HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI PANORÁMA 2

A fesztiválújság legfontosabb írásai

[2009. Jun. 30.]

Fókuszban marosvásárhelyi, nagyváradi, gyergyói, udvarhelyi, temesvári előadások.

A fesztivál második felében több erdélyi előadás szerepelt a programban, ez tükröződik a Kisvárdai Lapokban is: míg az első napokban azért közöltünk válogatást, mert egy-egy lapszámban egyetlen itthoni előadást sem érintettek a cikkek, most a bőséges kínálat kényszerít rá. Hosszas vívódás után a [fókusz] rovat mellett döntöttünk, bár a [magam.magam] és a [báb] rovatok is tartalmas olvasmányt kínálnak. Azoknak, akik nem érik be a szerkesztő válogatásával, a lapszámok letölthetők itt:

[kisvardai.lapok.6]
[kisvardai.lapok.7]
[kisvardai.lapok.8]
[kisvardai.lapok.9]

Sztrókay András: Álmodozók
Stop the tempo – Yorick Stúdió

Ülnek, hárman a négyzet alakú színpad szélein, várnak. Megcsömörlött antitrendi fiatalok egy bárban, mindhárman egyedül, de egyszerre – ezért együtt. Lehetnének bárhol, de Romániában vannak. Gianina Cărbunariu darabjának szereplői későn érő vadromantikusok, akik nem tudnak mit kezdeni a rosszgonosz, tévéfüggő fogyasztói társadalomba ágyazott, zsákutcába futott életükkel, így lázadni kezdenek a világ ellen. Gyors szexuális forradalmat zavarnak le, utána zsúfolt szórakozóhelyek biztosítékainak kiverésébe fognak – ez utóbbitól várva a tömegre hulló, megváltó sötétséget. Ám sem a hármasban szeretkezés szépségeinek felfedezése, sem a villanykapcsolgatás nem cél, csak átmeneti állapot: az újjászületés egy-egy állomása.
Kapunyitogatás, az én határainak feszegetése, a társadalom provokálása, világkritika.

Yorick Stúdió: #i#Stop the tempo#/i#

A darab támadja Romániát – pontosan úgy, ahogy egy ír darab Írországot, vagy egy magyar darab Magyarországot; az elvágyódás örök bölcsője, a lázadás tárgya mindenki számára saját hazája. A Yorick Stúdió előadása összetetten kezeli az országkritika kérdését: kimarad Cărbunariu a román himnuszt parodizáló jelenete, ugyanakkor zárójelbe tett felkiáltójelként ott van benne a mindennapok lenyomata: a magyarra fordított drámaszövegben hagyott román nyelvű rész – egy telefonos beszélgetés a rendőrséggel. A három szereplő a világrend megbontását célzó tervük sikerének érdekében – mert más nyelven kell megszólalni – a puszta beszéd okán kényszerűen beolvad a többségi társadalomba, ez pedig azt jelenti: a rohanó világ megállításának kísérlete kudarcra van ítélve. Elegáns megoldás; Boros Kinga dramaturg munkája legalább annyira jelentős, mint a három játszó színészé és a rendezőé.

Feszes tempójú az előadás – ez többek közt Kónya-Ütő Bence zenéjének köszönhető; a kaotikus vers-dalok megemelik a mozgás minimalizáltsága miatt előtérbe kerülő pörgő szöveget. Kevés az érintés, a karakterek közti viszony nem mindig tűnik intimnek – a csontig hatoló, hosszan kitartott, merev tekintetek után erőteljesen romantikusan hat Csíki Hajnal könnyes zárómonológja. Az előadás rejtélye Bányai Kelemen Barna figurájának elbeszélt – de nem ábrázolt – süketsége.

Markó Róbert: Álom s egy kicsi szalma
Hullámzó vőlegény – Marosvásárhely

Tamási Áronnak szerencséje van Török Violával, Török Violának szerencséje van Tamási Áronnal, Tamási Áronnal és Török Violával meg minekünk van szerencsénk. A szép emlékű sepsiszentgyörgyi Boldog nyárfalevél után a marosvásárhelyi Hullámzó vőlegény győz meg Tamási darabjainak általános örökérvényűségéről, s a kulcs ezúttal is: a produktív forma megválasztása. Három évaddal korábban kardinális húzások tették arányossá a Nyárfalevelet, ezúttal csaknem érintetlen marad a Vőlegény három felvonásának dramaturgiai építkezése és szövegteste – ám a rendező ott is, itt is a csoportjelenetek homogén, jelentésesen koreografált színrevitelével ér célt leginkább. A nézői értelmet és érzelmet ezúttal mezőségi népzene- és néptáncmotívumok vezetik, s Török Viola ezekből komponál beszédes felvonásvégeket.

Először: a fájdalom koreográfiáját járják. A leány a legénytől távol, s mind távolabb, a pénz, a kényszer az úr a tisztaság felett, száll a szalma, terméketlen, száraz gabonaszár, a gyermeki ártatlanságot az emberi vastagodni vágyás sebzi meg; fájdalma szépen-szomorúan szakad fel: „Költözik a vándormadár keletre, bánatim is bárcsak vele… / Nem férhet már két szárny alatt a bánat, fészket rakott a szívemre”. Alávaló világ. Nincsen hát rend benne.

#i#Hullámzó vőlegény#/i#

Másodszor: a férfiasság koreográfiáját járják. A megtalált hivatásét, a csillagokra esküvését, a szinte delejes és megszállott, bódító tisztaságét, az igaz út képzetéét, amikor a forrás kibugygyan, a száj már az igazat mondja, de az ész még úgy uralkodik, mint bilincse a szívnek; a tánc legényes, zene nem szól, csak a tenyerek és a rámáscsizma-talpak csattanása-koppanása hallik. Eszményített világ. Túlzott rend van benne.

Harmadszor: a szerelem koreográfiáját járják. A leány a legény karján, viszi a – bár csak festett, de – paradicsomba, melléjük egy szál hegedű húzza, talpuk alatt összetört cserépedények zörögnek (mert a mi kincsünket, tudjuk ősrégtől, cserépedényben hordozzuk); erős kép: benne a fájdalom, benne az öröm, mert szomorúság és boldogság – álom s egy kicsi szalma – végtére mindig együtt járnak. Úgy hívják ezt: élet. Éppen rend van benne.

Sőregi Melinda: Szét és össze
Mesél a bécsi erdő – Székelyudvarhely

Szerelem-szerelem… És ismerjük a folytatást. Az elmúlt napokban ekörül (is) forogtak a fesztivál előadásai, és persze ezzel szoros összefüggésben az énkeresés, a világban elfoglalt hely és általában az élet értelmének keresése is fontos szerepet kapott. Ahogy Bérczes László fogalmazott az egyik szakmai megbeszélésen: az ember folyton azt kérdezi, hogy meddig is él ezen a földön, és addig is minek…

Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabja sem tesz mást, mint „utat kutat”: lehet-e boldognak lenni valamiképpen, vagy az erre való eredendő alkalmatlansággal születik az ember? Hát, a fene se tudja, nincs a kérdésre kielégítő válasz, csak a problémák sorakoznak. Hogy akkor a mészáros-e az igazi? (Már a szabadkaiak is megmondták: olyan, hogy igazi, nincs…) Vagy lehet az embernek a szíve után menni, és beleszeretni az első csavargóba? És mi lesz azután? Mindez valamikor a harmincas évek karcosabb időszakában, megelőzve a világháborút: válság-időszakban, körítve a settenkedő fasizmus rémével, miközben a háttérben szól az „An der schönen blauen Donau…”

Mesél a bécsi erdő

Mintha Zakariás Zalán ezt a bonyolultságot próbálta volna leképezni az előadás formájának többrétűségével. Nem pusztán az eredeti darabot játszotta a társulat a színpadon, hanem kétoldalt vetítést is láthattunk, valamint egy konferanszié/ fehér bohóc (Márton Réka) is elő-előbukkant a jelenetek között. A darabon kívüli elemek jobbára nem új információkat tartalmaztak, inkább csak aláhúzták azt, ami történt vagy történni fog. Az előrevetítés jobbára a fehérre mázolt arcú alak dolga volt, aki egyben a kor hangulatába is igyekezett bevezetni a nézőt. Óhatatlanul is a Kabaré „ugrik be” mint klasszikus példa – miközben ezúttal a figura szerepe összetettebb, mert az előadás elején még ténylegesen csak a költői hangulatfestés a szerepe, míg a második részben már tevékeny résztvevője az ártatlan Marianne (Jakab Orsolya) romlásba döntésének.

A kétoldali vetítések inkább kommentárok, aláhúzások, illetve esetenként „csak” illusztráló, átkötő látványelemek, és volt olyan is, hogy a filmes bevágásokon követhettük a szereplőket a díszleten túli életbe. A darab jelenetei hangsúlyosan színházian, mindig a piros függöny elhúzása után bonyolódnak. Amennyire indokolatlanul dús a színpadi eszköztár, annyira kellemesen szikárak maguk a jelenetek: nem is érteni pontosan, miért kell ennyire túlbiztosítani az előadást, ha már a darab önmagában is szolgáltatna elég mondanivalót. (És láthatóan van is mondanivalója az alkotóknak.) Feleslegesnek tűnik, hogy örökösen ki kell lépni a képzeletbeli bécsi erdőből egy másik, erősen konstruált térbe, ahol kiszámíthatóan jön a konferanszié és jönnek a filmbetétek, és húzódik a vörös függöny szét és össze, pusztán azért, hogy a teatralitás és a rendezői szándék jelezve legyen. Közben valamiért mégis odaszögeződnek a nézők a székbe, átjön a történet, a színészek koncentrált jelenléte vonzza a tekintetet, és a játék finom őszintesége facsarja a szívet.

A mészárost játszó Szűcs-Olcsváry Gellért egyszerre tud szerető férfi lenni, ugyanakkor gyáva számító, ugyanazzal a furcsa félmosollyal a szája sarkában. Jakab Orsolya erőt és kiszolgáltatottságot egyszerre sugároz: bukása tragédia. Molnár Gizella őserejű nagymama, a csábító Alfrédot alakító Posta Ervin pedig éppen annyira dzsigoló, amennyire kell: kevés eszközzel is el tudja hitetni a nagy csábítót és a rongy embert.

Az igazi keresése a bécsi erdőben is elbukik, nincs hepiend, sőt: befejezésképpen egy égő babakocsit tol át a színen a konferanszié – gázálarcban. De mi legyen akkor a csavargókkal és a szerelemmel?

[fókusz.szerk]
Leonce és Léna – Gyergyószentmiklós

Zs. A.: Béres Lászlónak láttam pár előadását korábban, és ez sokkal összeszedettebb volt a többinél, például a Volponénál, amit tavaly hoztak el Kisvárdára.
S. M.: Szép a tér koncepciója, minden helyszín működött, jó a mozgás, a látvány; egyedül a bábukkal volt problémám. Azon kellett izgulnom, hogy esetleg felborulnak.
Sz. A.: Szerinted nem direkt mozogtak?
S. M.: Amikor öltöztették az egyiket, nagyon féltem, hogy eldől, pedig nem volt szabad eldőlnie. Úgy éreztem, hogy nincsenek annyira kitalálva – csak teszik-veszik őket ide-oda.
M. R.: Ez volt a didaxis az előadásban – hogy mennyire bábként működik Popo királyának egész udvartartása.
Zs. A.: Néha szépen voltak megvilágítva, és így nem maradt üres a színpad. Volt néhány nagyon szép alakítás, a frissen végzett Máthé Annamária Lénája például jól működött.
S. M.: Nekem is tetszett, mert nem Léna-alkatú színésznő, kicsit más karakter volt, mint amit várnánk.
Zs. A.: A király-alakítás is gyönyörű volt, pedig Tibke [Szabó Tibor] csak beugrott az előadásba.
M. R.: Veres Előd viszont kilógott a többi szereplő közül.
Zs. A.: Nem tudta jól eljuttatni hozzánk a nehéz szöveget. De pályakezdő, érthető módon nincs meg az a rutinja, ami például a több mint tíz éve játszó Freddynek [Barabás Árpád].
Sz. A.: Én szerettem. Tetszett, hogy nem túlozta el a költőiséget.
S. M.: Tibke és Freddy nagyon jól operál a mozgással, a testtel, a gesztusokkal – példa erre az a jelenet, amikor Valerio akrobatikus mozdulatokkal ráadta a ruháját Leonce-ra.

#i#Leonce es Léna#/i#
Sz. A.: És minden kellék ott volt a helyén, semmi fölösleges mozgás – a borosüvegért is csak kinyújtotta a kezét Leonce, és az ott volt. A zene is nagyon jól szerkesztett. Rosszul tudok lenni a zenei közhelyektől, viszont amikor Cári Tibor beemelt valamit, azt át is írta.
Zs. A.: Nem igazán értem, hogy mire futott ki az előadás. A végén Leonce és Léna kerül a trónra, de nem tudjuk meg, hogy ez jó vagy rossz.
S. M.: Talán ez volt a szándék – nincs nagy boldogság. Tetszett, hogy ott maradtam egy nagy kérdéssel a végén.

Sőregi Melinda: Már megint itt van a szerelem
Romeo & Julia – M Stúdió

Hát már megint itt van… Menetrendszerűen ezen a fesztiválon. Egy egész szerelem-nap Romeóval, Mókával és Kasimirral. Hármuk közül Romeo a legszótlanabb: csak a teste beszél, Uray Péter koreográfiája által. De vajon ő-e a legszerelmesebb? Szenvedélyesnek látszik mindenesetre, indulatosnak és mozgékonynak. Mintha fekete öltönyével egy Federico García Lorca-darabból lépett volna elő.

Az előadást a vörös és a fekete szín határozza meg. Vörös a padló, feketék a jelmezek, a kalapok. A díszletet mozgatható tükörelemek alkotják, melyek kifordítva embernyi kalitkák: lehet belőlük sírkamrát és erkélyt is formázni. Működik a masinéria, hatalmas energiával dolgoznak a színészek-táncosok, és valami mégis hiányzik. Hiányzik, hogy a történet és a mozdulatok szervesen összekapcsolódjanak. A jelenetek mintha Shakespeare darabjának képes illusztrációi lennének (egy népszerű kivonat): nem a tánc, hanem az írott darab narratíváját követik – felstilizálva, megszépítve. Most éppen nem az eredetit kérném számon az előadáson, hanem a saját invenciót, a saját koreográfiai gondolatot. Klasszikusan ismert kontaktelemekből építkezik a rendező-koreográfus: ezek az elemek néhány használat után könnyen kiismerhetők és kiszámíthatók, nem tudnak mozdulatnyelvvé lényegülni. Egyetlen kivételt éreztem: Romeo (Nagy Attila) és Mercutio (Dávid Attila Péter) kettősét. Költészet született a két test találkozásából, ahogyan egymásra fonódtak, ahogy gesztusaik egymásra feleltek. Fel sem merült, hogy Romeot és Mercutiót látjuk, hanem két embert, akik egymásból építkeznek, próbálják megismerni a másikat, felelni a másik kérdésére. Ez a kettős más minőséget képviselt, mint a többi, erőteljesen történetfelmondó jelenet.

Jelenet az M Studio #i#Romeo & Julia#/i# előadásából

Más lett a szerelmesek tragikus történetének végkifejlete is a rendező elképzelése szerint: a páros öngyilkosság után fehér maszkos alakok életre keltik a fiatalokat, akik feltámadnak, újjászületnek: ezzel ér véget az előadás. A maszkosokat már láttuk az előadás kezdőjelenetében is, amikor egyiküket legyilkolták – illusztrálva az ok nélkül pusztító gyűlöletet. A keretjáték még inkább elszépíti az előadást, költői hatást igyekszik kelteni, noha már így is túlcsordulnak az érzelmek, nem utolsósorban a zenei válogatás egyértelmű hatásra törekvő közhelyessége miatt.

Itt volt hát megint… de csak a formáját mutatta, a lényegét egyáltalán nem. Csak a hiányt lehetett érezni a végén, és az elszalasztott lehetőség miatti bosszúságot. A fiatal színészek-táncosok láthatóan többre is képesek volnának.

Markó Róbert: Csodák márpedig…
A csoda – Sepsiszentgyörgy

…nincsenek. A Tamási Áron Színház előadása mégis címéül veszi névadója Énekes madarának tán legproblematikusabb elemét, a csodát, hogy rögvest alul is stilizálja, fel is fejtse, meg is mutassa: hiszen csupán a szerző, a színről színre megjelenő Tamási Áron az, aki itt – ezúttal Bocsárdi László színpadán – mozgat s irányít, aki darab ideig – kötélszakadásig – játssza az Istent, bár felütésnek és a miheztartás végett már az előadás elején közli: féli is nevezett felsőbb hatalmat (s mint utóbb kiderül: okkal). Kedvét töltő öregemberként rakja fel és figyeli figuráit, olykor-olykor közbe is avatkozik, hol egy-egy kacskaringó beiktatásával a történetbe, hol fizikailag is bekapcsolódva a játékba. Bocsárdi így, Tamási színre léptetésével abszolválja az első csodát: a díszletházfalat a szerző mozdítja ki a helyéből.

…nincsenek. Ha az író esetleg nem számolt azzal, hogy szereplői közé vegyülve maga is szereplővé válik, s hatalmát veszti a maga szőtte szálak fölött, sőt azok még őt is behálózzák, nincsen baj: segítségére sietnek a maga teremtette figurák, segítségére siet a maga választotta környezet: a hiedelmekkel és varázslatokkal bélelt világ. Esetleg éppenséggel az előadás rendezője: Bocsárdinál Tamási darabjának boszorkánya az Idegen nő figurájának képében jelenik meg, aki finomabban, rafináltabban, összetettebben – de nem kevésbé – baljós, mint az eredeti darabban bakkecske képében megjelenő gonoszlélek. Ember hát, s nem sátáni hatalom, vagyis hathat bár a szerzőre, de nem parancsolhat neki, life is life, ilyen az élet. Bocsárdi így, a történetvezetés logikájánál fogva abszolválja a második csodát: Móka egyszerűen Magdó segítségével szabadul ki a kútból.

…nincsenek. Ha már sem az író, sem szereplői nem állhatnak jót a boldog befejezésért, akkor a tömérdek rosszakarat ellen megnyílik a nagy kettőságy, s magába fogadja, egybezárja azt, ami már különben is egy. A gonosz legyőzetik, a túlvilági tisztaságú szerelem érdemes jutalmát nyeri el. De nincsen giccs, sem felhőtlenül boldog vég, mert mese ez, persze, tudhattuk volna előre, az előadásnyitó falvédőkárpit énekes madarak szájából előcikázó girbegurba betűit olvasva: „álmoggya Tamási Áron”, aki indul félrecsapott kalappal a fején, ingujjban, panyókára vetett zakóval kifelé a színről, meséje végkifejletének romjai közül, a színházból a valóságos világba. Azt már csak reméljük, hogy meséjének tapasztalatát a realitások között is megőrizni képes: „Ameddig lesz hű szerelem, így lesz ezután es, / Legyőzi a jó a rosszot, s a tiszta szív a gonoszot, mindig ezután es.” Bocsárdinál a harmadik csoda: maga a szerelem, aminek létét soha, sehol, senki nem kétli.

Így hát semmirevaló minden okoskodás: csodák márpedig vannak.

Sztrókay András: Mi lesz jobb?
Kasimir és Karoline – Nagyvárad

Feszültségmentes előadást rendezett Anca Bradu a Kasimir és Karoline-ból. A Várszínpadon eltöltött két és háromnegyed óra legizgalmasabb perceit az eső kopogása adta – ekkor ugyanis lehetett reménykedni, hogy a színészek színt (vagy legalább hangerőt) váltanak, és hallhatóvá– érthetővé–élvezhetővé válik a játék. Nem így történt.

A sikertelenségnek számos oka lehet; talán nincs szükség túlzott jóindulatra, hogy ezek közül elsőként a tér alkalmatlanságát említsük: a Várszínpad nem megfelelő a (hasonló hodályba más interpretációban jobban beilleszthető) népszínmű e lassított változatának bemutatására. Így elvesztek a szavak, mire elértek volna a színpadról a közönséghez; a (talán ennek ellensúlyozására bevetett) torokhangok csak rontottak a helyzeten – a narrátort alakító Csatlós Lóránt hangjának pedig csak árnyoldalát erősítette a mikroport.

Sokat elárul, hogy a legműködőképesebb jelenet a második részt indító, a nézőkkel közös mulatozás (és az azt követő kórus) volt. Közhelyessége ellenére előhozta azt a brechtiséget, amit Bradu sok más eszközzel (is) próbált megidézni. A pillanatnyi emelkedőről azonban még mélyebbre zuhant az előadás hullámvasútja (montagnes russes) – a mutatványostorzszülöttek és a normális világ keveredése hosszú perceken át tartó üresjáratokat eredményezett, és a legkevésbé sem torkollott sem erkölcsi, sem gazdasági felismerésbe. Igen, gazdaságiba: a mindent elöntő, automatizált/ anyagi világmechanizmus volt hivatott párhuzamot teremteni jelen és múlt közt – a válságot emlegető mondatok hangsúlyozásától kezdve a háttérben vetített csörlőig és autófényszórókig.

A zene romantikája pont annyira nem ért célt, mint a Kasimir kezében kidurranó lufival egyidőben szétlőtt két konfettibomba, vagy a tánckoreográfia, mely önmagában megállja ugyan a helyét, mégsem illeszkedik az előadás egységébe, mert nem jut el a tánclépésektől a mulatságig. Ugyanez a töredezettség látható egyes alakításokban is: Pál Hunor (Kasimir) zakógyűrögetése – ahogy Gajai Ágnes (Karoline) csapkodása is – kényszeres, apró jel, amely önmagában nem képes hangulatok megjelenítésére; csak több gesztussal egyesülve lehetne valódi karakterformáló ereje.

Ugyanakkor a mozaikok vizsgálatával fedezhetjük fel az előadás legtöbb színét – például (a teljesség igénye nélkül) Halasi Erzsébet mély Juanitáját, Szotyori József groteszkre kikent Nyakiglábját, vagy épp Fodor Réka Ellijét, amint visszarakja a letolt nadrágú, alvó Speer kalapját. Kár az előadásért, mert – ahogy Kisvárda hangja mondja – ennyi színészi energiából akár darab is lehetett volna.

#i#Kasimir és Karoline#/i#

Sztrókay András: Színek és árnyék
Amor omnia – Temesvár

Sok minden hiányzott ahhoz, hogy az Amor Omnia tökéletes előadás legyen, a mérleg ennek ellenére pozitív: sokoldalú, humoros, vizuális előadás a temesváriaké. Pedig a kezdet, a később vissza-visszatérő, bénácska univerzum-animáció és a sci-fi-re hajazó gépzene, nem beszélve az ezekkel minimális összhangba sem kerülő gyertyafényről, nem sok jót sejtetett. És mégis, ahogy a csillag-keretből az egyes szituációkba – táncokba, árnyjátékokba – kerültünk, a sok ötletnek köszönhetően újra és újra elfelejthettük a szerencsétlen átkötést – kivéve, amikor a jeleneteken belül is technikát váltottak a színészek: ilyenkor ugyanis, bármennyire invenciózusak voltak is a váltások, például az árnyjáték-paraván mögül való kilépés, mindig zökkent egyet az előadás tempója. Azonban az egyenetlenségek és az epizódok túlzott hosszúsága ellenére is összeállt a produkció, az utolsó kép léggömb-csillaga várt-váratlanul szállt fel, hogy aztán nézzük, ahogy nézik a semmit, a rajtunk-át-valamit.

És, bár közhelyek nélkül beszélni a szerelemről nehéz feladat, többnyire sikerült megoldani – leginkább talán a szituációk és a technikák sokféleségével. A lepedőbe bújt házaspár-álomjelenet felejthetetlen marad: itt sikerült a legjobb összhangban dolgozni a zenével – a változó testformát öltő, nyúló anyagot pedig pontosan tudták kezelni a színészek. Ugyanez a pontosság mondható el a botos gyűlölet-szeretet jelenetről, amelynek működését ismét a zeneiség megszületése jelezte. Voltak ugyan ritmusgondok a nejlonfóliák használatakor, a fojtogató tér azonban jótékonyan elnyelte ezt. A legjobban sikerült epizódok közé tartozik a színes tükörárnyjáték és a zárókép pálmafája is; mindkettőhöz elengedhetetlenül fontos a társulat összmunkája – és persze a rendezőpáros vizuális fantáziája. Az együttes jelenlét nem hiányzott a zenével kísért jelenetekből sem – a hangképzés hiányosságai azonban zavaró intonációs és légzési problémákat eredményeztek éneklés közben – az összképre az előadás során többször is rányomta a bélyegét egy-egy gyengébb színészi pillanat. A hangszeres játék sem volt tökéletes – didzseridúzni például nem lehet körlégzés nélkül –, de még e tökéletlenség ellenére is érthetetlen, hogy a felvonultatott hangszerarzenál ellenére miért szólt a zene legtöbbször felvételről.

De problémák ide vagy oda, jó látni, hogy a bolgár rendezők milyen erős hatást gyakoroltak a társulatra – és az is örvendetes, hogy az előadók megbirkóztak a tér megváltozásával.

Fotók: Várszínház
Köszönet a szerzőknek és a szerkesztőknek!

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PANORÁMA A sepsiszentgyörgyi Csoda nyerte a kisvárdai fesztivál fődíját

» Korábbi cikkek