HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Összevont szám

[2006. Jun. 26.]

A kisvárdai fesztiválújságban vasárnap, illetve hétfőn megjelent kitikák A szökés, a Három nővér, a Don Juan és Faust, a Pogánytánc, a Kvartett és a Szulamit című előadásokról.

Papp Tímea: Viccelj csak, halálraítélt!
Visky András: A szökés – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

De kivel?

A magyarok Istenével? Hiszen azt sem tudjuk, hogy néz ki. Kék a szeme? Zöld? Egyáltalán: fog segíteni? Máriával? De melyikkel, ha minden nőt így hívnak? Magával a halállal (sőt inkább: a Halállal)? De melyikkel, ha annyiféle módja van? A múlttal, a jövővel, a jelennel? Csináljunk tréfát a másikkal vagy magunkból?

De miért?

Hogy eltöltsük az időt? Hogy menekülhessünk?

De mi elől?

A magyar sors vagy valami kevésbé elvont dolog elől?
És az egymást indukáló kérdések sora folytatódhatna egészen a végtelenségig. Vannak-e azonban válaszok? Vannak, ám valószínűleg csak ideig-óráig elégítenek ki a feleletek. Megnyugtató, mindent lezáró, egyetlen végső válasz (Válasz) nincs.

Azért nagyon jó, hogy rádiójáték helyett színpadon is előadják a darabot, mert hát milyen jó Bogdán Zsoltot (Bátyus) és B. Fülöp Erzsébetet (Angyal) együtt a színpadon látni. Milyen jót bohóckodnak. Milyen jót bölcselkednek. Milyen jót játszanak. Milyen szép az, ahogyan összefonják karjukat, de míg B. Fülöp ráncolt homlokkal nagyon töpreng, Bogdán karjai lehanyatlanak, lógnak a teste előtt, arcán pedig a messzire révedő mindentudó unottság jelei látszanak. Milyen ötletesek és mennyi humort rejtenek a „lábjátékok”. Milyen meghitt, ahogyan a fehér porral (utolsó kenet?) meghintett orrukat összeérintik. Milyen bájosan gyermeki és félelmet jelző az, amikor Bogdán inge alá bebújva B. Fülöp egyetlen lyukon kandikál ki.

Milyen helyes Erdei Gábor f.h. (Foglár) azon a háromkerekű kempingbiciklin. Milyen erős jelenléte van Berekméri Katalinnak (Mária). László Csaba Trofimov-tekintete mennyire más, mint a Vitéz-nézés.

A néző meg milyen nem jót unatkozik.

Mert ekkora mennyiségben terhelő az allegória, az elvont. A játszók arc-, gesztus- és hangjátéka von be, nem az elmondott szöveg, amely egyébként jelentős húzáson ment keresztül a nyomtatott változathoz képest. Az Angyalnak a színpadon nincs keresztneve (eredetileg János), Máriának pedig vezetékneve (Bíró), továbbá kiesett szinte az összes hosszú elbeszélő rész és konkrét történelmi utalás, csak néhány ismertebb évszám maradt meg. (Ez roppant ökonomikus szöveghasználatra vall.)

A naiv nézői hozzáállás és a nyitottság nem elegendő az előadás felfejtéséhez, mert a darabban is nehezen követhető a különböző világszintek váltása és keveredése. A reálishoz talán legközelebb álló Vitéz valóban reális figura-e, vagy csak egy kísértő árnyalak? A tervezett szökés megvalósul-e? Álom és ébrenlét, képzelt és valóban megtörtént események nem mozaikszerűen, hanem egymásra és egymásba úsztatva jelennek meg, így még nehezebb összerakni a fragmentumokat. És ebben a díszlet (a multifunkciós zsákok, a búvóhelynek és kútnak egyaránt használt hordó, egy börtöncellában, mindez pedig megemelt színpadon), Dobre-Kóthay Judit munkája sem segít.

A végzős rendezőhallgató Patkó Éva ebben az évben csupa olyan kérdést boncolgató darabot állított színpadra – A szökésen kívül a Láng Zsolt Télikertjét Gyergyóban és az L=R+C+G című Lear király-adaptációt Temesváron –, amely komplex világképpel rendelkezik. Úgy tartja a szokás, hogy ilyen nehézségű munkákhoz általában jelentős élet- és szakmai tapasztalattal bíró rendezők nyúlnak. Vállalása mindenesetre tiszteletre méltó.

Angyal és Mária (B. Fülöp Erzsébet és Berekméri Katalin #i#A szökés#/i#ben)

Köllő Katalin: Szervusz, te szenvedő igealak!
Csehov: Három nővér – Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

Jellegzetes Vidnyánszky-féle színpadkép, állapítom meg magamban, amikor elhelyezkedem a nehezen megszerzett helyemen, és megpróbálom “birtokba venni” a teret. Figyelj meg alaposan mindent, figyelmeztetem magam, mert azt már az első pillanatra érzem: a csupa lom és kacat között, ami elborítja a színpadot, minden bizonnyal el van rejtve egy-egy gyémántdarabocska, s ha nem figyelek oda, kicsúszhat a kezeim közül. Miközben tehát megpróbálom számba venni a színpadra összezsúfolt sok holmit, megfejteni, hogy tulajdonképpen mit is keres ennyi ember és kellék a színpadon egy Három nővér első felvonásában, hirtelen az az érzésem támad, mintha menekülttáborba csöppentünk volna, ahol van ugyan egy központi alak, egy irányítóféle, aki megpróbál rendet teremteni, de mintha senki sem figyelne rá.

Aztán feladom a térleltározást, rájövök ugyanis, hogy egyrészt képtelen vagyok befogadni mindazt, amit Vidnyánszky Attila elénk tár, másrészt sokkal izgalmasabb dolog történik a tőlem balra eső falrészen. Ezt ugyan már korábban fölfedeztem magamnak, de csak most kezdek jobban odafigyelni: mintha egy film fejeződne be, éppen a szereposztásnál tart, de még elkapok egy-két nevet, a “diavetítést” végző két alak pedig időközben színpadi függönykeretbe zárja az utolsó képet. A három nővér páholyba merevedve néz ránk, Mása, Olga, Irina, írják föl a falra fehér krétával, a kamera előtt elégetett gyűrött papírdarapok pedig mintha megrepedt tükörképekként néznének vissza ránk.

Zárd be az ajtót, dadus! – csattan a hang, s mire felocsúdnánk, máris belecsöppenünk Csehov Három nővérének harmadik felvonásába. A meglepetéstől magamhoz se térve, hogy beigazolódva látom kezdeti menekülttábor-szerű érzésemet, máris elkalandozik a figyelmem, és ismét ott tartok, ahol a legelején: próbálom utolérni a történéseket, megfejteni jelentéseket, mi miért történik. Kavarognak a képek, forog velem a (színpadi)világ, én pedig hagyom magam vitetni az árral, úgyis mindegy, hiszen mire a színpad egyik részén történő cselekvést befogadnám, a másik részét már lekéstem, a harmadik “színhelyen” zajló nagyszerű színészi kettőst pedig épp csak hogy elkaptam. Szentségtörés így feje tetejére állítani egy Csehov-drámát, berzenkedik bennem egy hang, de közben érzem, hogy az ötlet mégiscsak működik, és egyre kíváncsibb leszek, mi történik tovább, hogyan lehet ezt folytatni.

És Vidnyánszky gyönyörűen oldja meg az átmenetet. Előbb megmutatja, hogyan nő Natalja Ivanovna (Szűcs Nelli) alakja egyre hatalmasabbá, hogyan telepedik rá mindenre s mindenkire szinte észrevétlenül, hogyan tartja a kezében a látszólag össze-vissza gabalyodó szálakat, aztán “fogja” a három nővért, odahelyezi őket a kamera elé, és megidézteti velük a csodát: összeszorított szemekkel várják, létre jön-e a varázslat? Első felvonás, Prozorovék háza: még minden sikerülhet, még eljuthatnak Moszkvába, még beteljesülhetnek a vágyak. Csakhogy ebben az előadásban nem a három nővér története zajlik, itt Natalja Ivanovna a főszereplő. Itt Natasa kénye-kedve szerint történek az események, Szűcs Nelli pedig olyan finom eszközökkel mutatja meg mindezt, hogy nem is tudunk haragudni rá. Pedig a szemünk előtt taszítja a környezetében lévőket az élet egyre elviselhetetlenebb bugyraiba. Ha nincs a színen, akkor is érezzük a jelenlétét. Remek alakítás.

Élni kell, élni kell, csak tudnánk miért, hangzik az ismerős szöveg, a színen lévők pedig lassan bevonulnak a kitárt ajtók mögötti sötétségbe. Végre elmentek, fehérre lehet meszelni mindent. Ennyi.

Jászay Tamás: Zene, kép, zene
Christian Dietrich Grabbe: Don Juan és Faust – Temesvári Csiky Gergely Színház

Szinte lehetetlen érdemben szólni egy előadásról, ha egyik legfontosabb alkotója, összetett jelentésrétegeinek meghatározó komponense a technika Kisvárdán vendégszereplő ördöge miatt egyszerűen hiányzott tegnap este. A díszletben hangsúlyos helyet elfoglaló vetítővászon ugyanis a többszöri kínos próbálkozások ellenére mindvégig fehéren ásított. És ebben az esetben az sem jelent előnyt, hogy az előadás 2005. novemberi bukaresti ősbemutatóján volt szerencsém jelen lenni, hiszen egyrészt nem arról az előadásról kell beszámolnom, másrészt a sajnálatos baki ellenére a produkcióról alkotott véleményem sem változott meg gyökeresen.

Grabbe 1829-ben írott drámáját nem véletlenül nem játsszák túl gyakran. Az újabb kori nyugati kultúrkör két, tán legjelentékenyebb szimbolikus alakját egy darabban párba állítani bátor, s korántsem indokolatlan kísérlet, ám a túlburjánzó mondatok nemigen győznek meg a szöveg drámai erényeiről. E ténnyel mégsem érdemes hosszabban foglalkozni, mert a rendező Alexander Hausvatert mindez a legkisebb mértékben sem befolyásolta. Értelmezése merőben egyéni, az eredeti mű kereteit ugyan tiszteletben tartó, ám azokat újszerű tartalommal megtöltő koncepciót mutat.

Florilena Popescu csupa fém, csupa hideg, szándékoltan semmilyen díszlete falansztertől űrállomásig bármi lehet. Egy biztos: nem a XIX., de még csak nem is a XXI. században járunk. A világot merev lelkületű – ám lazulásra olykor hajlamos – tudós nők irányítják, köztük is a legvérmesebb Daniela Bostan Popa laborvezetője. Fémketrecből bányásszák elő egy rég letűnt kor számukra ismeretlen (az eddigiekben talán hibernált?) teremtményeit, s mintha jobbfajta gladiátorjátékot látnánk, összeeresztik a két kísérleti nyulat. A megfigyelők nyilván arra kíváncsiak, melyikük bírja majd tovább, de azzal biztosan nem kalkulálnak, hogy végül a maguk vezette (?) kísérlet áldozatai lesznek.

Naturam furca expellas? (A természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el.) Naná! A dermesztő zárlatban barbár törzsi szertartásra készül a népes szereplősereg: a félmeztelen, vademberként összegörnyedő testek féktelen és barbár szexualitást sugároznak magukból.

Hausvater vállaltan szinte kizárólag érzékekre ható színházat állít elő: Vlaicu Golcea zeneszerző hanggomolyagból indít, majd barokk zenekari betéttől Piazzolla-tangóig terjed a skála. A zene meghatározó, túlságosan is: csendet alig hallani, pedig időnként szükség lenne egy lélegzetvételnyi nyugalomra az állandó zúgást-vibrálást csillapítandó. Hugo Wolff merev egyenkoreográfiája sem teszi vonzóbbá a metál-díszletvilágot és a szintén Popescu jegyezte, a fehéret a testszínnel variáló, meglepetést ritkán okozó jelmezeit (kivételt a Kormányzó és Senior Octavio ironikusan korhű ancúgja képez).

Az ’érzékiség’ ilyetén előtérbe rángatásának és erőltetett ottmarasztalásának egyértelműen a színészi munka látja kárát. A grabbei szövegnek csak a cselekményvázát megtartó szövegváltozat herélt mondatait gyakran kényszerülnek üres deklamációként előadni a színészek (megjegyzem, lehet, hogy a bukaresti opera és a kisvárdai tornacsarnok hiányosságai is felelősek, szerencsésebb térben bizonyosan jobban érvényesül a dikció). A modoros, elidegenítő beszédstílus nem könnyíti meg sem a játszó, sem a befogadó dolgát, ahogy az előadásban előrehaladva egyre gyakrabban feltűnő artikulálatlan és ritkán indokolt üvölt(öz)ések, vagy a zavaróan elrajzolt gesztusok sem.

A Don Juant megtestesítő Balázs Attila kevésbé sokrétű személyiséget hoz, mint „kollégája”, a Demeter András megszemélyesítette Faust. Ő könnyebben hiteti el a történet folyamatszerűségét: alkuját az ördöggel, megfiatalodását, szerelemre gyúlását… Démoni kisugárzása van a mindkettejüket dróton rángató Mephistónak (akit meg laptopról direktben irányítanak a falanszterlakók). Tokai Andrea mindvégig energikus alakítása figyelemre méltó teljesítmény a Hausvater tálalta eklektikus, egészében korántsem meggyőző.

Papp Tímea: A múlt kavicsa
Brian Friel: Pogánytánc – Újvidéki Színház

Hálás-hálátlan szerepeket írt a szerző.

Michael, aki visszaemlékszik hétéves korára, 1936-ra, végig a színen van. Az emlékezés és a gyermekkor szövegei váltják egymást. Arra kéri vagy utasítja az író a színészt, hogy a gyermek is „normális hangján”, ne a felnőtt Michaelnek címezve beszéljen. Ez legalább sikerül Huszta Dánielnek. Nem esik a komoly felnőtt-gügyögő kisfiú kettős megformálásának csapdájába. Mozdulatai között sincs különbség, nem játssza, nem játszhatja eltérően a két életkort. Megszólalás nélkül is intenzív, erős jelenlétre törekszik. Ennek érdekében tekintete ilyenkor a múltba réved, elszív egy-egy cigarettát. Fájdalom van a szemeiben, szeretet, hiány, hogy anyja, nagynénjei és a nagybácsi már nincsenek vele.

Nagyon kevés a szemkontaktus az előadásban. Együtt élnek a lányok, de alig metszik egymást az életvonalak. Kate (Banka Lívia) az erkölcs, de leginkább a katolicizmus nevében oktat ki mindenkit. Merevsége biztonságvágyát, féltését, férj és saját gyerek híján anyai ösztöneinek kiélését jelzi. Maggie (Faragó Edit) a háztartás vezetésében éli ki magát. Agnes (Ferenc Ágota) a ponyvaregények világában keresi a boldogságot. Bennük kettejükben beletörődés, megbékéltség van. Nem vágynak többre. Maggie-nek elég öröm a tészta dagasztása (bár az teljességgel elképzelhetetlen, hogy amint elnyomja cigarettáját cipőtalpán, azonnal, kézmosás nélkül hozzálát a gyúráshoz), Agnes számára pedig ott vannak a könyvek. Rose (Figura Terézia) saját külön kis világában él. „Együgyű”, retardált lány, és valami nagy-nagy tisztaságban fénylik arca. Chris az egyetlen közülük, aki vágyik a színekre, az életre, a boldogságra, és ezek eléréséért nem restelli áthágni a határokat. Elor Emina alakításában ott a szemtelenség, a lázadás, az elfojtott szenvedély, amelyeket nem lehet kibontani és erősen megmutatni, hiszen Mundyéknál ez nem szokás.

Vannak tabuk, amelyek egyike a meztelenség. Amikor az afrikai misszionáriusi szolgálatról megbomlott elmével, de legalábbis sokak számára furcsa, elfogadhatatlan nézetekkel visszatért Jack atya ruhátlanul megjelenik, azonnal felöltöztetik. Giricz Attila arcával és szemével játszik. Ahogyan színpad közepi úton ta-tam, ta-tam ritmusra lépdel, vagy inkább csoszog, a lámpák különös fénybe vonják arcát. Nem lehet tudni, éppen merre járnak gondolatai. Talán az ugandai napfényben, talán az írországi régmúltban, netán egy elképzelt saját világban. Gerryről, aki Chris szerelme és Michael apja, könnyebben elhihető, hogy falusi bálokban bomlanak utána a nők, mint az, hogy a demokrácia iránti elkötelezettségből a spanyol polgárháborúba, a nemzetközi önkéntes brigádba készül, mert Kovács Nemes Andor világjobbító naivitás helyett inkább csak valamiféle álmodozó puhányságot visz a szerepbe.

Írott szövegében Brian Friel nagyon pontos instrukciókat ad a korhű jelmezre vonatkozóan, és a díszletet is a szinte teljes egészében ennek megfelelően tervezte meg Csík György. A jobb oldali konyha az élettér, tele használati tárgyakkal, a bal oldal pedig „takaros kert”, ahol talán az emlékezés tényére, Jack bácsi felborult világára, vagy tán a pogány hit más szemszögére utalóan a pad, a fa, a bicikli fejjel lefelé, fordított perspektívában lóg le. A kintet és a bentet egy fehér kavicsokkal borított út választja el. Nem lehet rajta hangtalanul járni. A rádióadás zenéi mellett a lábak alatt megzörrenő kavicsok hangja az egyetlen zaj az egyébként nagyon csöndes előadásban.

Atmoszférája valódibb a valóságnál, és minden egyszerre igazi és képzelt benne – mondja Michael a megidézett utolsó boldogság nyaráról. Az újvidéki produkció a meleg és fullasztó Rákóczi-teremben ezzel az atmoszférával hatott.

Bóta Gábor: Miért unatkozik a király?
Zalán Tibor – Bakos Árpád: Szulamit – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

Ha már egy király, mint a rossz bábszínházban, előre bejelenti, hogy ő jó király, akkor érdekelne, hogy mitől is az? Vagy netán csak nagyképű fráter? Tulajdonképpen az is izgatna, hogy miért unja az uralkodást, ha ezt csak úgy bejelenti. És ha unja, lehet-e jó uralkodó? Az is kérdés, ha leveszi a koronáját, akkor ezt komolyan gondolja-e vagy csak mórikálja magát? De Giricz Attila, Salamon király alakítója, úgy teszi maga mellé a koronát, mintha egy sapkát húzna le rutinos mozdulattal a fejéről. Se indulat, se csalódottság nincs ebben az elvileg meghatározó gesztusban.

És nem ez az egyedüli eset. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Szulamit című előadása „ráül” a zenére, és hagyja magát általa sodortatni. A Bakos Árpádból, Szpászovity Dejánból, Pálfi Ervinből, Szedlár Rudolfból álló zenekar erőteljesen játszik, pörgő a ritmus, az opera, a rockopera, a musical elemei folklórhatásokkal ötvöződnek. A meghajlásnál a zenekarnak nagyobb a sikere, mint a színészeknek, és ez mindenképpen azt jelzi, hogy valami gond van a darabbal, a játékkal.

Szulamit, a címszereplő színpadra perdülésekor azon nyomban bejelenti, hogy ő szűz, és ez a legfőbb erénye. Ez így azért túl egyszerű. Mi lenne, ha a színésznő, Vágó Kriszta kapna némi esélyt arra, hogy ezt eljátssza, és mi jönnénk rá erre az izgalmas tényállásra. Ahogy az őrjítő szerelmet sem látom, nem érzékelem a halálos szenvedélyt, ezt is inkább csak közlik, és néhány mozdulattal imitálják. De nem érzem a testek remegését, a szemek egymásba fúródását, a végletes fájdalmat, a reménytelenség és a remény eszeveszett libikókajátékát. Mintha nem történne meg a szerelem, ahogy a hatalom kiszámíthatatlan tébolya sem. Nem beszédesek az arcok, de általában lendületesek a Rogács László által beállított mozdulatok. Döngőek a léptek, olykor súlyuk is van, megmutatkozik bennük a csapatmunka, jelentősen hozzájárulnak, hogy van svungja, sodrása a produkciónak. Humora kevésbé. A szereplők és a rendezés is azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy iszonyú mélységekről és bölcsességekről, no meg a hatalom beható természetrajzáról van szó, megtudhatjuk például, hogy nincs jó hatalom, csak bölcs vagy erős. Az ilyen „aha”- élménynél jobban kedvelem, amikor a király és Szulamit némi öniróniával, verdeső karokkal, mintha repkednének, mutatják, hogy jaj mennyire boldogok. Nem elég indokolt az sem, hogy mitől a nagy gyűlölet Salamon részéről Sába királynője iránt, akit Vicei Natália formáz meg. Ehhez nem elég az a kijelentés, hogy nagy orgiákat csapott, valahogy részletesebben meg kellene mutatni a végzethez vezető utat. Ahogy azt is, hogy mitől vonzódik egymáshoz Sába királynője és a Mészáros Árpád által meglehetősen kisfiúsra ábrázolt Eliava.

Mindehhez van egy, általában sejtelmes fények és látványos lángok által megvilágított tér, amelyet Csík György tervezett, csakúgy, mint az izgalmas szín- és formavilágú ruhákat. Hernyák György rendezéséből nyilvánvaló, hogy valami igazán nagyszabásút akart, elsöprő látványvilággal és szenvedéllyel, de valahogy kisebb léptékűre sikerült a produkció, mint ahogy eltervezte. Valószínűsíthető, hogy Zalán Tibor szövegét túlzottan megnyirbálták a zene miatt. Végeredményben egy meglehetősen eklektikus produkció született, amelyben van energia, komoly munka, de a színpadi tüzek és sok tekintetben külsődleges eszközök igyekeznek leplezni, hogy nincs igazi, belső tűz.

Jászay Tamás: Paneljáték
Spiró György: Kvartett – Kassai Thália Színház

A kassaiak Spiró-előadásáról szólva először a nézőt fogadó megdöbbentő látványról kell szólni. Másként nem fejezhető ki az, hogy a szobakonyhás, szűk panellakásnak a szerző által meglehetős precizitással leírt díszlete a Művészetek Háza tágas nagyszínpadának közepén álldigál, jókora távolságra még a nézőtér első sorától is. Ez a lépték egyrészt azonnal eldönti, hogy a néző a legcsekélyebb közösséget sem tudja majd vállalni az e falak között szorongókkal. Másrészt az is világos, hogy a színészek a képességeiket meghaladó erőfeszítésekre kényszerülnek, amikor, ha nem is a végtelen űröket, de eme, színházi értelemben igencsak jelentékeny távokat akarják majd áthidalni, különösebb akció híján pusztán a szavaikkal és gesztusaikkal. (Meg kell jegyeznünk: az előadás megítélését megnehezíti, ha ugyan egyenesen el nem lehetetleníti, hogy a második rész az egyik közreműködő rosszulléte miatt közel egy órás késéssel kezdődhetett csak el.)

A Korognai Károly jegyezte előadás sajnálatos módon egytől egyig valóra váltja előzetes feltételezéseinket. Már az sem világos, hogy a Feleség, akiről éppenséggel nem lehetne megmintázni a vendégszeretet szobrát, vajon miért engedi be különösebb gondolkodás nélkül a vadidegen férfit. (Értem én, hogy éppen szalad a konyha, így oda se figyelve nyit ajtót, de amit a színpadon láttam, az korántsem erről szólt.) A folytatás sem meggyőzőbb: az amerikai vendég szerencsétlen, konyhai téblábolása a térrel folytatott hősies küzdelem lesz csupán.

Persze Spiró sem állítja könnyű feladat elé a színészeket. A néhány óra alatt lefutó cselekmény egyetlen, jól megragadható, jellegzetes helyszínen játszódik: a szereplőknek gyakorlatilag egy konyhaasztalnál ülve, illetve akörül járva-kelve kellene egy egész korszak kórképét kiállítaniuk. Mindezt természetesen csupán jelentékeny színészi teljesítmények tudnák hitelesíteni, amelyek a kassai előadásban, nem utolsó sorban az említett kedvezőtlen külső adottságok miatt, nem mondhatók adottnak.

Cs. Tóth Erzsébet Feleségén nem érezni azt a beletörődő, fáradt lemondást, ami messziről azonosíthatóvá teszi ezt a nőt. Családtagjait őrületbe kergető paprikás csirke- és szvettermániája védekezési mechanizmus: korántsem olyan együgyű, mint amilyennek itt mindvégig érezni. Pólos Árpád a múlttal szembenézni nem akaró (nem merő?) „megmentő”, aki – feltételezhetően az ügyetlen térhasználat miatt is – nem jut el a differenciált szerepformáláshoz. Nemcsak rá, a többiekre is igaz: fokozatok és árnyalatok nem teszik izgalmassá színpadi jelenlétüket. Pólos Öregje szünet nélkül hőbörög és dühöng, fortyog és hőzöng, amitől aztán igen korán egyhangúvá válik alakítása. (Ezzel a megközelítéssel az addig határozottan egymás mellett elbeszélő két férfi „sorsközösségét” megteremteni esélyes focitéma is gyorsan elsikkad.) A második felvonás elején betoppanó új szereplő, a házaspár lánya sem szerencsésebb e tekintetben: Kollárik Lucia pénzéhes hisztérikája természetesen csak a felszínt kapargatja, egy szót sem ért a mélyben forrongó indulatokból. Az előadás talán egyetlen nóvuma a második részben az anya és lánya találkozásának érzékeny ábrázolása.

Kelemen Csaba az amerikai vendég szerepében kezdetben jó választásnak tűnik: az általa is emlegetett positive thinking, az „USA-állampolgárhoz” gyárilag mellékelt keep smiling-filozófia jegyében eleinte minden apróságra őszintén rácsodálkozó fogpasztareklám. Lassacskán olvad le arcáról a mosoly, amikor rájön, hogy ebben a lyukban senkinek sem kell, mert nem kellhet az ő segítsége. Az önzetlenség, a hála, a jótékonyság egy rég kihalt világ értelmetlen fogalmai az itt élők szemében. A kevés híján az életük árán legyűrt, hátuk mögött hagyott évtizedek kiöltek belőlük minden emberit. Spiró „56-os darabjának” tanulsága sivár és nyomasztó, ami a tegnap esti előadásban nem mutatkozott meg a műtől elvárható összetettséggel.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

KISVÁRDA 2006. FESZTIVÁLNAPLÓ KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek