HAMLET

Nagy Noémi-Krisztina

A TÁNC FESZTIVÁLJA

Veszprém, május 24-29.

[2005. Jun. 7.]

Idén nyolcadik alkalommal szervezték meg Veszprémben az Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozót, mely egyben a magyarországi táncosok és koreográfusok egyetlen találkozási és megméretkezési lehetősége.

Az előző évekhez képest egy nappal rövidebbre sikeredett a rendezvény, a hagyományos kiegészítő programok egy része, köztük a táncfilm-vetítések, az ifjúsági programok pénzhiány miatt elmaradtak, így az összművészeti jelleg idén picit háttérbe került. Megrendezték viszont a színházi fotósok szokásos „vetélkedőjét”. A rendezvény ideje alatt tíz fotóművész dokumentálta az előadásokat, naponta gyarapodó képeikből érdekes táncfotó-kiállítás született a Petőfi Színház előcsarnokában. Az idei legjobb fotósnak Gáspár Gábor, a veszprémi Napló munkatársa bizonyult. A zenei vonalba a szervezőknek Lajkó Félixet és Zenekarát, a Kistehén Zenekart, valamint az Új Dimenzió Műhelyet sikerült meghívniuk. Ezek a koncertek esténként a táncelőadásokkal nagyjából egy időben zajlottak, így a veszprémi közönség bőven válogathatott a rendezvényekben. A Fesztiválnak egy állandó kiállítása is volt az Orkesztika Alapítvány jóvoltából, A modern tánc első magyarországi hajnala címmel, melynek keretén belül rengeteg régi magyar táncelőadásról készült fotó és dokumentum (plakátok, oklevelek) lett kiállítva.

A fesztivál délelőtti szakmai beszélgetéseit ezúttal Nánay István színikritikus vezette, így a produkciókról folytatott viták kapcsán gyakran előbukkantak a táncelőadásokban előforduló dramaturgiai problémák, a táncosok színészi jelenlétének, a térkezelésnek, a szöveghasználatnak a kérdése, valamint a tánc/színház és táncszínház határainak a „problematikája”.

Fiúk (fotó: Peti Péter)

A táncelőadásokban a nemzetközi vonalat a Compagnie Pal Frenák Fiúk és a Xeastdance Vibrations koreográfiái képviselték, az előbbi francia és magyar, az utóbbi cseh és magyar táncosokkal közösen létrehozott produkció.
A Fiúk egy etűdszerkezetű koreográfia a férfi nemről, a férfi-létről, annak világos és főképp (árny)oldalairól, melyben a férfiszépség megmutatása mellett valójában az ösztönvilág belső megnyilvánulásaink táncos kivetítése az izgalmas. Az előadás nagyon tiszta képzőművészeti és filmes idézetekkel él, mozgásanyaga koherens, végtelen variációját adja test-kötél szimbolikának. Az előadás a fesztivál fődíját is megkapta. A zsűri tagjai Keleti Éva fotóművész, Pongor Ildikó és Szakály György Kossuth-díjas táncművészek voltak, a zsűri elnöke nyolcadik éve változatlanul Jancsó Miklós filmrendező.

Vibrations (Fotó: Jiri Jiracek)

A Vibrations két férfi és egy nő többnyire absztrakt tánca a földdel teleszórt színpadon. Az élesen vibráló zenére óriási intenzitással mozgó táncosok teste az esések révén folyamatosan bemocskolódik, állativá válik. Közben mindvégig fegyelmezett mozdulatokat látni, a látvány és az energiák kettősségéből árad az előadás nagyon erős feszültsége. A versenyprogramban szereplő két nemzetközi előadás mellett a tizenegy magyarországi előadást Fuchs Lívia táncesztéta, a korábbi fesztiválok zsűritagja válogatta. Ezeknek a produkcióknak egy része már többnyire kiforrott formanyelvről, mozgástechnikáról tanúskodik: Ladányi Andrea előadásai, a 6913 és a Tutyila Go, Horváth Csaba Négy évszak előadása (mely a közönségdíjat és a koreográfusoknak járó díjat is megkapta).

Négy évszak (fotó: Éder Vera) A Vivaldi zenéjére komponált koreográfia az idővel indít érdekes játékot, az előadás zenei anyagában helyenként felcserélődik a sorrend a tételek közt, a motívumok, hangulatok egymás mellé helyezése Horváth Csaba koreográfus ötletei alapján készült. A produkció négy különböző élénk színekbe öltöztetett nő és férfi párjuk pontos és kidolgozott, többnyire balettre épülő szóló és össztánca, melybe, jelképes gesztusként a koreográfus belebújtat egy slicclehúzós játékot, a nők, mint „évszakok” néhol finoman a férfiak gatyájába nyúlnak a termékenységgel való provokatív játék gyanánt. Jól megkomponált előadásnak számított a Tanzdanz Tranzit című koreográfiája is, (Kovács Gerzson Péter), mely nagyon szervesen épít a zenei alapra (Dresh Mihály, Kovács Ferenc, Magony, Djabe), a táncosokból előhívott többnyire improvizatív apró mozdulatok révén. A figurák egymástól függetlenül, ugyanakkor reakcióikban egymáshoz kötötten mozognak a mélységében és magasságában látványosan kitágított, zárt térben. Ezt a mozgást a különböző fényvariációk foglalják álomszerű keretbe.

Tanzdanz: Tranzit Más előadások a kísérletezés, az útkeresés szerencsés révbejutása miatt voltak izgalmasak. Ilyen előadás volt például Pataky Klári Hull az elsárgult...-ja, Máté Péter és Kovács Kati slágerekre kitalált koreográfiája, mely hat táncos kaotikus szerelmi-, féltékenységi-, tehetetlenségi- és dühkitöréseit rajzolta fel és egyben el. A hétköznapi mozdulatokból – járás, szaladás, ugrabugra, bukfenc – indító táncok, dinamikus mozdulatsorok pillanatok alatt váltak költőiekké, majd darabossá, bábszerűvé. Egy-egy találkozás, szeretkezés, menekülés helyzetének felrajzolásakor észrevétlenül csúszott át az előadás komikusból drámaiba és fordítva. A koreográfia szándékoltan épített nemcsak a slágerek dallamának, de szövegeinek is erős érzelmi töltetére, mozgásanyaga néha ábrázolta a szöveget, kiindul belőle, majd pimaszul alájátszik neki. A Hull az elsárgult... előadás rendezőjét, Pataky Klárit különdíjjal, az előadásban szereplő Góbi Ritát Pro Futuro díjjal jutalmazták.

Hasonlóan érdekes előadásnak számított Gergye Krisztián Barbara L. – képek anyámró című koreográfiája, egy szétesett, skizofrén állapotaival küzdő magányos, önző nő belső monológjának a mozgásba való töredezett kivetítése. Az előadásnak Zarnóczay Gizella öngyötrő mozdulatai, összeesései, merev vonaglásai mellett a fájdalmasan őszinte tekintete és erős színészi jelenléte adott kivételes töltetet, amely esetenként feledtette az előadásba becsúszott ritmusproblémákat is. Zarnóczay Gizella előadói díjat kapott a produkcióban nyújtott alakításáért.

Pataky Klári: Hull az elsárgult...

Szabó Réka Karc című produkciója enyhe kritika próbált lenni a jelenkor abszurditásait illetően, a rendező bevallása szerint kísérlet a szöveg és mozgás, a színészek és táncosok egy előadáson belüli mozgatására. A kísérlet ebben a formában nem volt túl sikeres, a színészi játék és a szöveg akaratlanul is a maga irányába billentette a hangsúlyokat, ez pedig a koreográfia hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Az előadás érdekes módon mégis a táncfesztivál legjobb előadásának díját kapta meg.

Voltak azonban ennél is problematikusabb, kevésbé izgalmas előadások is, például a Kocsis László Szúnyog butoh táncelemekből építkező performance-szerű szólója, mely egy nyugati értelemben vett apokalipszis képet próbált felmutatni. Bár mozgásanyaga rendkívül pontos és fegyelmezett, szinte mozdulatlanul helyezve át testsúlyát haladt lassan-lassan előre az “akció” színhelyére, ahol egy nylonzsákot átszúrva elővett egy jókora darab nyers húst és azt felmutatva meredt szoborszerű pozícióba. Az előadásra erőszakolt feltétlen mondanivaló miatt a koreográfia összességében igencsak kérdésessé vált. Mindezek ellenére ő is előadói különdíjat kapott.

Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez a fesztivál jelentős űrt tölt be a magyarországi (tánc)színházi életben, lévén országos szinten az egyetlen fórum, ahol a táncosok koreográfusok találkozhatnak, megméretkezhetnek – bár ez a kihívás a díjak sokféleségét tekintve esetenként igencsak relatív dolog – és professzionális visszajelzéseket kaphatnak munkájukat illetően. Aggodalomra nincs ok, a fesztivál szervezői, Krámer György színész-koreográfus és Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgató-rendezője igéreteik alapján mindent megtesznek, hogy lassan a fesztivál megújulhasson, nyithasson, sőt a nemzetközi “piac”-ra is kiléphessen.

kapcsolódó írások

Modulált terek Tánc és Budapesti Tavasz

» Korábbi cikkek