HAMLET

szerk.

NYERS HÚS, SZAPPAN, PÁLINKA

Eurorégiós Színházi Találkozó diákszemmel

[2008. May. 30.]

Eurorégiós Színházi Találkozó

"Három tökéletlen szereplő mondja meg a tutit a színházról, a katarzisról, a helyes nézői testtartásról."

A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház május elején Eurorégiós Színházi Találkozót szervezett a színház alapításának 55. évfordulója alkalmából. A találkozó lehetőséget biztosított arra, hogy a társulat méltóképpen emlékezhessen az elmúlt évtizedekre, ugyanakkor arra is, hogy a színház régi és új tagjai találkozhassanak, a régió színházai közötti kapcsolat pedig megerősödjön.

A fesztivál programjában a legfontosabb szerepet, a gálaműsor mellett a meghívott előadások töltötték be. A szervezők fontosnak tartották, hogy a marosvásárhelyi és kolozsvári színművészeti egyetemekről meghívjanak két-két teatrológus hallgatót, akiknek szakmai szempontból kitűnő lehetőséget biztosított a fesztivál arra, hogy a régió színházait megismerhessék. A diákokat ugyanakkor felkérték arra is, hogy a fesztivál ideje alatt írják meg véleményüket a látottakról. Az alábbiakban a diákok kritikáit olvashatják, kis szerkesztői beavatkozásokkal.

Márton Imola: Spanyolviasz reloaded
Temesvári Csiky Gergely Színház : A férfiak nélküli falu

Ödön von Horváth drámájának története egyszerű: a szelistyei asszonyok kéréssel érkeznek Mátyás udvarába, mondván, nincs a faluban férfi, így jöttek háromszázat kérni. És mint tudjuk, Mátyás igazságos, így hajlandó a kérés teljesítésére. Ezt azonban feltételhez köti: mustrát óhajt az asszonyokból. Ha szépek, kapnak férfiakat, ha nem, hát nem. A gróf a fürdős furfangjának segítségével, egy kis hazugsággal meggyőzni látszik a királyt. Három gyönyörű, nem szelistyei származású nőt visz a király elé. A csalás kiderül, Mátyás a nagybetűs szerelem láttán mégis megszelídül: háromszáz csúnya férfit adományoz Szelistye falvának.

Török Viola rendezésében a történet egyszerű marad, ugyanakkor nincs egy vezérfonal, egy központi probléma, amelyet körüljárna az előadás. A rendező feldob egy labdát, amelyet aztán nem hagy pattogni. Néhányszor hangsúlyosan megjelenik az előadás szövegében a nők társadalmi szerepének illetve a nő-férfi viszony szükségszerűségének problémája. A rendező azonban hagyja elszállni a mondatokat, és mintha szigorúan ragaszkodna az egyszerű, kissé meseszerű, reneszánsz történethez.

#i#A férfiak nélküli falu#/i# Ha már hiányzik a sajátos rendezői koncepció, az előadás milyenségét a jó dramaturgiai felépítettségnek, a rendező és a színészek által pontosan megrajzolt figuráknak és a reneszánsz íz megtartásának vagy épp ellenkezőleg, azok elhagyásának kellene meghatároznia. Tehát a rendezői döntések logikussága és következetessége megmenthetné az előadást. Jelen esetben felemás döntésekkel és megoldásokkal találkozunk. A figuráknak nincs meghatározott ívük, ami részben a színészek, részben a rendező hibája. A karakterek többsége mindvégig egy helyben toporog. Néha a figura nem engedi a színészt, máskor pedig a színészi játék lapossága miatt nem mozdul semmilyen irányba a szereplő. A nagyszebeni gróf úr (Kiss Attila) mindvégig egy határozott, akaratához hű, lázadó férfi akar lenni, ezzel szemben a megjátszottság, a mesterkélt gesztusok egy lázadozó, esetlen ficsúrt faragnak belőle. Hasonló módon, noha nem ennyire erősen, félrecsúszik vagy adott esetben mindvégig ugyanazon a ponton stagnál többé-kevésbé a többi férfi-figura is.

A kivételeket azonban ki kell hangsúlyoznunk. Corvin Mátyás (Balázs Attila) nem toporog, sem a figura, sem a színészi játék szempontjából. Az előadás Mátyást nem csak királyként, hanem vágyait kielégíteni akaró férfiként, szerelmesként és magányos, nagy igazságokat rebegő bölcsként is láttatja. Balázs Attila finom gesztusaival, mimikájával szépen árnyalja a király figuráját. Hasonló pozitívumokat mondhatunk el a Fürdősről is. Szépen megrajzolt figura: furfangos, tökéletes cinkostárs. Bandi András Zsolt erős kisugárzást kölcsönöz a Fürdősnek, így az a ritkaság történik meg, hogy nem csak látjuk, hanem érezzük is a figurát.

A karakterek szempontjából az előadás erőssége mégis egyértelműen a szelistyei asszonyok csoportja. Török Viola koncepciójában, az előadás nyitójelenetében félholt apácákként jelennek meg a férfiak nélküli asszonyok. Jelmezük és erősen fehérre festett arcuk ugyanazt a gondolatot jelzi: férfiak hiányában, élő halottakként mozgó apácákká váltak. Egyre agresszívebbé váló férfitáncot járnak, így fejezve ki kétségbeesésüket és lázadásukat jelenlegi helyzetük ellen.

Ebben, illetve a Mátyás és a gróf közötti párbaj jelenetében a néptánc szervesen illeszkedik a játékhoz. A tánc mindkét esetben a harc erőteljes kifejezője, esztétikusan jelenít meg egy tartalmilag negatív felhangú cselekedetet. Az említett két jelenet az előadás legtisztább, legkifejezőbb pontja; többet mondanak el a szereplőkről, mint szavaik.

Kevésbé tiszta számunkra a rendező szándéka a jelmezek milyenségét illetően. A felemásság visszatérni látszik, és sajnos ebben az esetben sem indokolt. A rendező nem foglal állást, hol ide, hol oda sodródik. Egyes szereplők reneszánsz korra jellemző ruhát viselnek (például a három nő), mások csak nyomokban, sekélyesen tartják meg a korhűséget (nagyszebeni gróf, udvari tisztviselő). Ugyanakkor egyes szereplők jelmezének semmi köze a reneszánsz korhoz (a Nádor és társaságában levő két úr egyszerű nadrágot és suba formájú bundát visel).

A díszlet szintén csak részben tudja felidézni a reneszánsz kor ízét. Árkádszerű, fából készült, gördíthető szerkezetek, kádak és egy emelvény – mindössze ennyi a Török Viola által tervezett játéktér. Egyszerű, ugyanakkor funkcionális, hiszen kis átrendezés nyilvánvalóan jelzi az új felvonás kezdetét és az esetleges helyszínváltást, stílusában azonban kifogásolható. Ha reneszánsz kort akarunk idézni, akkor idézzük egységesen, következetesen. Ha nem, akkor találjunk ki valami újat. Köztes, meggondolatlan megoldások kerülendők.

A stílusegység hiánya, amely a jelmezek és a tér esetében tapasztalható, sajnos gyengíti a Könczei Árpád szerezte, egyébként szép, egységes zene szerepét is. Az előadás nem engedi, hogy a népzene és a reneszánsz dallamok eggyé váljanak a többi kifejezési eszközzel. Néhány látványt szolgáló elem sem találja helyét az előadásban. A fürdőben és a nézőtér első soraiban szétáradó füst túl későn (közel a felvonásvéghez) és túl intenzíven próbálja hozni egy gőzfürdő hangulatát, így a próbálkozás szó szerint füstbe megy. Ehhez hasonlóan fölösleges az árnyékjáték használata: úgy kellene elrejtenie a meztelenséget, hogy közvetetten mégis megmutassa; sejtetnie kellene az erotikát. A túlzottan kinagyított árnyékok azonban homályosak, és így semmitmondóak: nincs jelentésük a színpadon, tehát használatuk indokolatlan.

A történet végkicsengése felemás és szintén semmitmondó. Elhangzik az egyetemes igazság: az asszonynak férfi kell, szép férfi csak szép nőnek jár, így Szelistye asszonyai csúnya férfiakat kapnak. Nekik ez természetesen nem probléma, a lényeg, hogy férfi kapjanak, bármilyen is legyen az. Ez a gondolat sajnos túl kevés ahhoz, hogy megbírjon a hátán egy előadást.

Török Viola elszórja néhány jó ötlet csíráját, amelyekkel aztán semmit nem kezd. Újat és nagyot szeretett volna mondani, de a próbálkozás sajnos kissé spanyolviasz-ízűre sikerült. Nem figyel az ok-okozati kapcsolatokra, épp ezért az előadás elemei kapocs nélkül sorakoznak egymás mellett, és nem tudnak egységet alkotni.

Iodi Renáta: Hétköznapok izzadtságszagú pokla
Újvidéki Színház: Portugál

A játéktérbe vezető néhány lépés két tekéző alakhoz vezet minket. A bábuk nagy robajjal adják meg magukat a golyó támadásának. A nézőtér helyén egy kiskocsmát találunk, asztalokkal, viaszosvászonnal, művirágos asztali dísszel. Ez a néző számára kijelölt hely, a játéknak mi is részesei vagyunk, közöttünk, előttünk, mögöttünk történnek az események, de mi csak nézzük...

Az Újvidéki Színház társulata közénk csempészi Egressy Zoltán Portugál című darabjának fülledt, kopottas hangulatát László Sándor rendezésében. A tragikomédia címszó alatt szokás beszélni a darabról, és az előadás minden percében ott ácsorog a levegőben az édes-kesernyés mélabú, a nevetés és irónia mögötti keserű semmittevés, tehetetlenség állapota. Egy olyan hely, ahol még a pap (Német Attila) se tudja mit higgyen – úgy tűnik erősebben hisz a Fradiban, mint abban, amiben hivatása szerint igen járatosnak kellene lennie.

Itt mindenki ismer mindenkit. A zenegépből felcsendülő dallamokat is mindenki ismeri (Cserháti Zsuzsa, Fenyő Miklós, Charlie, Edda stb.). A dalok már szinte közhelyesek, annyiszor hallottuk már őket, ettől működnek ebben a kontextusban. Mindig a megfelelő dallam csendül fel, cinkoskodik a nézővel, segíti a színészek játékát és a sokszor semmitmondó szöveg-dallam most nagyon sokat mondd. A zenegép beszél Sátán (Varga Tamás) helyett, azt amit érez, és amit sosem mondd ki, folyton a dalválasztása, az elmerengő sírásra görbülő ajak mondja el helyette.

#i#Portugál#/i#

A kocsmában életekkel találkozunk, ugyanazokkal az emberekkel nap mint nap. Míg meg nem értjük őket. Itt nincsenek szélsőségesen negatív és pozitív figurák, csak szerencsétlen emberek, emberroncsok, akik próbálnak élni, próbálják elviselni az életet, elfogadni úgy, ahogy van, azzal kezdeni valamit, ami van. Jól megformált alakokat láthatunk, jól működő, egymásra hangolt színészi alakításokat.

A játék, a tér és a jelmezek realisták. Feszes a légkör és villámként pattognak az élcek, a kocsmai humor. A ritmust a léptek zaja, a beütemezett érkezések és távozások, nevetések és böfögések adják, no meg a zenegép.

Az egyhangú létbe, ahol már nem is álmodozik az ember, vagy némán fojtja el az álomra való jogát, megérkezik egy idegen, egy pesti. Mindaddig sok szó esett Pestről, mint az elvágyódás tárgyáról, ahol talán minden másképp lenne. De igazából csak Csipesz (Magyar Attila) az, aki a nagyvárosban látja a jobblét, a pazar élet reményét. A többiek csak említik, de eszükben sincs kimozdulni ebből a körből, ebből a faluból, ebből az életből. Csak ülnek és várnak, talán a változásra, hogy az a bizonyos valami más majd besétál a kocsma ajtaján.

Masni számára mindezt a pesti jelenti. A lány számára talán ez az utolsó szalmaszál, az utolsó vonat, hogy megváltozzon az élete, hogy megtalálja a boldogságát. A pesti (Sirmer Zoltán) viszont csak menekülni akar a Cola Light-os világból, ahol a pénz, a presztízs, az állandóan túlzsúfolt órarend számít, a saját akarat és az álmok viszont nem. Ő csak megpihen, nem kér semmiféle felelősségből, követni akarja az álmait, és számára a paradicsomot Portugália jelenti. Ahol az emberek nem csinálnak mást, csak halásznak, naplementekor pedig belelógatják a lábukat a tengerbe és nincs más előttük csak a végtelen tenger és a nagy semmi.

Masni, bár nem érti minden szavát, de teljes odaadással figyel és rajong a pestiért. Retek (Huszta Dániel) pedig egyre dühösebb, mert egy olyan alakkal áll szemben, aki mellett semmi esélye, és ezt ő is tudja. Megjelenik a gazdag feleség (Jankovics Andrea). Amikor Retek a gyilkolásról kérdez és elindul a késsel, akkor először láthatjuk az apát (Giricz Attila) igazi apaként a lánya miatt aggódni. Mint aki most döbbent rá, hogy neki Masni az egyetlen a világon. Már nem a kocsma számít, ő sem számít már, csak a lánya és a boldogsága, bármi is legyen az ára. Az sem számít már, ha megszólják, hisz befogadna egy férfit, akiről tudja, hogy felesége van. Úgy tűnik valami, változóban van, de semmi sem oldódik meg. Megtörténik egy gyilkosság, de nem azt ölik meg, akire számítunk. Retek felgyülemlett indulata nem az idegen riválison csattan, hanem azon a fickón, aki most a Sátán feleségével van és (állítólag) veri a Sátán gyerekét. Elhangzik egy halk félmondat, Sátántól, a haláleset után, miszerint „nem is verte”. Így még nyomorultabb a helyzet.

A vidéki élet, az ösztönösség, az elemi szinten maradt gondolatok, az ivás, mint egyedüli segítség abban, hogy várjuk, az élet elmúljon felettünk – ez a légkör uralja mindvégig a játékot. A hétköznapok izzadtságszagú poklából nincs kiút. Teljes a tehetetlenség és az élet maga a legnagyobb büntetés.

Csomós Tünde Timea: A maga módján
Aradi Kamaraszínház: Rudolf Hess tízparancsolata
(részletek)

Az Eurórégiós Színházi Fesztiválon, Temesváron bemutatásra került Alina Nelega: Rudolf Hess tízparancsolata című alkotása, Tapasztó Ernő rendezésében.

Rudolf Hess (Harsányi Attila) a sötétben sokáig beszél, aztán fény. A teret a fekete és a fehér szín osztja két részre. Minimális díszlet és kellék: asztal, szék, tönk, lábos, tál, húsőrlő. Hess már negyvenhét éve börtönben van, élete minden mozzanatát kamerák figyelik. Ma van az utolsó nap, utolsó vacsora, aztán jöhet az öngyilkosság. A vacsorát igen, a halált nem mutatja meg nekünk, mert az intim dolog, egyedül az lenne az övé, most először, amióta itt van.

#i#Rudolf Hess tízparancsolata#/i# Előbb azt hallhatjuk, hogy milyen az a világ, amiből ő távozni akar. Betartott minden szabályt, még a tízparancsolatot is, nem követett el semmilyen bűnt azon kívül, hogy részt vett a háború megszervezésében. Utálja Európát, a világ elamerikaiasodását, az Istent, mert nincs. Utálja és egyben szereti Németországot, mert megtisztult a háború által. Szereti Hitlert, Goethe-t, Kantot, mert németek, de mégsem isteníti őket, mert azt tiltja az egyik parancsolat. Nem veszi hiába szájára az Úr nevét, inkább csak beszél hozzá, általa szenved, lelkileg és fizikailag egyaránt.

Húst marcangol szét a szájával, köpdösi bele az őrlőbe és csak őröl és őröl, míg a hatodik nap végén bele nem őrli a saját kezét is. Hat nap elegendő volt arra, hogy az egész világot megsemmisítse.

Ne paráználkodj! De hisz mindenki ezt teszi, ebből áll a világ. Mindegy, hogy mit választottál, úgyis ugyanoda jutsz, ordítja a néző szemébe.

A tönkön guggolva mondja el az utolsó vallomást. Az övé a világ, mert ő jó német, de most mégis véget ér az utolsó vacsora. Aztán: „tiétek a világ, mert vesztettem”. Kéri az Istent, hogy vigye magával, majd a nadrágszíját a nyakába akasztja, feláll a tönkre és vezényel.

Márton Imola: „Röhög az osztály”
Tatabányai Jászai Mari Színház: Nézőművészeti Főiskola

Sokan sokféle módon beszéltek már színházról a színházban. Tasnádi kissé más megközelítésből, kissé más nyelven tette meg ezt: színházi szatírát írt a nézőről. A történet poénos, de ugyanakkor keserű szájízzel mond el létező problémákat. Egy jövőbeli szituációt mutat be nekünk: a színészek és nézők közötti már-már szélsőséges viták miatt bezárták a színházakat. Nagyon extrém ötlettel kell előrukkolni, ha nem akarjuk, hogy vesszenek a művészek, a nézők, hogy vesszen a színház. Meg kell nevelni a nézőt, s ha ez sikerül, el fog tűnni a sokat emlegetett kőkemény negyedik fal.

Az Árkosi Árpád rendezte előadás talán épp amiatt szép, hogy míg a fiktív történetben izotópra, extra szemüvegre és egyéb furcsa eszközökre van szükség a színpad és nézőtér közötti fal szétrombolásához, addig a valós előadásban elég ehhez három színész gyönyörű játéka. A híres fal az első pillanattól eltűnik: a színészek mindvégig a nézőhöz beszélnek, kérdezik, kiabálnak rá, mosolyognak neki - folyamatosan reagálnak a különböző megnyilvánulásokra. Valódi, feszültségektől mentes interaktív játék jön létre, amit sok más előadás is próbál elérni, mégis igazán ritkán lehet tapasztalni. Közvetlen színészekre és receptív közönségre van szükség ehhez, jelen esetben pedig mindkettő adott volt. Ugyanakkor nehéz elérni, hogy a kiszólások által a színész ne lépjen ki a figurából, azaz ne a színész szóljon hozzánk, hanem a figura. Ennek egyik kulcsa a jó szereposztás, ami a Nézőművészeti Főiskola esetében telitalálat.

#i#Nézőművészeti Főiskola#/i#

Mucsi Zoltán mindvégig egységesen, töretlen kitartással hozza a szigorú, mindig morcos, a színházat haláli komolysággal kezelő Szagolnyák Imrét. Mucsi már fizikai adottságaiból adódóan is tökéletes Imre szerepére: nyurga, szálkás testű férfi, néha unott, máskor ijesztően szigorú. Ugyanakkor érdekes módon épp túlzott komolysága miatt nem vehető komolyan. Nyilvánvalóan a főiskola hallgatói, azaz a nézők közül senki nem kívánkozik az ő osztályába. Természetesen Vancsók Márió (Scherer Péter) osztályába sem. Márió Imre tökéletes ellentéte: kedves, szeleburdi, ha kell, ha nem, kisbravókat osztogat, és agyalágyult kísérleteket talál ki. Imre a pátosszal telített tragédia, Márió pedig a bárgyú komédia. És a két ellentétes pólus között nem találunk arany középutat, hanem egy Godot-szülte Színházi Lacikát. Színházban született, megszámlálhatatlan előadást látott, lexikonokat fúj kívülről, mégis ő egy bayreuthi függönybe bugyolált, tompaelméjű nagy gyerek. Katona László mimikája, rugalmas arcjátéka, a mindvégig naivitástól, kíváncsiságtól, butaságtól és lelkesedéstől kidülledő szemei árnyalják leginkább Lacika figuráját.

Ez a három tökéletlen szereplő mondja meg a tutit a színházról, a katarzisról, a helyes nézői testtartásról és egyéb színházi problémákról. Poén poént követ, a szó szoros értelmében röhög az osztály, mégsem egyszerű komédiát látunk. Ahogy ideális esetben lenni szokott, a komikum mögött ott bujkál a tragikum, hiszen olyan, napjaink színházi világára jellemző problémákat vet fel az előadás, amelyek valóban megoldásra várnak. Szó esik a nézőhiányról, a színházi szakemberek környékén dívó túlkínálatról, illetve arról a súlyos problémáról, amelyet ez az előadás könnyedén megold: a színpad és néző közötti kommunikáció hiányáról. Talán követendő példaként kellene tekinteni az olyan előadásokat, mint a Nézőművészeti Főiskola, és általánosan megoldhatóvá válna a negyedik fal örökös problémája.

Iodi Renáta: Szappan a szájba
Urbán András Társulata: Urbi et Orbi

A temesvári Eurorégiós Fesztivál keretén belül a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata az Urbi et Orbi című előadását mutatta be Urbán András rendezésében. Kegyetlen játék a színészekkel, de a nézővel is. Amolyan képünkbe beleordítós... hogy milyen álszent, milyen mocskos a világ. Igazuk van az alkotóknak, de muszáj ehhez a földön kússzon a színész, néha magánkívüli állapotban, szappannal a szájában (mondjuk)? Talán igen.

A rendező sokkolja a nézőt mindazzal amit lát és amit hall. Az előadás tere mondhatni üres, csupán néhány kellék határozza meg: négy mikrofon, szék a középpontban, egy belógó lámpa, egy félbevágott fémhordó és egyéb apróságok. De mindez nem is annyira lényeges, mert a hatás szempontjából a színészi játék domináns.

Amikor a közönség belép a térbe, szembetalálja magát a színészekkel: pizsamában, hálóingben fogadják őket, kedvesen útbaigazítják, ha szükséges a székéhez kísérik, azaz üdvözlik otthonukban és játékra invitálják. Mivel eleve úgy lépünk be a térbe, hogy közöttünk lépdelnek, szólnak hozzánk a színészek, ezáltal megszűnnek a hagyományos határok, a tér a mi terünk is, cinkosságba keveredünk a minket fogadókkal. Talán azt a küszöböt tapogatja az előadás, ameddig néző marad a néző, ameddig mozdulatlan marad, anélkül, hogy beavatkozna a játékba. A közönség jól szórakozik, vannak feszült csendek is, de a helyéről senki nem mozdul el.

#i#Urbi et Orbi#/i#

A fény fontos szerepet tölt be a tér megalkotásában. Egy kihallgatások alkalmával használt lámpa (legalábbis filmes élményeink alapján ilyennek látjuk), fénykört alkot a padlón, és megvilágítja az alatta elhelyezett széket. A tér többi része homályba borul, nincs megvilágítva. Így leszűkül a nézőpont, csak arra fókuszálunk, aki éppen a székben ül és beszél. A másik három színész elvegyül a nézők oldalán és onnan kérdez, de gyakran csak mint hangok vannak jelen: homályban maradnak, nem olyan lényeges testbeszédük, mimikájuk.

Mind a négy színész beleül a megvilágított székbe, kilép addigi szerepköréből és átlényegül kihallgatóból kihallgatottá. Az édeskés „hellózás” állapotából néhány perc alatt eljutnak (a közönséggel együtt) a kemény kérdésekig, amelyek azt a felszínt bolygatják, amit az ember élete során maga köré épít álarcokból, mosolyokból, szabadkozásból, gyávaságból – magával szemben is. Alapvető emberi gyarlóságok kerülnek terítékre, bűnök, négy archetípus és a vallás. Mindvégig hangsúlyos, hogy a bűnös emberek vallásosak, és eszerint élnek. Vagy nem? De hogy felhördülve kell megbotránkozni a látottakon, hallottakon, avagy nevetni kell rajta, az a befogadóra van bízva.

Ezt az előadást nehéz úgy megnézni, hogy utána az ember kilép a teremből, megy tovább nevetgélve, és nem történik semmi. Talán azért jó ez a sokkoló módja egy téma feltálalásának, mert nem lehet nem beszélni róla. Lehet szeretni és nem szeretni, de hallgatni róla nem lehet. Ezek pedig olyan problémák, amelyekről ritkán beszélnek az emberek egymás között. Az előadás jó alkalom, hogy megnézzük, hogyan is viszonyulunk mi ezekhez a kérdésekhez.

Csomós Tünde Timea: Szappanszag és pálinkabűz
Szabadkai Népszínház: Murlin Murló

A temesvári Eurógiós Színházi Találkozó nézői átgyalogolnak Olga lakásán, hogy eljuthassanak a nézőtérre. Amikor leérnek a lépcsőn, a lakásban találják magunkat.

Olga (Pesitz Mónika) és Mihail (Mezei Zoltán) már ott vannak a szobában. Miahail, a szomszéd, Olga szeretője. Tipikus alkoholista, de a maga módján mégis szereti Olgát: féltékeny az újonnan érkező albérlőre. Semmi nem jön össze neki, ő csak le akarna feküdni szeretőjével, aki már erre sem hajlandó. Próbálkozik, többször is, fogdossa Olga fenekét, a melleit, mindent megtesz, hogy a lábai közé kerüljön. Hiába, nem sikerül neki. Fellázad, férfiúi büszkesége nem engedi, hogy az a lány, akit „kitanított baszni” másé legyen.

#i#Murlin Murlo#/i# Irina (Vicei Natália), Olga nővére is hasonló életvitelt folytat. Állandóan iszik, most is részegen jön a húgához. Előveszi a fotelben elrejtett pálinkát és a vázából a cigarettát. Borzasztóan szereti a férfiakat, felajánlja magát testestül-lelkestül az új albérlőnek, annak reményében, hogy majd egyszer elviszi őt innen. Mindenben megpróbál más lenni, mint a többiek, másként öltözködik, festi magát, el akarja hitetni mindenkivel, hogy ő már sok férfit ismert, „nagyvilági nő” a közepén.

Alekszej (Kálló Béla), az albérlő két napja érkezett a nagyvárosból. Regényt ír, ő az értelmiségi réteg képviselője. Elfogadhatatlan számára, ahogy itt élnek az emberek, hogy senkinek semmi nem fontos, még az irodalom sem, csak az, hogy igyanak. Olga először zavarja, de mégis meglát benne valamit, megtetszik neki a naivsága, a „nagy lelke”. Olga mindent megtesz azért, hogy megfeleljen Alekszejnek, megmossa szappannal az almát, mesél neki arról, hogy szokta látni az Istent és megmutatja a titkos füzetét is, amelyet még senkinek sem. Alekszej megszereti a már-már szánalomra méltó, buta lényt, s végül arra is hajlandó lenne, hogy lefeküdjön vele. De ez nem történik meg, mert pont ekkor lép be Irina, és vele inni kell. Az albérlő nehezen fog hozzá, ő ugyanis sohasem iszik. A végére még be is csíp egy kicsit.

Itt látjuk annak az átalakulásnak a kezdetét, amely beleolvasztja ebbe a szennygödörbe: mindennap részeg, a szomszéd állandóan megveri, mert féltékeny rá, széttépi regényét. Oda jutnak, hogy Olga veszi meg neki a vonatjegyet, csak menjen el, holott gyereket is akarna tőle. Hosszas huzavona, dulakodás következik, mígnem Alekszej a bőröndben ülve, égnek álló lábakkal eldönti, hogy elmegy. Nem mehet, mert megint itt a világvége, pakolni kell, a villanyt is elveszik, az ember már menekülni sem tud, lassan már meg sem halhat egyedül.

Újra van villany, de mégsem tud elmenni, mert Irina térden állva könyörög neki, hogy vigye magával. Beleegyezik, de végül csak ő egyedül távozik... Itt nem változott semmi, újra jön Miahail, egy tévét és selyemharisnyát is hoz Olgának, annak örömére, hogy felesége gyermeket szült neki. Minden kezdődik elölről. De Olga titkon remélte, hogy az albérlő magával viszi, s most itt ül egyedül, magába roskadva és hallgatja a veszekedést, aztán sikít. Olyan fájdalmasan, hogy még a tükör is összetörik.

Hernyák György rendezésében a perifériára szorult emberek és „tragédiáik” jelennek meg, a maguk teljes anyagi valóságában. Olyannyira, hogy érezzük a szappan és a pálinka szagát, a víz tényleg folyik, látjuk Miahail nemiszervét, a vakarózást, Irina foldozott harisnyáját. Csámcsognak, mindenki trágárkodik, mindent odacsapnak, magukat is, lassan érezhető az őket körülölelő bűz.

Szilágyi Nándor jól megtervezett díszlete és a kellékek nagymértékben segítik a naturalizmust. Ott sorakoznak a lépcsőn a cipők, a falon szentképek, mindenhol művirág, a földön rongyszőnyeg és agyonnyűtt perzsa, a kagylóban áll a mosatlan, és ott az ágy is, a tulajdonképpeni életterük. Komédia két felvonásban, mondja a műfaji meghatározás, pedig ez tragédia.

kapcsolódó írások

MÚLT ÉS JÖVŐ KÖZÖTT A LÉPCSŐN A SŰRŰJÉBEN

» Korábbi cikkek