HAMLET

Musca Szabolcs

FESZTIVÁLNAPLÓ

Kisvárda, 2006

[2006. Jun. 27.]

Újabb helyszíni közvetítés a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról.

Vasárnap

Szemlézem a tegnapi napot. Előttem a fesztivállap szerkesztőségének gépe, kezem mellett pedig a friss lapszám, rajta Bogdán Zsolt és B. Fülöp Erzsébet premier-plánban. Igen, valószínűleg a A szökéssel kellene kezdeni. Az imént a rendező, Patkó Éva adott interjút a kocsmaasztal mellett. Mit mondhatott az előadásról?

A szökés minden figyelmem és koncentrálásom ellenére sem tudott megfogni. Bárhogy figyeltem a szövegre, konok eszmeisége, erőltetett és nosztalgikus líraisága cukkolt. Számomra Visky szövege mondhatatlannak tűnik, talán nem is színpadi szöveg. Bogdán Zsolt és B. Fülöp Erzsébet mindazonáltal kísérletet tesz a szöveg játékba hozására, megszólaltatására, nyilvánvaló módón e bohóctréfa ugyanakkor el is idegenít a szövegben rejlő eszmei jelentéstartamoktól (így is nagyon erős a „történelem jelenléte”). Lehetne másként?!

Angyal, Bátyus és Vitéz

Míg Patkó Éva rendezése jólszerkesztettnek tűnik, addig a beregszászi előadás (Három nővér, rendezte Vidnyánszky Attila) káoszhangulatot épít maga köré. No nem egy értelmezhetetlen és semmitmondó káoszról van szó, hanem sokkal inkább jól kiforrott, „rendezett káoszról” kaphatunk képet. Ebben az esetben mind a darabot (a csehovi mű dramaturgiáját), mind a színpadképet feje tetejére állították, hiszen a harmadik felvonás ugrik elő nyitó jelenetté, a színpadkép pedig mindent magába zsúfol, ami katasztrófa utáni állapotokat idézhet a befogadóban. Tűzvész után, vagyunk!

Vidnyánszky Attila előadása Irina és Szoljonij kapcsolatára fókuszál (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

Viaskodásom az előadás és Vidnyánszky színházának megértésére nem is annyira a tér zsúfoltsága nehezíti, mint inkább a többszintű, több térben játszódó cselekvéscsomók kibogozása. Helyemről, az egyenletlenűl elrendezett nézőtérről alig látok valamit, mi több, a kisvárdai hőségben mintha beszűkülne látási perspektívám… na de hagyjuk.

A Don Juan és Faustra be sem jutottam, azaz túl fáradt voltam hozzá, ismerve az előadást már korábbról, na de lássuk, hogyan fogadta a szakma, illetve a közönség. Erre szolgálhat fórumként a szakmai klub reggeli beszélgetése, ha csődöt nem mond, vagy át nem megy valamiféle kulisszatitok-beszámolóvá, mint az a mai nap történt. A technika befuccsolt, a kisvárdai térben nem történt/ történhetett meg a találkozás az előadással, mindez nem mellékes, hiszen Hausvater rendezése rengeteget épít a látvány és zene közlési eszközeire. Itt nem jött be, talán nem is baj, hiszen ebben a falanszterben számomra nem is történhet találkozás, a hatásvadászat olyannyira magas fokra hág, hogy automatikusan kizárom magam a történetből.

Szili Katalin elnökasszony is részt vett azon a szakmai beszélgetésen, amin a temesvári #i#Don Juan és Faust#/i#, illetve a beregszásziak #i#Három nővér#/i# előadásáról beszélgettek a jelenlévők

Hétfő

Alvás, ébredés, fejfájás. Na meg a reggeli kávé mellett elfogyasztott napi újság, annak is első cikke. Otthonos hangulatról beszél a szerző, ami a fesztivált illeti és arról, hogy a POSZT-tal ellentétben mi minden működik jobban itt Kisvárdán. Talán igaza van, elmarad a valóban véres szakmai piperkőcség, de mi az, ami átveszi helyét? Ahogyan Szemere Katalin fogalmaz, a szakmai viták érthetősége és könnyen emészthetősége. Ez aztán, az én nézőpontomból szemlélve a félreérthetőségen kívül magával hozza az előadás vitás pontjainak „jóindulatú” kerülgetését.

Ahogyan tegnap beültem a Pogánytánc előadására, feltűnő díszlettel találkozhattam, mely ugyanakkor elvárásokat is előhívott bennem. A kavicsos sétány, rajta kiöregedett biciklivel végigfut a tér közepén. A díszlet az előszínpadtól mintegy körkörösen fut fel a falra, két részre osztva a színpadi történések terét. Választóvonal a kert és a szoba közt, ahonnan az ablakon keresztül nézik a nővérek Christy és Gerry táncát, máskor pedig e falat semmibe véve lépnek át a kertbe. Az előadás a kisvárdai térben túl szűkösnek bizonyul, a színészek folyamatosan kerülgetik egymást, így végül intenzitását tekintve elmarad az őrült tánc. Brian Friel prózai darabja ugyanakkor bővelkedik jó szituációkban, és kár, hogy mindezeket a narrátor szájába adják, nem pedig eljátsszák...

Tegnap az ír darab után rögtön kezdődött Spiró Kvartettje (Kassai Thália Színház). Berobogva az előadásra rögtön szembetalálkozom azzal a mikró realista „barátok közt” hangulattal, mely kimerül a szocreál panellakás konyhaberendezésében és abban a játszásmódban, ami a szomszédnéni posztkommunista figuráját hozza. Na meg a csirkepaprikás hagymás szaga. E konyhai főzőcske, már az első félórában menekülésre késztet. Feladom, ki is menekülök az előadásról.

Kassai #i#Kvartett#/i# (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

A szakmai beszélgetés sem mond semmi újat, sőt botrányos fellengzősség és sértődöttség hangulatában beszélnek az alkotók (legalábbis Pólós Árpád). Szóval nemhogy értelmezés, hanem még szolid beszélgetés sem alakult ki ma délelőtt a Kvartett kapcsán.

Végül a vasárnapi program zárásaként egy korántsem leszögezett műfajú előadást láthattunk (az alkotók nem kívánták megnevezni a műfajt). A kísértetiesen rock-operára, vagy inkább zenés misztériumjátékra hasonlító Szulamit című előadás keleties zenéje magyar népzenei motívumokkal megspékelve kimondottan eklektikus hangulatot árasztott. Zalán Tibor (a librettó szerzője) és Bakos Árpád zeneszerző „udvari világa” gigantikus, operába illő tablókkal dolgozik, mely túlstilizáltsága miatt olykor nevetségessé válhat. Ilyen jelenetnek érzem Salamon király (Giricz Attila) udvarlását, mely kimondottan emlékeztetet a flamingók párosulási szokásaira-mintha egy öregedő kéjenc gyötörné szerelmével a fiatal lányt.

A szabadkai népszínház előadása végső soron a zene, izgalmas hangszerek eszközével hat. Sokatmondó a tapsrend során nyilvánvaló erős dicséret a zenekar számára, ennél silányabb tapsban részesült a színész stáb. (stop)

Szulamit és Salamon kettőse (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

kapcsolódó írások

KISVÁRDA 2006. FESZTIVÁLNAPLÓ KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek