HAMLET ADATBANK

Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

Arlecchino az alvilágban

Szereposztás:

Bemutató időpontja: 1998.05.23.

Ha olyan fiatal társasággal kell dolgoznia egy rendezőnek, mint amilyen a Figura Stúdió Színház csapata, s ha a rendező maga is főiskolai hallgató, akkor jobb választása nem is lehetett volna, mint ez a commedia dell’arte műfajában sorolható.

A végig mozgalmas, jól megszerkesztett előadás középkori diákok csipkelődő játszadozását idézte, s visszaröpítette oda, ahonnan a dekameron indult világgá. E produkció sem szól másról, mint magáról az életről: pénzről, szerelemről, tisztaságról és galádságról, szeleburdin vagy komolykodva bemutatva. A zárórészben felcsendülő Carmina Burana akkordjai is erre emlékeztetnek.

Gelu Badea nem törekedett formabontásra. Hagyományos keretbe szerkeszti az Alexandru Iuga ötletes, funkcionális díszleteivel is jól súlypontozott előadást. Sok frissesség, fiatalos ötlet, bátor komédiázó kedv tölti meg élettel a színpadot, a rendező pedig elhitette a szereplőkkel, hogy képesek jól megoldani feladatukat. (Kiválóságuk annyira jól sikerült, hogy az aki ismeri a figurásokat, csak elismerően szólhat erről. Itt elsősorban Falminát alakító Péter Elvirára gondolok, aki csak azzal, hogy időnként megjelent a színen, az előadás egyik legemlékezetesebb alakja maradt.)

Az éjféltől kakaskukorékolásig tartó időben, amikor a babonák szerint a kísértetek és a szellemek veszik birtokukba az éjszakát, Gelu Badea is feltámaszt néhány figurát a régmúlt időkből. Kevés szöveggel, de annál több játékkal, aztán pajkos komédiázással mesélteti el, hogy minden hiábavaló. (…)

Bajna György (Hargita Népe – 1998. május 27.)

Úgy érzem, nem túlzás azt állítani, hogy a commedia dell’arte, a vásári bohózat reneszánszát éli napjainkban, egyre gyakrabban fedezik fel a rendezők és színészek azokat a sajátos önkifejezési lehetőségeket, melyeket ez a műfaj kínál. Talán ez sem véletlen. A vásári csepűrágók, a ripacskodás mindenkori képviselői, a legelemibb és legőszintébb emberi érzéseket vitték az iparoslegényekből ls cselédlányokból álló alkalmi közönség elé. Szóltak szerelemről, az intrikákról, az életről, a halálról. Vidám darabok voltak ezek, színész improvizációkkal és nemritkán obszcén beütésekkel – a nézők igényének megfelelően.

Mit lehet viszont a mai embernek mutatni a commedia dell’arte eszközeivel? Ki kíváncsi a vásári ripacskodásra?

Gelu Badea, a kolozsvári egyetem rendező szakának végzős hallgatója mást akar. Számára a műfaj kínálta keret csak ürügy, sikeresen alkalmazott eszköz arra, hogy tükröt mutasson közönségének, torz tükröt, melyen az arc alig látható szeplői tenyérnyi lila foltnak tűnnek. De nem feledkezik meg arról sem, hogy a humor jótékony köpenyét borítsa a tükörre, nehogy a jámbor néző elszörnyed… saját magától.

Mert ilyenek vagyunk. Pénzünket ki tudja hányadszorra újraszámoló Arrigók, alulmúlhatatlan ostobaságunkat felülmúlhatatlan képmutatással palástolni próbálok, a szerelem és a házasság pedig csak játék, álarcokkal és sóhajtással színesített olcsó komédia. (…)

Lukács János (Gyergyói kisújság – 1998. május 27.)