HAMLET

Nagy Noémi-Krisztina

AMI EGY KICSIT MáS IRáNYBA VIHETI A TöRTéNETET

beszélgetés Várszegi Tiborral

[2004. Apr. 20.]

[Hírnökök] "Utánanéztem a hármas szám szimbolikájának. Sokmindent találtam, de az összes közül kiemelkedett A három árva balladája." A Hírnökök színész-rendezőjével, Várszegi Tiborral a kolozsvári vendégszereplés után beszélgettünk.

Három színész és két zenész vett részt ebben az előadásban, öten öt különböző városból, sőt négy különböző országból vagytok. Hogyan állt össze a társulat? Mi volt az, ami összehozott benneteket?

Úgy történt, hogy 14 évvel ezelőtt, a jászberényi Tanítóképző Főiskolán tanítva, az akkori elsősökkel megpróbáltunk színházat csinálni. Eleinte csak beszélgetések voltak, műhelymunka folyt, csak két év után léptünk nyilvánosság elé. A két fiú, akivel ma este játszottam, Gemza Péter és Krupa Sándor akkor voltak elsősök. Jászberénynek nem volt igazán megtartó ereje, legalábbis ilyen jellegű színházi próbálkozásokra nem, így az emberek szétszéledtek. 1993-ban Nagy József látta, amit csinálunk, és kiválasztotta franciaországi társulatába először Pétert, majd kicsivel később meghívta Sándort is, aki különböző pesti társulatoknál játszik mostanában. Tíz év után úgy gondoltuk, hogy csinálunk egy közös előadást így, hárman. A zenészekkel, a zentai Mezei Szilárddal és a kolozsvári Dénes Józseffel már ismertük egymást. Szilárd vállalta, hogy összegyűjti és feldolgozza a Három árva ballada zenei anyagát, és úgy érzem, így utólag, hogy ez nagyon szépen hozzáépült az előadás világához. Úgyhogy mindenképp szerencsés találkozásról van szó.

(c) Hapák Péter

Hogy esett a választás éppen erre a balladát?

Én nagyon szeretem a történeteket és akármilyen lírai az előadás, vagy akármennyire is a mozgásra épít, úgy érzem, hogy kizárólag történetben tudok gondolkodni. Úgy gondolom, hogy mindig kell valamiféle történet, vagy történeti mag, amiben elhelyezzük magunkat. Ebben az esetben hárman voltunk, Gemza Péter, Krupa Sándor, meg jómagam. Utánanéztem a hármas szám szimbolikájának. Sokmindent találtam, de az összes közül kiemelkedett A három árva balladája. Persze mindez ennyire tudatos csak bennem volt. Végül a hármas számról írtam egy-két esszé-vázlatot és elküldtem nekik, a ballada mindenféle variációjával együtt, amiket ismertünk. Később beszéltünk Benedek Szabolcs barátunkkal is, hogy írjon egy novellát a témára, ez is része lett annak az anyagnak, amiből a történet elkezdett első próbanapon élni. Plusz dolog, hogy olyan előadást akartunk létrehozni, ami nem kizárólag egy irodalmi szövegben, kizárólag egy képben, vagy egy zenében gondolkodik, tehát nem egy keskeny ösvényen, hanem egy széles spektrumon engedtük lecsapódni.

(c) Hapák Péter

Az volt a tét, hogy szavak nélkül meséljétek el a történetet, vagy a próbák során alakult így?

Ez nagy fájdalmam, mert én szeretek beszélni. Azt hiszem , a beszéd is ugyanolyan erősen az előadás részét képezi, mint a mozgás, a zene, vagy a kép. Részt vettem már olyan előadásban, ahol drámai szöveget mondtam, és nagyon élveztem. Ebben az előadásunkban azért nincs szöveg, Sem Péter, sem Sándor nem akar beszélni, én meg nem akarok annyira kilógni, bár szerintem a susogásommal ezt tettem... Lehet, hogy vissza kellene vegyem belőle, hogy egységesebb legyen az előadás.

Kiosztottátok magatok közt a három figurát, és úgy kezdtetek improvizálni?

Nem, ilyen nem volt, hogy karaktereket választunk. Annyi volt csupán, hogy a szereplők testvérek, és összetalálkoznak, hogy támasszák fel halott édesanyjukat. Kimennek a temetőbe és ott találkoznak a Szűz Máriával.

(c) Hapák Péter

Mindenki magát alakította, és nem beszéltünk róla, egyszerűen a helyzetben alakultak ki a dolgok. Egyszer csak beugrott, hogy mi lesz a kezdőkép: az egyik figura egyedül van benn és várja a többieket. A többiek is érkeznek, de nem tudják, hogy jó helyen járnak-e. Az is improvizációból alakult ki például, hogy én vakon jövök be, először ugyanis, amikor bejöttem, feltevődött bennem a kérdés: egyáltalán mit keresek én itt ebben a történetben? Biztosan itt kell nekem lennem? A következő pillanatban, mikor már egy kicsit megnyugodtam, megtaláltam a helyem, és visszagondoltam, hogy amikor bejöttem, ugye nem tudtam, hogy hol vagyok, következésképpen vak voltam. Így alakult ki a vakságom. Amikor aztán mindenki beérkezett a jelentbe, megnéztük, hogy hárman együtt mit tudunk kezdeni, és fokozatosan bekerültünk a házba, vagyis a rácsok mögé. A helyzetek indukálták egymást. Azt kerestük, hogy hogyan lehet egyik helyzetből kilépni, továbbmenni egy másikba. Épp úgy, ahogy az életünket éljük. Nem tudjuk, hogy másnap éppen mit csinálunk, ugyanakkor megvan az a múltunk, ami alapján úgyis csinálunk valamit. Ugyanígy éltük ezt is: a történet nem volt előre kigondolva, folyamatosan teremtettük magunk körül azt a világot, amit megéltünk ebben a térben a zene, a mozgás, a képiség által.

(c) Hapák Péter

Ezek szerint a tér már kezdetben adott volt.

Igen, a Block csoportnak volt egy installációja, amivel épp akkoriban egy képzőművészeti kiállításon vettek részt. Az installációjuk abból állt, hogy damilokat feszítettek ki és ezt néhol megfestették UV festékkel. Amikor az UV lámpa rávilágított a damilra, ahol meg volt festve, egy asztalt adott ki. A Block csoport megengedte, hogy használjuk ezt az installációt. Mi egy kicsit átalakítottuk, a damilt vékony vasrudakkal helyettesítettük, így maradt az a rácsszerű szerkezet, ami ma este is látható volt. Ez pont olyan méretű, hogy belefért az asztal, meg a székek. Az asztalnak külön története van egyébként: ez egy második világháborús tábori műtőágy, ezen valóban műtöttek, meghaltak rajta emberek. Érdekes módon éppen arról szól az előadás, hogy ez a három figura most életet fakasztani megy a temetőbe.

És hogyan lettek az árvákból hírnökök? Hogy született meg a cím?

Ez Cannes-ban történt, egy táncfesztiválon voltunk éppen, ahol a Nagy József társulata is fellépett. Ott találkoztunk a fénytechnikus fiúval. Kávéztunk és közben beszéltük, hogy a Három árva nagyon jó cím, de valami mást kellene találni. Történetesen ott volt a zsebében Eliadenak a sámánizmusról írt könyve, elővette és elkezdtük böngészni hátul a tárgymutatót. Mindenik szó jónak tűnt, de egyik sem eléggé, amíg fel nem merült a hírnökök szó. Akkor éreztem, hogy a rengeteg szó után ez az, amit keresünk, hogy ez jól illik az előadáshoz.

(c) Hapák Péter

Mert?

Mert a jó hírnökeiről van szó. A jó hír hírnökeiről. A mi balladaátértelmezésünk nem oda fut ki, ahová a balladák nagy része, a tragédiához. Megkerestük azt a pontot a balladában, ami egy kicsit más irányba viheti a történetet, és visszamentünk addig. Ez a pont Szűz Mária megjelenése a képben, az árvák életében, mert ettől a ponttól kezdve már nem lehet tragédiáról beszélni.

Ezek szerint a kivonulás az előadás végén értelmezhető úgy, mint egy pozitív erő fele, a jó fele való haladás?

Mindenképp a jóról van szó, meg ott van mindezek mellett az erő, a fény, az éden. Az irányról van szó, ami feléjük vezet. Nemcsak azért, mert ez egy logikai játék, hanem mert ez az életünk. Persze lehet a szöveget másféleképpen értelmezni, játszmákat csinálni, de ez annál jóval több.

(c) Hapák Péter

Érdekes, hogy nem azt az utat élezitek ki a balladában, amely a tragédia felé vezet.

A tragédiát sem lehet kiszűrni teljesen. Ebbe a világba születtünk bele (amibe a ballada is), ez lehet tragikus is, nyilvánvaló, de én azt gondolom, hogy ezen a magatartáson túl kell lépni. Az ember igenis tud tenni a saját sorsáért. A modernizmusban ugye azt mondják, hogy Isten magunkra hagyott bennünket, de én úgy gondolom, hogy ez nem így van. Isten csak próbára tesz minket. Az ember attól ember, hogy az legyen. Rajtunk, egyedül rajtunk múlik, hogy milyen a sorsunk. Úgy gondolom, hogy ha az ember várja, hogy segítsenek neki és nem tesz érte semmit, akkor hiába él.

Én viszont úgy látom, hogy még nem léptünk át a magunkrahagyatottság-állapoton, hogy sötétebb az érzésvilágunk...

Persze, ez a Beckett-i, Kafka-i magatartás, nagyon vonzó tud lenni. Az, hogy az ember sehová sem jut, meg hogy egyik út sem vezet sehová. Vonzó látásmód lett a huszadik században, de véleményem szerint semmi köze az élethez. Az élet attól élet, hogy van, hogy lett. Az életet nem lehet megölni. Egyszerűen nem lett volna, ha olyan lenne a természete, hogy ne legyen. Azt gondolom, a világ most már visszafordíthatatlanul túllépett ezen a fajta magatartáson, még akkor is, ha az elején van.

(c) Hapák Péter

Visszatérve rátok, mi lesz a folytatás?

Már régóta szeretnék egy előadást, amit nem kell annyit szervezni, mint ezt. Nagyon fáradtságos összehívni az embereket, egyeztetni. Ezt csak egyféleképpen lehet megvalósítani: ha csak én vagyok a színpadon, de még a fényt is én csinálom. Olyan előadást találtam ki, amit nem kell egyeztetni senkivel, még színházzal sem. Egy kettő-húszra van szükségem - egy konektorra, semmi másra.

És mi lesz a történet, egy következő ballada?

Igen, egy székely ballada. Háromféle címen ismert: Júlia szép leány – a legáltalánosabb, Csíkszentdomokoson Judika szép leány, Moldvában pedig Márton Szép Ilonka. Judika – ezt nevet választottam hősnőmnek – fiatalon meghal. Tudja, hogy beteg, és hogy nem tud férjhez menni. Férj helyett Jézus jön el érte, és tehát ez a Jézus menyasszonya mítosznak egy székely változata. Az egyik csavar az előadásban az lesz, hogy a meghalást nem fizikailag értem. A lelkem hal meg, ami azt jelenti, hogy leszámolok az eddigi rossz tulajdonságaimmal és újjászületek. Ez összefüggésben áll Ezékiel próféta mondatával, miszerint “Szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket”, vagyis szülessetek újra. Ezt csak belülről tudjuk megoldani.

***
Fotók: Hapák Péter
Várszegi Tibor honlapja

» Korábbi cikkek