szerkeszti: 
Pap István
Hazudni könnyebb, mint komédiázni
Bihari Napló, 2006-10-16
Péntek este láthatta a nagyérdemű a Szigligeti Társulat idénykezdô nagyszínpadi bemutató elôadását, Carlo Goldoni A hazug című vígjátékát. A színészek ismét bizonyították tehetségüket.
Sokan mondják (saját fülemmel hallottam), hogy vígjátékot könynyebb játszani, mint tragédiát, de a péntek esti előadás rávilágított e tézis ingatagságára. Mert ugyan péntek este a Goldoni-darabban elővezetett poénok és gegek ötletesek voltak, és a színészek is kihasználták a helyzetkomikum adta ziccereket, a harsány, elementáris erővel kirobbanó kacagás mégsem fenyegette a közönséget. Mi lehetett ennek az oka? A commedia dell’arte alapvető vonása az, hogy a játék teljes kidolgozását a színészek rögtönzőképességeire bízza, és a jól sikerült előadásnak a magával ragadó spontaneitás a legfőbb erénye, viszont a péntek este látott előadásból éppen ez a spontaneitás hiányzik. Igaz, a színészek dolgát nehezítette (vagy könnyítette?), hogy egy nagyon is kimunkált, klasszikus szöveggel dolgoztak, mégis érződött, hogy begyakorolt szöveget hallunk, a gesztusok, mozdulatok pedig láthatóan megkoreografáltak voltak, és így persze oda a spontaneitás illúziója. A rendezői szándék sem volt teljesen tiszta számomra.
Félig dell’arte
Máris a darab elején az elektromos gitáros szerenádozás indokolatlanul kizökkent az amúgy díszlettel, jelmezzel korabeliséget idézni szándékozó hangulatból, ugyanis az előadás során egyetlen más anakronisztikus elem sem bukkan fel a színpadon, holott ezt a néző egy ilyen kezdés után esetleg elvárná. A darabban felfeltűntek további apró figyelmetlenségek, és akadtak túlhajtott jelenetek is (a táncjelenet vagy a lánytestvérek vitája), melyek a commedia dell’arte fénykorában nevetésre késztették volna a nézőket, most azonban csupán fölöslegesnek tűntek. Úgy éreztem, hogy Vadas László rendező nem megy végig a commedia dell’arte kínálta úton, sokat megtartott a vásári, bohózatelemekből, emellett meghagyta az időben és felfogásban a mához közelebb álló, karakterformáló színészi alakítás lehetőségét is. Ez különösen akkor volt zavaró, amikor a mai korba is beillő gesztusrendszerrel operáló Kardos M. Róbert (Lelio, a hazug) együtt volt a színpadon a realitást nélkülöző, rajzfilmfigurákra emlékeztető Ottavióval (Szotyori József).
Rutinmunka, rutinvas
Egy valamilyen irányba határozottabban elmozduló rendezés segített volna az előadásnak, de a közönség így is jól szórakozhatott, mert a fent említettek ellenére nevetésre számos alkalom adódott. A színészek ismét bizonyították tehetségüket, bár kiemelkedőt senki sem nyújtott, és amilyen biztosan, noha meglepetések nélkül hozták formájukat, olyan rutinszerűen érkezett a közönségtől a vastaps a darab végén.
