végül a rendezővel semmilyen frizurában nem tudtunk megegyezni, mert bármit csináltunk volna a hajammal, az eredmény mindig az lett volna, hogy a szereplő nőiessége kerül előtérbe. És végül Dobre Kóthay Jutka tervező megkérdezte, mit szólnék, ha Yvonne kopasz lenne. Ez azért sem rázott meg, mert – a hajam lényegtelen lévén a szerep szempontjából – végig sapkában próbáltam.

Mást is változtatnál a külsődön, ha egy szerep azt kívánja?
– Nekem nem okoz gondot, ha a színpadon csúnyának kell lennem, vagy máshogy kell kinéznem, mint egyébként. Persze meg kell győzzenek arról, hogy szükség van a változtatásra.

Az Yvonne főszereplőjeként nem csupán néma vagy, de a mozgásod is erősen korlátozott. Mindezt hogyan viseled, vagy inkább hogyan viseled el?
– Ez jelentette nekem is a legfőbb problémát, de aztán rájöttem, hogy éppen ebben a nehézségben rejlik a dolog szépsége. Segített az is, hogy a Bodó Viktor rendezte Boldogtalanokban már játszottam majdnem teljesen néma szerepet, a dadát, aki szótlansága ellenére időnként megzavarja az eseményeket. Ott megismerkedtem ezzel a játékstílussal, amely teljesen mást követel, mint amit egy hagyományos figura: egészen másképp létezem a színpadon attól, hogy egy szót sem szólhatok. Nem érzem ezt a munkát nehezebbnek, hiszen fizikailag ugyanúgy végig jelen kell lennem, még ha nem is segít a szöveg, amivel máskor könnyen el tudom mondani magamról, hogy milyen vagyok.

Az is megkönnyíthette a dolgodat, hogy a rendezővel már többször dolgoztál együtt.
– A Két nő közt és a Negyedik nővér után ez már a harmadik közös munkánk. Alexandre Colpacci itt azzal kezdte, hogy közölte: Yvonne minden megszólalását kihúzta. Fontos, hogy jól ismerjük egymást – lehet, hogy egy másik rendezővel mindez nehezebben ment volna.

Eleve neked szánta a címszerepet?
– Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy számít rám és szeret velem együtt dolgozni. Annyi biztos, hogy sokáig nagy volt a csend a szereposztás körül.

A próbák alatt külön foglalkozott veled?
– Nem voltak külön próbáim. A többiekkel együtt a kezdetektől végigültem az összes próbát, ahol gyakorlatilag nem csináltam semmit. Csakis azt figyeltem, hogy a többiek merre indulnak, mit csinálnak, hogyan foglalkozik velük Colpacci. Az én személyes történetem jóval később kezdődött el: csak akkor tudtam szinte észrevétlenül belefolyni az egészbe, amikor a többiek már készen voltak a maguk részével. Ezért nagyon későn kezdtem el aktívan részt venni a próbafolyamatban, mivel erősen függtem a viszonyoktól, a többi szereplőtől. Onnantól viszont már magától alakult az egész darab.

Mondhatjuk, hogy Colpacci saját módszerrel dolgozik?
– Próba közben élvezet őt nézni: a színésszel együtt megéli és élvezi a darab minden rezdülését. Mindez attól igazán különleges, hogy bár nem érti pontosan a szöveget, csak azt tudja, hol tartunk a jelenetben, mégis olyan finomságokra hívja fel a figyelmet, amik mellett mások elmennének. Egy magyar rendező, aki pontosan érti a szöveget, olykor hajlamos leragadni egyes szavaknál. Colpacci viszont szinte belemászik a színészbe, érzi az energiáit, az emóciót igyekszik előhívni belőle. A módszernek egyetlen hátulütője van: a szöveg egyes részletei elsikkadnak.

Többszörös díjnyertes előadásról beszélünk. A hazai közönség hogyan fogadta?
– Február óta játsszuk az előadást teltházzal, de ami igazán jólesik, hogy látunk ismerős arcokat, akik többedszer is újranézik.

Marosvásárhelyen végeztél, aztán Csíkszeredában alapító tag voltál, egy szatmárnémeti kitérő után újra Vásárhelyen vagy 2002 óta. Most otthon érzed magad?
– Eddig bárhol jártam, mindenütt otthon éreztem magamat. Marosvásárhelyen megint így érzem, bár hozzáteszem, semmit sem tervezek úgy, hogy örökké tartson. Egy változást persze mindig alaposan át kell gondolni, de semmi elől sem zárkózom el. Jelenleg Vásárhelyen új művészeti vezetőnk van, és várjuk, hogy a társulati gyűlésen ismertesse a következő évadokról szóló elképzeléseit.

Gabnai Katalin: Sose veszel te zongorát
[Hanoch Levin: Jákobi és Lájdentál – Kolozsvári Állami Magyar Színház]

“Semmi, semmi nem jó, úgy, ahogy van...”
Sárközi György

Három kicsi embert játszik három nagy színész: Bíró József, Bogdán Zsolt és Panek Kati. A barátságról és szerelemről szóló tel-avivi legendácska egyetlen utcai lámpa körül, pár magas házat jelző, kissé barátságtalan térelem s valami központi fekvő és ücsörgő alkalmatosság társaságában játszódik. Balra három bárszék, jobbra fényes hullámlemezből készült kerítés, fölötte fancsali hold, itt-ott művirágok. A magasban szűk erkély nyögdécselésre és dominózásra, s ablak az egyik agglegénylakásra. Elöl igazi pianínónál igazi zongorista: Incze G. Katalin.

A két egymással teázó negyven körüli férfiú egyikét, Jákobi Itámárt Bogdán Zsolt hozza elénk kanárisárga bohócnadrágban, nadrágtartóval, domború pocakkal. Ő a kezdeményezőbb, a bátrabb, a másikal kiszúrós, az “én hadd legyek boldog” jelszót hirdető. A másikat, az örök lúzert csíkos nadrágban, szűk sárga mellényben, szemüvegben – s most kopaszon! – Bíró József játssza. Közéjük vetődik, s jelentős problémát okoz a dús lelkű és nagyseggű Ruth, ki tulajdonképpen zongorista is lehetne, ezt hirdeti legalábbis. Panek Kati fakó meggyszín selyemben, rózsaszín legyezővel, bodros vörös hajjal, megnövesztett csípőkkel és keblekkel megy a férfinem és önmaga idegeire. Csacsogása és búgása elegendő ahhoz, hogy a megszédült Jákobi Itámár hús és művészet, anyag és szellem édes kettősségét élvezze benne. Egy ideig. Az egyedül hagyott Lájdentál pedig magához egy bőröndöt szorítva kóvályog a városban, hogy mutassa, nem céltalan ő, csak útban van. Magának, elsősorban. Odacsapódik hozzájuk, elkergetik, visszamegy, de nem megy ez, sem egyedül, sem együtt, sem hárman, sem kettesben. Épp úgy, ahogy a mi Sárközi Györgyünk írta vagy hetven évvel ezelőtt.

Az író, az 1943-as születési Hanoch Levin hét évvel ezelőtt halt meg, de addigra már – politikai szatírák, vígjátékok és mitologikus darabjai révén – nagy hírre tett szert. Ezt az 1972-es, tehát lényegében korai darabját is megrendezte, mint még másik harminchármat. Elie Malka, a rendező, Bernard Michel díszlet- és jelmeztervező segítségével – talán biztonság okáért – mind látványban, mind játékstílusban erősen stilizálta a művet, fölerősítve annak amúgy is meglévő, jelentős clown-poézisét. Weöres Az éjszaka csodái című verséből is ismerősek ezek a kóborló, elrajzolt féltündérek. Levin darabja azonban legjobb pillanataiban García Lorca szomorú vígjátékait idézi. Kevésbé jó pillanataiban arra gondol az ember, mehetne ez a játék egy részben is, akkor nem ismétlődnének erőtlenebb motívumok. Ha a fordító, Borgula András látta el a dramaturgi feladatokat, tőle talán megtudhatnánk, vajon mi lett a bejelzett csecsemővel. A játék számottevő nyelvi leleménnyel rendelkezik. Panek Kati istennel társalgó jelenetei, Bíró József szorongó kisemberének panaszáriái és bájos, egyszemélyes “hohmec” dialógusai könnyekig röhögtetik a közönséget.

Alexander Kagan írt zenét a bemutatóhoz. Ma ez a zene nem tűnik az előadás leválaszthatatlan alkotóelemének. A második felvonás kezdete azonban – Bogdán Zsolt zongora-antréjával – a feledhetetlen színházi pillanatokhoz sorolódott, alighanem örökre.

Annak idején Schisgal Szerelem, Ó! című örökzöldjében is volt egy máig ható pillanat, amikor valaki a három szereplő közül egyszer csak minden gravitációt meghazudtolóan oldalra dőlt, s egy bot segítségével megtámaszkodott a levegőben, hasonlóan Bogdán Zsolt akrobatikus pózához. Az a valaki akkor Darvas Iván volt. Talán látta föntről ezt a mostani megoldást, és somolygott egyet, elismerően.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

A fesztivál programja

» Korábbi cikkek