szerkeszti: 
Liszka Tamás
Tiszta munka
Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-24
A szentgyörgyi társulatnak van egy jó szokása, amelyre a kisvárdai közönség is felfigyelhetett az elmúlt két napon: tisztán hagyják maguk mögött a színpadot. Semmi dinnyedarab, papírfecni, semmi dióhéjmorzsa. A színészek valahogy mindig megtalálják a módját, hogy már a jelenetek alatt, azok szerves részeként összegyűjtögessék az összes elhullott kelléket, parafernáliát. Ez éppúgy igaz a lélegzetelállítóan szép Antigoné-előadásra, mint a Nők iskolájára. Nem mintha az utóbbiban nem lett volna tömeges tányérhajigálás vagy papírszéthullajtás. A pimaszul egyszerű és mégis szuggesztív, emlékezetes díszleten, amelyre mindjárt vissza is térek, úgy viharzott át a Molière-komédia cselekménye, hogy a tér mindeközben alig változott, hacsak nem a jelentése által. Maga a díszlet – Dobre-Kóthay Judit munkája – egy ovális tükörből és egy emeletes vaságyból áll, mely egy forgóajtót fog körül. A darab Arnolphe finoman szürreális félálomjelenetével kezdődik, kinek önmarcangolását a fölötte lógó tükrön kívül a visszhangosított beszéd és a szájába nyomott ópiumpipa zárja monológgá. Arnolphe valójában már rég Chrysaldéval (Nagy Alfréd) beszélget, de a rendező, Kövesdy István ezt – jó érzékkel – csak fokozatosan hozza tudomásunkra. Így indul a darab, így nyílik Molière személyiség-analízise sokszereplős viszonyrendszerré, komplex cselekménnyé, hogy aztán végül visszatérjen a felsült Arnolphe hagymázas monológjába. A két inas, Alain (Mátray László) és Georgette (Márton Lóránt) kitűnő ritmusban, páratlan energiával kezeli a forgóajtót mind a színen, mind a narratívában: nélkülük nem valósulhatna meg a külső és belső térnek ez a könnyed, szinte magától értetődő összeolvadása. Mindkét színész egyszerre Puck és Sganarelle ebben a darabban. Horace-nál (Kolcsár József) azonban egy kicsit megbillen az egyensúly: túlzottnak éreztem gesztusait, különösen az ifjú hősszerelmesekre oly kevéssé jellemző bakkecske-vonaglások miatt. A jelenetet, melyben Ágnes – kényszer hatására – Horace fejéhez vág egy virágcserepet, szinte felháborítóan manírosnak, amatőrnek láttam, míg rá nem jöttem, hogy mindez csak illusztrációja Arnolphe szánalmasan gonosz akciótervének. A dolog már nem is fest olyan rosszul, ha úgy képzeljük el, mint egy Arnolphe fejéből kiszökkenő gondolatbuborék tartalmát: Horace e világban nem több, mint zavaró pálcikafigura, melyet jó mihamarabb kiradírozni.
Arnolphe szerepe pedig mintha csak Pálffy Tiborra várt volna mindeddig egy kallódó palackban. Nagyon pontos játékot kapunk tőle, a barokk szóvirágok mögött mindvégig kristálytisztán látszik az enyhén pedofil, bűntudatos gáncsvető alakja, végig keserű és végig humoros. Pálffynak mindazonáltal egy kicsit alá kell támasztania a szerepet saját ritmusérzékével, tartalék gesztusaival is. Ahol a dramaturg vagy a rendező egy kis fölösleget hagyott, ott neki kell a már adott gesztus egy-egy újabb változatát beiktatnia, hogy a jelenet lendülete megmaradjon. Ezek fél másodpercek, de elég sok van belőlük – talán a százig számolós öngyilkossági jelenetben látszanak a legjobban.
A rendező egyik legnagyobb húzása, hogy Ágnes szerepét az újonc Kicsid Gizellára osztotta. A fiatal színésznő káprázatos rutinnal viszi a karaktert, a lány éretlenségét, gyerekes naivitását nem a máshol obligát visítozással vagy nyegle bakfismozdulatokkal, ugrabugrálással jelzi, hanem egy pontos kézzel megrajzolt, egységes jellemív részeként.
