szerkeszti: 
Oancea Andrea Alexandra
Ellenkezőleg: a jó
Visky András Hosszú péntek – Kolozsvári Állami Magyar Színház
Ellenfény, 2007-08-00
A Kolozsvári Állami Magyar Színház részt vett az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón, ahol közönségzsűri a legjobb társulatnak ítélete őket, ugyanakkor Visky András, drámaíró, dramaturg a szakmai zsűri különdíját kapta meg. De a Hosszú péntek nem ezért fontos előadás. A produkciót Ölbei Lívia mutatja be.
Visky András a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész Imre-regény szövegéből - sűrű szövésű szövetéből - hasította ki és tördelte-strukturálta újra érzékenyen és finoman A meg nem született címmel publikált (Színház, 2005/7.), és Hosszú péntek címmel bemutatott dráma minden központozást nélkülöző, ismétlésre-gondolatritmusra épülő mondatfolyamát. A műfaji megjelölés kaddis, vagyis ima - híven a regényhez. A központozás hiánya egyfelől talán a megszokottnál is nagyobb felelősséget ró a rendezőre, színészre, másfelől megtermékenyítően bátorítja-erősíti fel a Kertész-kaddis tettenérhetetlenül elemelt, lebegő beszédmódját, amely az imádkozó ember sajátja, amely közelebb visz-vihet a mindenkori Megszólítotthoz: fölfelé. (A tördelés nyomán szinte versnek ható szöveg vizuálisan is lépkedés benyomását kelti: lépcsőfokról lépcsőfokra.) Én fordulok hozzád, mindig éppen itt és most: ez a mélységesen szent és színházi szituáció. Akkor is, ha a megszólított ezúttal nem Isten - az európai kultúra biztonságos alapjait megkérdőjelező, múlttá nem váló holokauszt után úgyis a hiánya a legerősebb; a megszólított a meg nem született gyermek: „Milyen vagy, / Milyen lennél? / Sötét szemű kislány / Orrocskád környékén elszórt szeplők pöttyeivel? / Konok fiú? / Vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics?" Így is, úgy is: hiány. Kertész Kaddisa érvelés a Nem!, vagyis a holokauszt felől szemlélt, mert máshonnan nem szemlélhető jövő elfogadhatatlansága, tarthatatlansága mellett. Az ima következetes végigmondása azonban magában hordozza a válasz, vagyis a megtisztulást; vagyis a folytathatóság lehetőségét. Ez - a holokauszt-tapasztalat katarzisba fordítása - minden Kertész-könyv és -írás tétje és alapgondolata. A 2002-es Stockholmi beszédben például így: „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett - mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént -, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. (...) Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom." A kolozsvári Hosszú péntekben az a legszebb, hogy másfél órás intenzív figyelem, bekapcsolódás árán az ember egyszerűen nem tehet mást: igenis megszüli a közönség/közösség katarzisát. (Le sem kellene írni: az előadásnak természetesen semmiféle köze nincs a holokauszt-ünnepségekhez, évfordulókra összeeszkábált műsorokhoz. Az emberhez van köze.)
Az irodalmi adaptációk rendszerint szűkítik-egyszerűsítik az alapmű értelmezési tartományát - már csak azzal is, hogy szükségképpen maguk is értelmeznek. Visky András úgy volt képes tizenkét jelenetben drámává transzformálni a regényt, hogy megőrizte, a megfelelő szereplők (Feleség, Tanító úr, a fiúinternátus igazgatója stb.) kiemelésével a színpad javára fordította az imaszituációt - csak egyet kell arrébb lépnünk, hogy gyónási vagy vallomáshelyzetet mondjunk -, pontosan kijelölve a gondolati alappilléreket:
1. „Nem emlékezni akarok / Habár emlékezni akarok persze / Akarok / nem akarok / nem tehetek mást"
2. „Fogolynak születni / Az ő képére és hasonlatosságára / Így vagyunk meg meg meg / Megteremtve / Na végre"
3. „Megmaradtam / tehát vagyok"
4. „hiszen a zsidóságom nekem semmit nem jelent / Mint zsidóság semmit / mint tapasztalat mindent / kopasz nőt a tükör előtt / piros pongyolában"
5. „És hagyjátok ezt abba végre / hogy Auschwitzra nincs magyarázat / hogy Auschwitz az irracionális az ésszel fel nem / fogható erők szüleménye / mert a rosszra mindig van ésszerű magyarázat / amire tényleg nincs magyarázat / az nem a rossz / ellenkezőleg: a jó"
A színpadi megvalósítás egy pillanatig sem illusztrál (akkor sem, ha egynémely attribútumok - pl. zuhanyrózsák - szorosan kötődnek a mindennapi holokauszt-mitológiákhoz): Tompa Gábor rendezése belülről teremti meg a Hosszú péntek világát. Nyitott, de pontosan körülhatárolt, fekete-fehér térben játszódik az előadás, amelyben észrevétlenül tűnnek át egymásba - válnak színházzá - a zsidó liturgia megszentelt és a hétköznapi létezés profán terei, vagy inkább térmetaforái. A játéktér határait kijelölő dobogót folyóírás fedi: egyrészt a megtartó-megkérdőjelezett kultúra, másrészt az Írás, harmadrészt a rögzített emlékezet, az írássá tett élet, a megszakíthatatlan tanúságtétel jele. A dobogón kilenc áttetsző, kis plexidoboz: az egyformásító univerzális fogolylét megidézői. Kilencen vannak az ünnepi fekete-fehérbe öltözött színészek is, akik mindaddig az antikvitásból ránk maradt dramaturgia szabályai szerint működnek, amíg egy-egy szerepben a karból elő nem kell lépniük. Közéjük érkezik meg tizediknek B. (Dimény Áron), hogy elkezdődhessen (a zsidó liturgia szabályai szerint) az ima (a tanúságtétel, az emlékezés). Hogy B. honnan jön, nem kérdés. Nyilván nem véletlen, hogy éppen bőrönddel (és nem mással) érkezik. Bőrönd - ha akarom, még egy doboz. De a bőröndnek Kertész Imrénél egyébként is szimbolikus értelme van: „Közben, mi tagadás, igen szépen berendezkedtem itt. Van dolgozószobám, s egy kék szempár kíséri az életemet. Ha vallomásra kényszerítenek, íme, beismerem: boldog vagyok. De azért nem árt kikészíteni a bőröndöt, hogy, legalább intelemként, mindig itt álljon a szobában", írja a Budapest, egy fölösleges vallomás című esszéjében, amely elsőként a Zeit-Magazinban, aztán a Száműzött nyelv című kötetben jelent meg; visszautalva a Sorstalanság boldogság-zárlatára is.
A kilenc doboz és a bőrönd mellett van még egy, nagyobb doboz a színpadon, középen: plexiből ez is. Írópult egyfelől (kopog az írógép, mint az emlékezés kavicsai), a zsinagóga felolvasóállványának jelzése másfelől. De éppen ennyire a szűk panellakás imitációja a tizennegyedik emeleten: másfél szobás izé. Az előadás talán legszebb, legerősebb jelenete, amikor B. felesége ( Péter Hilda) megpróbálja érvényesíteni, a megszületendő gyerekek által, az életet: de hiába ugrik-feszül neki a testével, teljes fizikai valójával többször is a plexidoboznak; hiába. Ha normális életet akar, el kell mennie. Aztán Dimény Áron végképp önmagára zárja a paneldobozt: szó szerint bezáródik az írásba, írássá változtatja az életét, amikor üres fehér papírlapokkal tapétázza ki a dobozzárka belső falát, amelyen aztán az ég kékjét folyatja végig: mondja a mondhatatlant. („A napégette széljárta lakásomban kuporgok / Föl-fölnézek a ragyogó levegőbe a felhőkre / Ahová golyóstollammal a síromat ásom / Mint egy kényszermunkás" Második jelenet) És a kékben egy pillanatra talán fölsejlik még a zöldeskék szőnyeg is - abból a regénybeli lakásból, ahol B. a feleségével megismerkedett. A Visky-dráma terében is kiemelt szerepet kap a rémületesen tárgyilagos lágerpóker helyszíne: a laza szalonbeszélgetésben mindenki előhozakodik a saját szenvedésével - Mauthausen! Don-kanyar! Recsk! Szibéria! stb. -, amíg aztán Auschwitz említése mindent visz: „Überolhatatlan". És ez az egyetlen helyzet, amikor az előadás - ezúttal maszkot viselő - szereplői a dobogó szélén körbejárva kiszólnak a közönségnek: a nézők szemébe nézve emelik tétjeiket. Kínosan humoros pillanatok ezek - nehéz pontosan megmondani, hogy miért. (Talán mert túl direkt a színházi megfogalmazás. Persze, milyen legyen.) A Hosszú péntek nem nélkülözi a másféle, mondhatni felszabadult (és rögtön ellenpontozott) humort sem: például a kar által megidézett óvatlan vidéki rokonok - „igazi zsidók": reggel ima, este ima, sólet, flódni stb. - jelenetében; vagy az univerzális fogolylét egyik korai, fontos és konkrét stációját megjelenítő fiúinternátus-jelenetben
Van a karban egy mozgásképtelen, sebesült fiú, Visky András azt mondja, Pilinszkytől érkezik: a velünk élő szenvedés. De az értelmezés holdudvarába talán belefér a Kertésznél szintén több helyen föltűnő Boger-hinta is: az ember által előidézett tökéletes kiszolgáltatottság megnyilvánulása. „Egy talapzatból és azon két, villában végződő állványból állt. A villák egy rudat tartottak. Ez a rúd pedig egy kicsi emberi figurát, úgy, hogy a behajlított térde és a térde előtt összebilincselt csuklója között haladt keresztül. Szó, ami szó, lélegzetelállító tákolmány volt. (...) Mutatóujjával megpöckölte a pici bábut, a fejénél. Az pördült erre néhányat, majd _ amikor alábbhagyott a lendület _ csak úgy himbálózott ott a rúdon, a fejével lefelé. (...) Ez a rész itt írt az ujjával egy kicsi kört fölötte szabaddá válik. Csinálhatsz vele, amit akarsz." (Detektívtörténet)
Azt már Szirák Péter, Kertész Imre monográfiaírója veszi észre, hogy a Boger spanyolul bohernek ejtődik (a Detektívtörténet latin-amerikai környezetben játszódik); a boher pedig héberül rabbinövendéket jelöl. És akkor visszaértünk a Hosszú péntekhez és a katarzis lehetőségéhez. Igen: a kolozsvári előadáson valami megszületik.
