HAMLET

-

TEMPS D'IMAGES

Heuréka és rettegés a nézőtéren

[2009. Nov. 12.]

A kolozsvári színházi, tánc- és videofesztivál előadásai folyamatos kihívást jelentenek a néző számára.

A kortárs színház és táncszínház a beavatatlan szemlélő számára olyan lehet, mint egy idegen nyelv, amelyből csak egyes szavakat, szókapcsolatokat ért – de a teljes szöveget nem. A megszokott értelmezési módok fölöslegesek, sőt, mi több, akadályozhatnak a megértésben. A néző számára azonban mindez folyamatos kihívást jelent: új eszközöket kell találnia vagy kreálnia, amelyekkel lefordíthatja saját érzelmi nyelvére az előadás üzenetét.

Ennek értelmében elképzelések és elvárások nélkül ültem be a Temps d'Images kolozsvári színházi, tánc- és video-fesztivál előadásaira. Az első, a németországi Mouvoir társulat Blind questions: I see you me neither című kortárs táncelőadása mégis rögtön azzal szembesített, bőven akad még levetkőznivaló régi szokás.

Hiszen ha a történetet keresem a négy plusz két táncos (kettejük csak videón látható) jelenetei mögött, azonnal elvesztem. Nincs narratíva, csak pillanatok vannak, amelyekre asszociálhatok vagy amelyeket idegennek érezhetek.

Nincsenek meghatározott szerepek,

az, hogy a két férfi és két nő közül éppen ki kinek a párja, jelenetről jelenetre változik. Mindennek ellenére a produkció nem esik szét, és nem is válik értelmezhetetlenné. A párkapcsolatokról beszél, újabb és újabb labdákat dobva a nézőnek, aki alkalomadtán heurékát kiált.

Blind questions: I see you me neither
Hiszen maga is átélte már, ahogy inogni kezdenek körülötte a falak, ahogy a szőnyeg alól zöld rémség türemkedik elő, vagy érezte már úgy, hogy orvul kést döftek a hátába. Észrevette már, hogy kapcsolatokból kapcsolatokba költözni ugyanolyan, mint lakást váltani – egyre nagyobb a tárgyi és érzelmi teher, amelyet cipelni kell, és aminek majd helyet kell találni.

A Stephanie Tiersch rendezte produkció a mozgás, a szavak, a képek és a zene nyelvét kombinálja, mindegyiket a maga helyén használva, úgy, hogy az egyes jelek ritkán értelmezhetők csupán egyféleképpen. És amikor az egyik táncos románul, majd magyarul is elismétli: még sok minden van, amit el akarok mondani neked, a néző hirtelenjében nem tudja eldönteni, táncostársát vagy a közönséget szólítja meg.

Carmen Coţofană és Maria Drăghici performansza
A mozgóképpel, mint az előadóművészet szerves alkotórészével való kísérletezés a fesztivál vezérfonala. Ennek szellemében a szervezők négy vizuális művészt négy táncművésszel állítottak párba, hogy közreműködésükből újabb kísérletek szülessenek. Elsőként Carmen Coţofană táncos, koreográfus és Maria Drăghici vizuális művész performanszát láthatta a közönség.

A két fiatal alkotó arra kérte a közönséget: álljon fel, sétálja körbe a Tranzit ház nagytermét, ismerkedjen a térrel. Majd arra kérték a résztvevővé átminősült nézőket,

tegyék fel a bejáratnál kapott alvószemüveget,

és a két alkotó utasításai nyomán felvett pózban hallgassanak végig egy-egy történetet, amely szorosabb vagy lazább szálakkal fűződött Kolozsvárhoz.

A sötétség azonban furcsamód nem eredményezett hatékonyabb odafigyelést – két mozdulat között elkerülhetetlenül azon kezdtem el agyalni, vajon nagyon nevetséges lehetek most azok szemében, akik a sarokból nézik csendes megfigyelőként – hiszen a játékban részt venni nem volt kötelező.

Furcsa volt rádöbbenni arra, mennyire nehéz elengedni magam egy halom idegen jelenlétében, és mennyire fontos tud lenni néha az, hogy valaki talán mulatságosnak találja, ha nem tudom pontosan, hová is teszi az ember a kezét pionír-köszönéskor.

Az olasz Muta Imago társulat Madeleine című előadása szintén erőfeszítést követelt a közönségtől: nem egyebet, mint hogy ötven percig csendben, sötétségben figyeljen. A produkció kizárólag hang- és fényhatásokól építkezve, egyetlen szó nélkül

sodorta végig azt, aki hajlandó volt vele sodródni

egy viharos éjszaka rémálmán. Amikor végre beengedtek, én a mohó, az első sorba csörtettem, ahol szinte minden kézzel fogható (még az is, ami nem úgy tűnik). Az emberek forgolódtak, susmorogtak, végül minden elsötétült, és csak vártuk a műsorfüzet szerint az előadás témáját képező várakozást.

Madeleine
Lassan pislákoló fények jelentek meg, egyre erősödő dallamok kíséretében. Kissé hunyorítanom kellett, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg látok valamiket, vagy már képzelődöm. Lassan mozogni kezdtek a fények, melyek végül testekké formálódtak, közben egyre hangosabb és hangosabb zenei aláfestés kísérte az egész produkciót.

Mire elmosolyodtam volna, iszonyatos dübörgés szakadt ki a hangszórókból, hogy rémülten kaptam a fülemhez. Újra elnémult minden. Mire megnyugodtam volna, a rémálom újrakezdődött, ezúttal kísérteties, mennydörgésszerű dallamokban. A színpadon homály, árnyak és iszonyatos zűrzavar.

Egy horrorfilm jutott az eszembe,

akkor is résnyire nyitott szemekkel figyeltem a történéseket. Most azonban belesüllyedtem a székbe.

Amikor már úgy látszott, vége a kavalkádnak, lassan felengedtem én is. Már nem féltem, hogy valaki a fülembe súgja, hogy búúú, én meg ijedtemben beleordítok az előadásba, ami
a kevésnek tűnő színpadi kelléktár, a hangeffektusok és a színészek mozgásának összhatásából jött létre.

A Blind questions című előadásról és a performanszról Fülöp Noémi, a Madeleine című előadásról Márton Emő számol be. A fotókat Márton Emő készítette.

kapcsolódó írások

TEMPS D'IMAGES

» Korábbi cikkek