HAMLET

Nánay Fanni

„Harmadnapra fel kell támadjon, ámen”

Ellenfény, 2002-07-00

Kétségtelen, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Ilja prófétája elsosorban a hitrol szól. Ám az eloadás vallásossága gyökeresen más, mint a dráma vagy a lengyel rendezések vallásossága. Hiszen a dráma eredetileg abból a bialostocki pravoszláv hagyományból merítette témáját és szellemiségét, amely szerint Ilja prófétának megjelent az Úr, és tudatta vele, hogy Wierszalin faluban jön el az új Jeruzsálem. Tadeusz Slobodzianek – Piotr Tomaszukkal együtt – e hagyományra támaszkodva hozta létre a Wierszalin Színházi Társulatot, amely ugyanakkor sajátos vallási közösség is volt.

Slobodzianek két évvel késobb otthagyta a színházat, muvein mégis észrevehetoen nyomot hagyott e misztikus élmény. Fontosabb drámáit látszólag két csoportra oszthatjuk: egyrészt a vallásos, misztikus meggyozodést tükrözo, másrészt a XX. századi történelemhez kötodo darabokra. Végsosoron azonban – véleményem szerint – Slobodzianek összes drámája ugyanazon alaptörténet köré épül: egy közösség tagjai, akiknek nincs beleszólásuk a történelembe, a politika „a fejük felett” dönt, bajaik, elégedetlenségeik egyetlen megoldását egy megváltó eljövetelében látják. Ezért találnak is valakit, akit megváltóvá „tesznek” (szerepük mindig aktív). Tehát a drámák két csoportja helyett inkább kétpólusúságról kell beszélnünk, aszerint, hogy a közösség elégedetlenségét kiváltó történelmi-politikai szál hangsúlyosabb-e, avagy a megváltó személye körüli cselekmények.

A „történelmi pólushoz” a Pekosiewicz elvtárs (Obywatel Pekosiewicz, 1986) címu dráma áll a legközelebb, amelynek fohose az 1968 tavaszának forradalmi eseményeinek áldozata lesz. A dráma cselekménye a nagyhét ideje alatt játszódik, s így Pekosiewicz alakja összekapcsolódik Krisztuséval, ám ebben a drámában nem történik meg a Megváltóval való azonosítás. A poloska álmában (Sen pluskwy, 2000) szintén hangsúlyos a történelmi-politikai szál, annál is inkább, mert idoben közelebbi eseményre épül: a nyolcvanas évek politikai változásaira, ugyanakkor Krisztus második eljövetelének motívuma is határozottan kirajzolódik benne. Még inkább a misztikus oldal felé tolódik a Miklós cár (Car Mikolaj, 1985), amelyben Krisztus helyett a meggyilkolt uralkodó jelenik meg szentképárus alakjában. S végül az Ilja prófétában (Prorok Ilja, 1992) a falusiak azt remélik, hogy a Jézusnak hitt Ilja megszabadítja oket a történelemtol, politikától független, általános problémáiktól („Hiszen az aratás...”, „Nálam meg szárad a fa az új csurhöz”).

Az eredetileg egy pravoszláv hagyományból született dráma a lengyelországi eloadásokban a katolikus hit próbakövévé vált, a közönség pedig nemegyszer szentségtörésnek ítélte a muvet. Az Ilja próféta elso eloadását maga Slobodzianek rendezte 1994-ben, még a wierszalini élmények látható hatása alatt: nála Ilja hisz abban, hogy küldetése van, hogy meg tudja váltani az emberiséget. Épp azért kell keresztre feszíteni, hogy a parasztok is megbizonyosodjanak errol, ám Olga „meggyógyulása” immár kétségtelenné teszi a próféta csodatévo erejét. Fontos eloadásnak tekintheto Mikolaj Grabowski 1999-es rendezése a lódzi Teatr Nowy-ban, amely tisztán emberi szemszögbol nézi az „isteni” történetet. Grabowski példaképét, Gombrowicz-ot idézi, aki szerint vannak, akik hinni akarnak, és vannak, akik hisznek. Grabowski eloadásának hosei kétségtelenül az elso csoporthoz tartoznak. Rendezésében az áldozatkeresés motívuma kerül elotérbe: a parasztok nem Jézust, még csak nem is Ilja prófétát akarják megfeszíteni, hanem bárkit, aki meg tudja váltani oket bajaiktól.

Gombrowicz meghatározását követve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház eloadásának szereploi határozottan azok közé tartoznak, akik hisznek, nem csupán hinni akarnak. És ez nem Iljához való viszonyukban mutatkozik meg, nem is céljukban, hogy keresztre feszítsék ot, hanem abban a lelkiállapotban, amelyben a tettre készülodnek. Érdekes, hogy Roman Pawlowski, a Gazeta Wyborcza színházi újságírója hosszan ír meglepettségérol, hogy az Ilja prófétát Erdélyben a hit manifesztumaként fogták fel, a sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész ötször is látta az eloadást, s külön kitért rá egyik vasárnapi prédikációjában. Hiszen „a szentség és a bun ebben a darabban elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ugyanúgy, mint az életben” – idézi Pawlowski a lelkészt. Tegyük hozzá, hogy Lengyelországban ugyanakkor a drámát a keresztény értékek megcsúfolásának tartották, a fehérorosz kisebbségi képviselo interpellációt szentelt neki, s a szerzot csak hajszál választotta el a pravoszláv vallási érzés megsértéséért indított pertol.
Érdekes, hogy hiába ismertem jól a drámát és hátterét, még mielott Bocsárdi László eloadását láttam volna, abban a pillanatban, hogy a sepsiszentgyörgyiek játszani kezdtek, számomra a történet erdélyi lett. Ehhez persze több momentum hozzájárult: az, hogy a parasztok pravoszláv dalok helyett magyar szövegu protestáns himnuszokat énekeltek, az, hogy ruházatuk a magyar népviseletre emlékeztetett, anélkül, hogy konkrét tájegységre utalt volna, s nem utolsó sorban – foleg a budapesti közönség elott – a színészek kiejtése, valamint a színpadkép is számomra a „hazai pályát” idézte. A végtelenül egyszeru díszlet (díszlettervezo: Bartha József) csupán függönyökbol állt, amelyek egy kör alakú vásári sátorra emlékezteto játékteret fogtak közre. Ahogy annak idején a vándorszínészek a festett hátterek cserélgetésével változtatták eloadásuk díszletét, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi eloadásban a különbözo mintájú függönyök szolgáltak a változó helyszínek jelölésére. A kezdo jelenetben vásári fotográfus fej nélküli alakjai láthatók a függönyön (a fejek helyére a zsidó árus Marx-, Lenin- és Sztálin-arcképeket akaszt), Ilja mindig szentképes háttért kap, míg a keresztre feszítés próbája búzamezot ábrázoló függöny elott történik.
Ugyanakkor a dráma egyik leghangsúlyosabb, s épp ezért könnyen annak csapdájába csaló mondata, hogy azt közhelyesen vagy hatásvadász módon használják fel, vagyis Rotschild, a zsidó árus (Szabó Tibor) sorozatos kérdéseire („Kik vagytok ti?”) adott válasz („Itteniek vagyunk”) hihetetlenül egyszeruen hangzik el szájukból, s nem erolteti az erdélyi magyar identitás kínálkozó párhuzamát. Hiszen az eloadás a drámában rejlo és kidomborítható témák közül – szerencsére – nem a kisebbségi lét (a drámát ihleto Wierszalin a lengyelországi fehéroroszok által lakott környéken fekszik), hanem a hit kérdését állítja középpontjába.

A hithez való háromféle hozzáállást láthatunk a sepsiszentgyörgyiektol: egyrészt a falusiak „szentséget és bunt összekapcsoló” hitét (ami véleményem szerint a legmélyebb a három közül), másrészt Ilja kétségekkel teli hitét, valamint a három „szent no” megszállott hitét. Érdekes, hogy a már idézett lengyel kritikus szerint „a magyar színházra jellemzo groteszk stílusban játszott eloadás leginkább nevetést vált ki. Nincs meghatottság, a színészek túlrajzolják az alakokat, így elvész a szöveg sok árnyalata.” Tény, hogy a lengyel színház játékstílusa sok tekintetben „fegyelmezettebb”, mint a magyaré, s igaz, hogy az eloadás nem nélkülözi a groteszk, nevetteto jeleneteket (említhetnénk akár a nyitóképet, amikor az ortodox szentek öltözetébe bújt Ilja az ikonográfiai huséggel áldást osztó kezével integetni kezd), ám nem tudok igazat adni Pawlowski fenti ítéletének egyetlen pontban sem. Nem értek egyet azzal, hogy nincs meghatottság, hiszen a parasztok vaskos viccei a szentség iránti félelmüket és tiszteletüket ellensúlyozza – ez a keresztre feszítés elpróbálásának és a madárijeszto megverésének jelenetében csúcsosodik ki. És nem értek egyet azzal sem, hogy a színészek a szöveg rovására túljátszanák az alakokat, véleményem szerint a néma vagy énekelt jelenetek hihetetlen pluszt adnak a darabhoz, elég a három szent no fenyegeto énekének és Olga pajzán énekének párharcát vagy az Elso paraszt „keresztvivo” pantomimjét említeni.

A parasztok mély hitérol a keresztre feszítés „elpróbálásának” jelenete mond a legtöbbet. Hiszen ez az a jelenet, ahol a valóság és a hit összekeveredik, akárcsak a húsvéti passiójátékokban. E misztériumok eljátszásakor a résztvevok egyszerre vannak tudatában annak, hogy „színházat csinálnak”, és annak, hogy egy esemény rituális újrajátszásával felidézik magát az eseményt, s ezáltal részesülnek annak szentségében. A történet egyszerre játszódik ott és itt, akkor és most. Az Ilja prófétában e kettosséghez hozzáadódik egy harmadik szint is, hiszen valóban keresztre akarnak feszíteni valakit, s így Ilja megfeszítésének elpróbálása ugyanakkor Krisztus megfeszítésének felidézését is jelenti. A szereplok megilletodöttsége nem a viharvert reflektoroknak szól, nem lámpalázból, hanem a szentség közelségének érzésébol fakad. A parasztok viselkedése Grotowski szentség-felfogását juttatja eszembe, aki szerint „profánnak nevezzük azt, akinek nincs igazi kapcsolata a szentséggel, az istenivel, azt, aki ostobaságokat muvel, pusztít, nevetségessé tesz, vagy azt, aki alantas célokra használja a szentséget. Ellenben a szentségtörés – a reszketés pillanata: reszketünk, mert valami olyasmit érintünk, ami szent.” Hiába hangzik el számtalanszor a próba alatt, hogy „Csak próbábul”, „Csak mintha”, a szereplok ténylegesen átélik az újszövetségi történetet: Pilátus felesége valóban álmot lát, Pilátus egyedül maradva a színpadon kezét mossa, amikor pedig szalmaszálak húzásával kiosztják a szerepeket, a tét hatalmas, hiszen úgy gondolják, hogy Júdás tényleg „fel kell kösse magát”. Ebbol a szempontból rendkívül érdekes az Elso paraszt (Váta Lóránd) szerepe. O ülteti el a félelmet a többiekben a világvégérol látott álmának elmesélésével, az o ötlete a körmenet a kereszttel, ugyanakkor „kiszáll a buliból”, amikor a parasztokban felmerül a gondolat, hogy Ilját megfeszítsék. Amikor azonban látja, hogy azok komolyan veszik küldetésüket („Szentebbek vagyunk a szentöknél”), fokozatosan átveszi a vezetést, mintegy rendezoként vezényli a próbát, berendezi a színpadot, összegyujti a kellékeket. Mindvégig Ilja képe van a kezében, s az „újszövetségi” jelenetekben o mondja Krisztus szavait a madárijeszto mögé állva.

Ilja vallásossága egész más, mint akár a parasztok „szentségtöro” hite, akár az ot kíséro három no megszállottsága. Ilja (Pálffy Tibor) kételkedik, nem hisz abban, hogy meg tudná gyógyítani a Vakot vagy a Piást, s ki tudná uzni a gonoszt Olgából (Péter Hilda). A benne bízó parasztoknak azt ismételgeti, hogy „Imádkozzatok!”, hiszen o maga sem tud mást tenni. Egyetlen „csodát” muvel: „megszelídíti” Olgát, ám azt se isteni hatalma, hanem a kettojük között kialakult furcsa szerelem erejével teszi. Olga kétkedo hitetlensége („Te félig-szent, félig nem”) végso soron nagyon hasonlít Ilja kétkedo hitéhez. Amikor a zárójelenet „utolsó ítéletében” Ilja – egész egyszeruen a dühtol vezetve, amiért a parasztok bántani akarták – mindenkit a pokolra küldene, Olga kér számukra kegyelmet. A parasztok hitét bizonyítja az a félelem, amit Ilja ítéloszéke elott éreznek, azelott az ítélet elott, aminek komolyságában sem Ilja, sem az ot kíméletre into Olga nem hisz. A sepsiszentgyörgyiek eloadása ebbol a szempontból is ellentéte az említett lengyel eloadásoknak: míg az eredeti drámában, valamint Slobodzianek rendezésében Ilja valóban próféta, bár végül hamis prófétának bizonyul, Grabowski eloadásában pedig semmi sem történik meg igazán, mind a keresztre feszítés, mind az utolsó ítélet emberek közötti játszma marad – addig Bocsárdinál a parasztok legmélyebb hitét tükrözi a fent említett két kulcsjelenet.

Végül a három „szent no” alakjáról kell szót ejteni, akik szerintem Bocsárdi eloadásának legzseniálisabb figurái (Bartha Boróka, Beno Kinga, Ferenczi Gyöngyi). A három no a drámában, valamint a lengyel eloadásokban öregek, bigottak, korlátoltan vallásosak, a sepsiszentgyörgyieknél azonban hihetetlenül félelmetesek és veszélyesek. Mindenekelott fiatalok, szépek és „démoniak”. Ruházatuk egyforma: szürke zárt ruha és fehér fejkendo, ami alól – amikor kendoikkel kötözik le az ördöngos Olgát – arcukat teljesen eltakarva bukik elo a hajuk. Mindvégig szinte egy testként mozognak, összhangjuk fenyegeto mind Ilja, mind Olga számára. Hitükkel mintegy zsarolják Ilját, aki csak nehezen tud ellenszegülni háromszólamú, disszonánsba hajló vallásos énekük kényszerítésének. Amikor a parasztok megérkeznek, hogy keresztre feszítsék Ilját, végso soron ok adják ki prófétájukat. Fel se merül bennük a gondolat, hogy megmentsék, hiszen megszállottan hisznek abban, hogy „fel kell támadjon”. Az utolsó ítélet kegyelme után viszont ok vezetik egyenként asztalhoz a parasztokat, s kínálják oket levessel.

Ilja próféta