HAMLET

Köllő Katalin

AZ ÁRULÓ

László Csaba: a Pistiség élet-halál kérdés

[2010. Jul. 26.]

A marosvásárhelyi színész legutóbbi, Kisvárdán is díjazott szerepéről és rendezéseiről mesél.

Nem akarom reklámozni a jóstehetségemet, de amikor Kisvárdán elkészítettem az alábbi interjút László Csabával, A dög című előadásuk másnapján, azzal próbáltam lezárni a beszélgetésünket, hogy „beígértem” neki egy alakítási díjat, Pisti megformálásáért. Most sehogysem illeszkedik be a szövegbe, hiszen „elévült” a dolog, ő már rég átvette a díjat, de sajnáltam kihagyni a történetet. Nem maradhattam a fesztivál végéig, így a díjkiosztón nem szólhattam oda Csabának: „na, ugye megmondtam”. Így utólag azért eszembe jutott, lehet, hogy kellene lottóznom, hátha bejönne nekem is az „ötös”, akárcsak a Prahban. És akkor László Csabát kérném meg: adjon tanácsot, mit is kezdhetnék annyi pénzzel.

Köllő Katalin: Annyira lenyűgöz a játékod, hogy a jelenet alatt kénytelen vagyok odafigyelni minden kis apró rezdülésedre, gesztusodra. Hogy tudtad felépíteni ezt a szerepet, mennyi munka áll amögött, hogy azt érezzem: minden maximálisan a helyén van.

László Csaba: Vannak fix pontok, amelyeket rögzítettem, és akarom, hogy sikerüljön, de van egy csomó minden, ami spontán működik, ahogy jönnek az impulzusok, odafigyelek, hogy mi történik körülöttem.

Nézőként én ugyan a kész munkát látom, de belegondoltam, hogy a próbák alatt a nap 24 órájában foglalkoztat a szerep, kitalálod a figurát, cizellálod, hozzáteszel, elveszel. Hogy működik nálad a szerepfelépítés?

László Csaba A dög című előadásban (partnere Szélyes Ferenc)

– Nagyon szeretem, ha pontosan sikerül, azért mondtam, hogy vannak fix pontok, fel van építve egy gesztus, egy ritmusváltás, ha ez elcsúszik, attól nagyon ideges tudok lenni. Mondok egy példát: szó van a darabban, hogy egyfolytában ecetszagom van és szagolgatom magam. Annak megvan a ritmusa ahhoz, hogy a végén, amikor megszagoltatom Dorottyával (Nagy Dorottya, Irén szerepében, szerk. megj.), poén legyen: én megszagolom háromszor, szünet, eszembe jut, hogy vele is megszagoltassam, és aztán nyújtom oda a kezem. Ha ezt nem tartom be, akkor összekoszolódik. Ilyen szempontból értem a fix pontokat, de ezeket ki kellett tapasztalnom. Az elején, több előadás alatt nem így működött, mert nem jöttem rá az ízére, hogyan és milyen ritmusban kell csinálni.

Közben adott esetben egy-egy előadásban mindig más is lehet Pisti, az alapdolgok megvannak, de változik?

– Változik. Igen. Mindig keresem, hogy legyenek új hangsúlyok. Mélyül is, megértek dolgokat, amelyek még hozzáadódnak.

Honnan tudod, hogy milyen a „Pistiség”? Hogy milyen ez a Pisti?

– Elég sokat építkezem ebben a szerepben a saját tapasztalataimból. Nagyon benne voltam a „témában”, amikor ezt csináltuk. Az a meglepő, hogy az én magánéletem egyfolytában ekörül forog. Valamiért mindig ezt a háromszög-dolgot fogom ki, valahogy ismerős ennek a cirkusznak az íze, ami ekörül van.

Kicsit kívülálló is vagy, mert tulajdonképpen nem veled történik a dolog, de mégiscsak egy szenvedő harmadik vagy, ugyan nem a szerelmi háromszögben, hanem az a „harmadik”, aki kívülről figyeli.

– A saját életemben általában benne vagyok a háromszögben, ilyen szempontból tudom, hogy a partneremnek mindig iszonyú problémás a kapcsolat, és hát inkább ez a fajta titokzatosság segített sokat, hiszen tudom, milyen az, ha valakinek létkérdés, hogy ne bukjon le, hogy ne derüljön ki.

Kezdem érteni már, hogy miről beszélsz... A Pistiség tulajdonképpen áttételes nálad...

– Igen. Számomra nagy tétje volt, tulajdonképpen élet-halál kérdés, hogy Géza (Szélyes Ferenc, szerk. megj.)és a felesége együttmaradnak-e vagy felbomlik ez a házasság. Azt tapasztaltam, hogy valahogy úgy élik meg az emberek egy kapcsolatnak a megszűnését, vagy félbeszakadását, hogy nagyon szorosan az elmúláshoz kötik. Amolyan halálfélelemhez hasonlítható állapotba kerülnek.

Hát igen, meghal bennünk valami tulajdonképpen. Egyébként te Pistiként kivel tartasz?

– Pistinek a problémája igazából az, hogy a bátyja és a barátnője ott vannak két hónapja a lakásában, ez a helyzet nő fel odáig, hogy már nem bírja tolerálni. Lehet, hogy ha más helyzetben lenne, ha nem kéne ennyire implikálódnia, akkor nem borítaná ki ennyire a történet. De hogy ott él velük egy fedél alatt ez a lány...

És ott lófrál mellette, kombinéban adott esetben...

– Egy szál törülközőben. Szóval, ezek a dolgok nagyon kiborítják, és ez nem fér bele az ő értékrendjébe. Még azt is beszéltük a próbák alatt, hogy számára az is borzasztó, hogy a testvérének a nője ilyen érzéseket vált ki belőle. Bűntudatot kelt benne, hogy nem szabad a testvére nőjéről ilyeneket gondolni, ez is kiborítja.

Kíváncsi lennék, hogy dolgoztál Kiss Csabával a próbafolyamat alatt, könnyebb kidolgozni ezeket a jeleneteket, ha a rendező maga a szerző is?

– Érdekes volt. Más rendezőkkel tényleg meg kell fejteni jeleneteket, ő meg nagyon tudta, hogy ebben a szövegben, jelenetben mennyi van, nem kellett megkeresni, hogy vajon mi is lehet ebben a részben, tudta, hogyan vigyük tovább a folyamatot. Nagyon pontosan tudta, hogy az első jelenetem tétje az árulás, arra fókuszál, hogyan árulom el a testvéremet a feleségének. Egyébként én azért szeretek Csabával dolgozni, mert hihetetlenül érzékeny finomságokra, már dolgoztunk együtt A legyezőben, nagyon jól értettük egymást. Közel áll hozzám, érzem, hogy jól tudok vele kommunikálni, és ez fontos.

Az árulás... (Nagy Dorottyával)

Nyíltszíni tapsot kaptál itt Kisvárdán, amikor kimentél az első jeleneted után, milyen érzés volt?

– Jó. Meglepett.

Volt már rá példa?

– Igen. Otthon, Marosvásárhelyen. De nem gondoltam, hogy Kisvárdán is be fog jönni.

Ezek olyan ki apró örömök, amelyeket a színész elraktároz magában, nem? Egy esetleges következő félrecsúszott pillanatra.

– Amikor öröm van, akkor is megpróbálok arra gondolni, hogy ne vigyen el, ne üljek fel rá, ne az legyen a fontos, igyekszem megtalálni valahogy az öröm mértékét, mert tényleg jöhet egy olyan, amikor semmit nem tudsz kezdeni egy szereppel. Inkább az lenne a fontos színészként számomra, hogy olyan szinten tartsam magam formában, hogy valamit tudjak adni, amiért érdemes embereknek beülni és megnézni egy előadást. Ez szakma is, de legalább annyira gondolkodásmód, emberség is közben, hogy mit érzek. Hogyha például én nézőként nézek egy színészt, fontos, hogy mennyire tűnik nekem hiteles embernek. Hogy ne akarjon engem átverni, hanem törekedjen arra, hogy adjon valamit.

Be tudsz ülni civil nézőként egy előadásra?

– Igen, és adott esetben el tud vinni. Persze, mindig látom, vagy próbálom követni mögötte a technikát, de át lehet verni, vannak olyan pillanatok, amelyek elvarázsolnak.

Ha már szóbahoztad a technikát, segít az, ha végigolvasod a színésztechnikákról szóló szakkönyveket?

– Igen, szerintem nagyon. Ebben az előadásban is érzem, hogy vannak olyan pillanatok, amelyeknek a megoldásához olyan színészi eszköz kéne, amire még nem jöttem rá, hogy mi az. De lehet, hogy csak egy egyszerű ritmusváltás, amit kell tudni használni.

Te hogy fejtenéd meg, ki a dög az előadásban, hiszen ebben a konstellációban tulajdonképpen akárki lehet, nem?

– Én is pont ezen gondolkodtam, valószínű, hogy ezt nem kell eldönteni, pont emiatt, hogy mindenkit zavarba hoz, vajon ki lehet az? Azt hiszem, ki lett mondva a próbafolyamat alatt, hogy a kis csaj, de visszaemlékezve az első olvasmányélményemre, én sem tudtam eldönteni, hogy ki lehet. De szerintem nem is kell eldönteni.

Érdekes, azt mondod, ki lett mondva, hogy Lilike. De azért mégsem ez jött le az előadásból egyértelműen. Végül is jó, hogy nem arra terelődött, hogy tulajdonképpen csak Lilike lehet a dög. Számomra ugyanolyan dög a nagymama, aki képes lenne megöletni a magzatot, vagy a férj, aki az orangutánok élvezeti szokásait nézve a tévében jön rá, hogy milyen lapos életet él, de folytathatnám akár a feleséggel is.

– Meg én azt sem tudom például, hogy a dög kifejezést mivel asszociálja az ember, a dögössel, vagy a rothadással? Ez is zavarbaejtő kicsit. Vagy a halállal?

Számomra nem a „dögösséget” jelenti, inkább a viselkedésünket, hogy reagálunk le dolgokat, hogy viselkedünk a másikkal. Ilyen értelemben gondolkodtam én a dögségről: a bennünk levő rossz.

– Valóban, úgyhogy végülis bárki az lehet ebben az előadásban.

Akár Pisti is, nem?

– Igen, hiszen ő is egy áruló. Bármennyire is próbálja ezt jó szívvel csinálni, mégiscsak elárulja a testvérét.

Nos, ha ezt ilyen szépen „megfejtettük”, térjünk más témára. Rendezőként is kipróbáltad magad a színházban, és a Yorick Stúdióban is rendeztél, miért fogtál bele?

– Érdekelt a dolog, kíváncsi voltam, hogy menne nekem a rendezés, hogy színészként hogyan tudok kommunikálni a kollégákkal.

Mi volt az első munkád?

– A Macskajáték. Mesterisként Kovács Leventének voltam az asszisztense, de sajnos úgy alakult, hogy megbetegedett, és nekem kellett átvenni a feladatot. Végül az lett a mesteris vizsgám. Következett egy Yorick-beli munka, aztán pedig a Prah, ismét a színházban. Ezek csak úgy alakultak, nem keresek munkát rendezőként.

Hogy választasz ki szöveget, mi alapján döntesz egyik vagy másik darab mellett?

– Végülis, amiket csináltam, mondhatjuk úgy, hogy mind „megrendelésre” készültek. Találtam bennük valamit, amiről azt gondoltam, hogy meg tudom csinálni. De hogyha saját magam kéne válasszak, akkor ..., nem is tudom, inkább valami érzést tudnék most megfogalmazni válasz helyett, és nem is tudom, hogy darab szempontjából tudnék-e példát mondani. De mindenképp azt érzem, olyan előadást kéne csinálni, amely valamiféle vigaszt nyújt az embereknek. Azt érzem, hogy annyi félelem vesz körül, olyan jó lenne bemenni úgy a színházba, hogy azt érezd, levesznek mindent a válladról és azt mondják: most érezd jól magad.

Ehhez képest megcsináltad a Prahot, még ha úgymond megrendelésre is, ami nem igazán ezt sugallja.

– Igen, de végülis az nekem arról szól, hogy ők nyernek a lottón, és egyszercsak van pénzük, tehát amire vágytak, ott van, vagy ott lehet a kezükben, és aztán kiderül, hogy ez nem így működik, hogy soha sincs vége, egyszerűen nem tudnak leállni. Mindig tervez az ember, de...

... ha bejön, akkor nem tud mit kezdeni vele?

– Igen, mert rögtön terveznek megint. Nem áll meg az idejük, nem mondják, hogy akkor most nyugodjunk meg, elértük azt, hogy van pénzünk. Nem így történik. Mert úgy vagyunk felépítve, hogy rögtön visszatérünk a múltba, vagy a jövőt tervezgetjük, hogyan legyen.

(Fotók: Bartha László/ Marosvásárhelyi Nemzeti Színház)

kapcsolódó írások

A dög - Kiss Csaba lányregényének bemutatója a marosvásárhelyi Nemzetiben A sepsiszentgyörgyi Mizantróp nyerte a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválján a legfontosabb díjakat Online próbanapló a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat készülő bemutatójáról

» Korábbi cikkek