szerkeszti: 
Vajna Noémi
Álomvilág
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-25
„Valóság meg mese, nem tudom, mikor mi” – mondja Ágnes (Kicsid Gizella) a darab kezdetén. Ez a kettősség végigkíséri az előadást, és a különböző irreális elemek kiszakítják a történetet a valószerűségből. Már az első kép Arnolphe rémálmaival kezdődik: hánykolódik és beszél álmában. A díszletben szintén találkozunk ezzel. A „kapuból” egyenesen az ágyba vezet az út. Így az ágy lesz a hangsúlyos pontja a térnek, létrák vezetnek hozzá. Óriás, barokk tükör van az ágy fölött, amelyben Arnolphe (Pálffy Tibor) még álmában is „csodálhatja magát”. Ez a tükör ugyanakkor a térrel való játékra is alkalmat ad, így például a tükör segítségével változhat át az ágy a ház falává, legalább is képileg. Ehhez hasonló funkciót kapnak a fekete lepellel borított bábok is, amelyekről a lekerülő ruha „fekete menyasszonyi ruha” lesz, amely apácaruhára emlékeztet: Arnolphe házassági ajánlata a lány számára egyet jelent a zárdai életmód folytatásával. Ágnes alakja nem egy teljesen ártatlan, makulátlan kislány. Mozgásvilága teljesen eltér a többi szereplőétől: egy vadóc lányt látunk magunk előtt, aki bájos démonként ugrabugrál. Fontos kiemelni még a két „bohóc” szolga (Mátray László és Márton Lóránt) alakját, akik mint a történet fölött álló két angyal jelennek meg. Követik gazdájuk parancsait, de ugyanakkor finoman ki is nevetik őt. Az előadás végén meg, mint két játékmester, szimbolikusan eltemetik Arnolphe-ot, akinek a lányt elvesztve már nincs semmi reménye.
(teatrológia szak, II. évfolyam, Kolozsvár)
