HAMLET

Tompa Gábor

Színész el…

László Gerő halálára

Szabadság, 2005-06-25

Van-e szívszorítóbb érzésünk, mint örülni és tudni, szenvedni és tapasztalni, elviselni és természetesnek tartani azt, hogy azok vagyunk, akik vagyunk? Kiváltképp, ha ezt a tényt, főleg mifelénk, állandóan kétségbe vonják az identitásukat fitogtató, identitászavarral küzdő, küldetésmániás, magyarságmérő műszerészek?

Egy nagy színész természetszerűen építője az anyanyelvi kultúrának. Őrző és megtartó, egyediségében is évezredes kultúránk önkéntes követe. Sorsélményünk nem idegeníthet el bennünket másfajta népektől, magyarságunk csak annyiban magyarság, amennyiben kapocs lesz bennünk és általunk: felelősséggel viseljük más népek sorsát is, hogy a magunkét becsülhessük.

Magyarság és egyetemesség, haza és nagyvilág egymásra ható, gazdagító kettősségének tudását és alázatát viszi most magával a Házsongárdba és onnan a testi létezésen túli egyetemes Teljességbe egy nagy színész: László Gerő.

Emlékezetünkben sokféle arcát őrizzük – a szuggesztív egyéniségek sorsa ez. Beskatulyázni nem lehetett, mert tehetsége minden műfaji korlátot áttört. Főszerepekre született és kissé kételkedve vette ezt tudomásul. Epizódszerepekre vágyott, és pályája utolsó évtizedében felejthetetlenül oldotta meg azokat. A tiszta, értelmes szövegmondásnak, mint a színházi kifejezőeszközök egyik legfontosabb elemének a híve volt, és ezt egyformán magas színvonalon tudta megvalósítani Rappaport Ottó, Taub János, Horváth Béla, Harag György, Aureliu Manea, Árkosi Árpád és mások előadásaiban. Eszköztelenül, a lélek legmélyebb rezdüléseivel, melynek legfőbb érvényre juttatója őnála utánozhatatlan hanghordozása volt. Balzac-i bölcs iróniával tekintetében mintha folyton azt kérdezte volna „miért nevet a közönség, hiszen ő csak a szöveget mondta?" Vagy: „miért sír a közönség, hiszen ő csak a szöveget mondta?"

Kolozsvár egyik legnépszerűbb színésze volt. A város furcsa, eredeti, olykor konzervatív humora, élcelődő bölcsessége érződött egyéniségén és minden alakításán. Hatása alól nem tudtuk kivonni magunkat. Ha megjelent a színpadon vagy az életben valamilyen társaságban, nehéz volt másra figyelni, mint őreá. Ilyenkor megtörtént, hogy hosszú hallgatás után egy-egy megjegyzésével irányította a társaság hangulatát, s ezek a rendkívüli megfigyelőképességéről, bölcsességéről és józan, kételkedő cinizmusáról tanúskodó megjegyzések villámgyorsan terjedtek el az egész színházban és a színházon kívül is.

Valahányszor kedvenc útvonalán – a Sétatér és a Színház között – járunk, figyeljük furcsa, gunyoros hangját, hallgassuk mély, tiszta versmondását, idézzük egy-egy bemondását a társalgóban, vagy egyenes testtartását a jobb oldali színészpáholyban. Egyszóval, emlékezzünk a nagy és felejthetetlen művészre, a bennünk most már örökké fiatalon élő és gondolkodó, tiszta szívű barátra és emberre – László Gerőre.

László Gerő