HAMLET

Fülöp Noémi

VÁSÁRI KOMÉDIÁK

Színház a Kolozsvári Magyar Napokon

[2011. Aug. 22.]

A Váróterem Projekt tizenkét órás előadása mellett A Gézagyerek című diákelőadást és a Vitéz László című vásári bábjátékot is megnéztük.

Maratoni Sorsjáték: a vége volt a legjobb

Nyolcszáz – ezerre becsülik a Váróterem Projekt tagjai azoknak a számát, akik legalább öt perc erejéig megfordultak a tizenkét órás, maratoni Sorsjáték-előadás nézőterén a Kolozsvári Magyar Napokon. Az improvizáción alapuló produkció minden eleme a véletlen műve volt: így az is, hogy az öttagú társulatból hányan tartózkodtak éppen a színpadon egy jelenet erejéig.

fotók: Biro István/ KMN

A többiek elrohanhattak pisilni, vagy választhattak valamit a társulat hivatalos szakácsa, Visky Othniel által összeállított gyorsbüféből. A kávé- és alkoholfogyasztás tilos volt, de fogyaszthattak kálciumtablettát és- fiolát, ihattak buborékmentes vizet vagy alma- és muroklevet, ehettek banánt, müzlit, csokit, szőlőcukrot, gyümölcssalátát, szendvicset.

Az utolsó másodpercekben, szombaton este negyed tizenegykor legalább százfős közönség számlált vissza a társulat tagjaival – közülük többen mind a tizenkét órát végignézték. A tűzijátékos-pezsgős finálé után sorban álltak a gratulálni vágyók a Farkas utcai templom tövében. A szerencsés túlélők másnap mesélték el, milyen volt.

Fogtok-e még valaha is Sorsjátékot játszani?

Vetési Nándor: Ezt meg kellett volna kérdezd előadás közben, félidőben, és még egyszer akkor, amikor befejeztük. A felénél úgy éreztem, hogy soha többet, de a végén azt mondtam, kár lenne még elásni ezt az előadást.

Imecs Levente: A maraton ötlete úgy kezdődött, hogy poénkodtam rajta, mi lenne, ha tizenkét óráig játszanánk az előadást – a végén azt mondtam a srácoknak, egyikük se poénkodjon a huszonnégy órás változattal. A rövid verziót muszáj lesz játszanunk, mert vannak meghívásaink fesztiválokra, többek között budapesti turnéra is. És akarjuk is játszani.

Visky Samu: Kíváncsi vagyok, hogy néz majd ki egy egyórás előadás ezután?

V. N.: Voltak tanulságok, én eddig soha nem éreztem, hogy ennyire együtt legyünk a színpadon, ennyire koncentrált legyen a figyelem, ennyire fel tudjuk adni a saját ötleteinket, alárendeljük magunkat a másik ötletének. Az volt a legszebb az egészben, hogy az utolsó két órában már nagyon letisztult dolgok születtek: nem csak számunkra, hanem a nézők számára is abszolút olvashatóak voltak a jelenetek.

I. L.: Én is az utolsó két, két és fél órát emelném ki. Van ez a régi közhely, hogy az idő akkor jó, amikor nem veszed észre, hogy telik: így telt el az utolsó két óra.

A közönségből többen is mondták, hogy az utolsó két óra volt a legjobb.

I. L.: Ebben több technikai tényező is közrejátszott, besötétedett, intim lett a tér, megszűnt a gyerekek és a zsibvásár zsivaja mellettünk. A Farkas utcában ez volt az utolsó rendezvény szombaton este – mindenki ránk koncentrált.

V. S.: Nagyon támogatott titeket a közönség az utolsó két órában...

Visky Andrej: Ebédidőben is voltak emberek, de semmi visszajelzés nem jött a közönségtől. Ilyenkor furcsa bezártság-érzeted támad a színpadon, egyedül maradsz, mintha látnád magadat kívülről.

I.L.: Tamás, aki folyamatosan interjúzott a közönséggel, azt hallotta a nézőktől: azért tudtak jobban bekapcsolódni egy idő után, mert mi váltunk nyitottabbá. Mi meg azt mondjuk, azért lettek jobbak a jelenetek, mert a nézők befogadóbbakká váltak.

Átlagosan hány nézőtök volt napközben?

V. N.: Szerintem 12 és 14 óra között volt a csúcs, amikor az arra járó emberek többsége megállt és nézte az előadást, valószínűleg azért, mert ez volt a legforgalmasabb periódus. Aztán 16 óra környékén is volt egy csúcspont – de annyian, ahányan este eljöttek és nézték az előadást az utolsó háromnegyed órában, egyszer sem voltak a nap folyamán.

Mikor éreztétek magatokat a mélyponton?

I. L.: Körülbelül a felénél, négy-öt óra után megjelent egy enyhén illuminált állapotban lévő magyarnapozó, és nagyon aktívan részt vett az előadásban, kicsit idegesítő volt...

V. N.: ...túlértelmezte az interaktivitást, viszont utána a gyerkőcök is felbátorodtak. Elég sok gyerek beült az első sorba, akik elég hosszú ideig nézték az előadást. Az én mélypontom úgy három óra után volt, éreztem, hogy kezdünk fáradni, nem igazán jöttek össze a dolgok. Utána viszont jött vagy három jelenet, amikor kifejezetten úgy éreztem, hogy sikerült – ez átlendített a holtponton.

V.A.: Emlékszem olyan pillanatokra, amikor mind az öten bent voltunk, a nap fele után valamivel, és úgy éreztem, hogy a jelenetek elején senki nem kezdeményezett, mindenki nagyon fáradt volt, azt vártuk, csináljon inkább a másik valamit.

I. L.: A fáradtság nem szellemileg vagy lelkileg nyilvánult meg, inkább unalom formájában: felmentem, és azt éreztem, nincs motivációm csinálni valamit.

V. N.: Rengeteg ötös és hatos jelenet volt (a hatodik szereplő a közönség – szerk. megj.). Még nem összesítettük a statisztikát, de biztos vagyok benne, hogy túlnyomórészt öt-hat szereplős jelenetek voltak a nap folyamán. Ez bizonyos szempontból jó volt: én például gyakran éreztem, hogy akkor kell lejönnöm a színpadról, amikor még játszanék egy kicsit. Ilyenkor örvendtem, hogy milyen jó lesz a következő jelenetben.

Szerintem mindenkivel megtörtént, hogy öt-hat jelenetet lenyomott egymás után, sőt, volt, aki nyolc-kilencet is. Engem kifejezetten meglepett, hogy tizenkét óra alatt 159 jelenetet játszottunk.

Sokan segítettek nektek a maraton alatt – kik a stabil munkatársak, kikkel dolgoztatok most először?

I. L.: A csapat a régi: vagyunk öten színészek, Visky Samu és Visky Othniel a technikai felelőseink, Almási Attila biztosította a technikát, és ő is végig ott ült velünk, nagyon sokat segített. Kürti Andi és Makkai Juli a PR-részét vállalták, ők szolgáltatták az online élő közvetítést is tizenkét órán át, Dáncsuj Annamária pedig a programfelelős.

A tíz önkéntesünk főleg a barátok, rokonok köréből került ki. Eddig nem dolgoztak velünk – kicsit aggódtam, hogy útközben elmegy a kedvük, de a végén kiderült, hogy nekik is nagy élmény volt.

A Gézagyerek fotó: Biro István

A Gézagyerek

Háy János darabjának kolozsvári előadása attól különleges, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai játszanak benne – de már az előadás első perceiben megfeledkeztem róla, hogy a huszonéves, középkorú vagy éppen idős szereplőket tizenévesek alakítják. Sőt, a helyszínül szolgáló dísztermet is sikerült teljesen kivetkőztetni hétköznapi mivoltából.

Egyetlen térben, de egymástól elkülönítve elevenedik meg a szereplők életének összes helyszíne: a falusi utca, Gézáék lakása, a kőbánya, a kocsma és a mindenesbolt. Monoton cselekvések töltik ki az egyik hajnali kutyaugatástól a másikig tartó időt, a busz mindig késik, Lajosnak mindig szalonnát pakol a felesége, Vízike minden este az asztal alá issza magát, a Gézagyerek pedig minden nap parizeres kenyeret eszik margarinnal.

Információközlés helyett ismétlődő rituálék szerepét töltik be a párbeszédek is, amelyek szavait úgy morzsolják elő magukból a szereplők, akár a követ a kőfejtőből. Gézagyerek az egyetlen, akit a külvilág gondolkodásra késztet: autista mivoltában fáradhatatlanul válaszokat keres a változásra és változatlanságra egyaránt.

A körülötte élők azonban rég elfelejtettek nem csak válaszolni, de kérdezni is. Gézagyerek mássága új, eddig ismeretlen reakciókat igényelne a maguk módján jóindulattal közelítő falusiaktól, de próbálkozásaik eleve kudarcra ítéltettek. És nem meglepő az sem, hogy a saját kezükkel előidézett tragédiából pusztán annyit vesznek észre: minden visszatért a megszokott kerékvágásba (az előadást rendezte: Kocsis Tünde és Solymosi Zsolt).

(fotó: Pályi János honlapja)

Vitéz László

Pályi János tradícionaális vásári bábjátékként határozza meg egyszemélyes előadását: a Vitéz László egyetlen működési feltétele az, hogy a megfelelő időben tartózkodjon néhány gyerek a környéken. A kétszáz éves történet (Vitéz László több ördögöt és kísértetet űz ki az elátkozott malomból, hogy a molnár megőrölhesse a gabonáját) csak vázat ad a gyerekközönség reakcióival összehangolt, improvizatív poénokhoz.

Felnőtt szemmel persze igazából nem az az érdekes, merre halad a cselekmény, hanem inkább az, hogyan fogadják ezt a nézőtéren. A pofonegyszerű díszletben és bábokban hiába is keresem a varázslatot, pedig a csoda kétségtelenül megtörtént: a gyerekek nem hogy jól szórakoznak az előadáson, de minden porcikájukkal részt vesznek benne.

Pályi János nagyon jól ismerheti a közönségét, hiszen pontosan tudja, milyen arányban kell ismétlésnek és újdonságnak keverednie ahhoz, hogy a kicsik ne veszítsék el a fonalat, de ne is unják el magukat. A Kovács Ildikó rendezte Vitéz László még azoknak a gyerekeknek (és szülőknek) is örömet szerzett, akik sokadjára látták az előadást.

kapcsolódó írások

LUTRISZÍNHÁZ JÁTÉK A SORSSAL

» Korábbi cikkek