HAMLET

szerk.

FIZIKAI ÉS POLITIKAI

Verespatak színházi vonalon

[2010. Nov. 29.]

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

Sokkezes a dramAcum és Gianina Cărbunariu előadásáról a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amely a tizenöt éve húzódó kitermelés-ügyet  járja körbe.

Verespatakról itt és most? Színházban? Színészekkel? Aha, ha dramAcum és Gianina Cărbunariu, akkor lesz belőle valami – morfondíroztam, mielőtt eljutottam volna az előadásra. Régóta vesszőparipám, és akkor is leírom, ha kicsit idejét múlta a teória (számtalan kivételt tudunk mondani): a kortárs magyar színház számára ma már nem tabu a test és az egyforma nemek közötti szerelem. A román színházban viszont nincs társadalmi tabu: szembenéz a fiatalok problémáival, a kivándorlással, a szegénységgel.

A romániai magyar színház, mint mindig, középen áll, és kicsit mindkettőből meríthet. A Yorick Stúdió Marosvásárhelyen két Cărbunariu-darabot játszik, a temesvári Csiky Gergely Színház egy harmadikat, és mindegyik szakmai- és közönségsiker. A Verespatak körül kialakult helyzetet tematizáló kolozsvári előadás is ebbe a sorba zárkózik fel.

Még mielőtt elkezdődne a tulajdonképpeni produkció, a közönség megtekintheti a próbafolyamatot megelőző dokumentálódási szakasz néhány kultikus tárgyát: egy kis verespataki föld, elöntött templom, tárnabejárat makettje stb.

Fotók: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar SzínházAz előadás struktúrája szerencsésen alkalmazkodik a komplex témához: nem csak egy stílusban, nem csak egy regiszterben, nem csak egy vonalon járják körbe a problémát: az első „felvonásban” kérdések merülnek fel, a másodikban egy család szemszögéből látjuk a problémát, a harmadik rész egy „öko-terrorista” története, a negyedik egy kincskereső történet, az ötödik politikusok párbeszéde, a hatodik egy időtlen aranyásó történet, a hetedik, és egyben utolsó: döbbenetes és igaz történet a Gritta-örökségről.

Hogy ne lőjünk le minden poént, nem részletezzük a történeteket, de a majdani nézőnek eláruljuk: az előadásban lesz lövöldözés, verekedés, tánc, ének, élőzene, moirák és beszélő állatok (szinkrontolmácsolás fülhallgatóban), vetített képek és vetített filmek, autentikus dokumentumok fénymásolata, és jó érzékkel irányított interaktív játék. Igen, játék mindenekelőtt... Még az előadás befejezése is egy játék, és a közönség, legalábbis a vasárnap esti előadáson, hamar megértette a szabályokat, és nem vétett ellenük.

Amit még mindenképpen fontosnak tartok megemlíteni, hogy az alkotók nem csak politikai és fizikai vonalon közelítik meg témát, hanem színházi vonalon is. Pikáns utalások történnek a III Richárdra („házamat egy lóért” – mondja az ökoterrorista), az ógörög tragédiákra (két párka csalja kelepcébe újra meg újra a régi idők elfelejtett kincseit kereső fiatalokat) vagy a legkomplexebb, legszebb: a Cseresznyéskertre.

Az utolsó jelenet idős hölgye, aki elmeséli családja, a Gritta család történetét, aki valamikor az összes bányát birtokolta, meggykompótot kínál a közönségnek. Egész lénye a Csehov-darab öreg szolgájára, Firszre emlékeztet. És igen, az egész Verespatak olyan, mint a néhai cseresznyéskert: nem terem már, ki kell vágni, fel kell parcellázni, el kell adni. Minden szereplő máskép éli meg a helyzetet, de a történet végkimenetele szempontjából szinte mindegy, mit tesznek (vagy nem tesznek) ellene...

Hegyi Réka

Hová álljanak a színészek?

Verespatak a mi kis erdélyi vízválasztónk, fideszünk és emeszpénk, ahol aki nincs veled, az csakis ellened lehet, ahol muszáj színt vallanod: az arany, vagy a hegy. A közvéleményt semmi nem hergeli fel jobban, mint a semlegesség, mindenkiben ott reszket a skatulyázás kényszere. De éppen a színház nem teheti meg, hogy akár hajszálnyit is elmozduljon középről – mindkét irány elkerülhetetlenül propagandává silányítaná a legjobb színpadi produkciót is.

Tehát közép, még a teremnek is a közepe, a nézőtér ezúttal körben, a fal mellett húzódik. Nem ám egyetlen szemszög, hanem rögtön hét. Puskát is osztogatnak, egy egyszerű A4-es nyomtatványt: Gianina Cărbunariu, Peca Ștefan és Radu Apostol nevéhez fűződnek a mozaikdarabok. Bár ez igazából nem fontos, a címeket sem kell megjegyezni. Inkább utólag izgalmas, ha birizgálni kezdi a nézőt a kíváncsiság valamelyik szösszenet szerzője után.

Objektivitásmentes semlegességben van részünk, amelynek elsődleges eszköze a humor széles skálája. Senki nem ússza meg, az RMGC baktériumfóbiás alkalmazottjától a feleségére holtában is gyűlölködő idős háztulajdonoson, vagy a maguk színházát a színpadon kívül megcsináló politikusokon át a Fânfest hallucinogén szerek után kajtató közönségéig, vagy az anarchista farmerig, aki inkább felrobbantja a földjét, mintsem aranybányát lásson a helyén.

A színészek észrevétlenül kiállnak a körből, nem tartanak igényt a tapsviharra. A színház itt nem cél, csupán eszköze annak, hogy néhány pillanatra kimozduljunk otthonos kis álláspontunkról. Nem véletlen, ha hülyén érzi magát a néző az előadás végére. Valahol az elmúlt tizenöt évben Verespatak ügye a pszichiátriai osztály focimeccsévé vált.

Fülöp Noémi

Pozitív hős nélkül

Amikor a nyáron Verespatakon jártunk, nagyjából ugyanezt éreztem, amit most a stúdióterembe lépve: ez a hely egy kiállítóterem, ahol az élet banális elemeit műalkotásnak tekintik, az elvesztéstől való félelem miatt esztétizálják. A mikrohullámú sütő vagy a tévé is látványossággá válik ebben a tárlattal egybekötött színdarabban, amelynek valamennyien rendezői, színészei és szemlélői vagyunk egyszerre. Az első és utolsó jelenet kiszólásai is megerősítik ezt: tudatosítják a nézőkben, hogy ez bizony mindenki előadása, függetlenül a vitában elfoglalt pozíciójától.

A jelenetek másik érdekessége, hogy sehol sincs pozitív hős. Mialatt a közbeszédben hol az RMGC, hol a környezetvédők a világ megmentői és a másik fél az abszolút gonosz, itt csak nyomor van, kilátástalanság és mély társadalmi válság. Emellett rengeteg bazdmeg, ami az embernek eszébe juthat a tizenöt éve húzódó kitermelési üggyel kapcsolatban.

Verespatak kevés legendája – amelyeket Szénafesztivál alatt, tábortűz körül meghatódottan illik hallgatni – itt megússza az idillizálást, a vâlvák csinibabákként jelennek meg, Mihăliţă Gritta emléke pedig szinte nevetségessé válik. Ezek helyett egy új legendával gazdagodik a néző: a brit királyi családba beházasodott nagybácsi történetével, aki egyszer majd segíteni fog mindenkin. A baj annyi, hogy a szegény prosztatabajos mócherceg alakja pont annyira hihető, mint a Gold ígéretei vagy a fesztivál néhány lecsúszottabb zenekarának üzenete.

A show-t a közönség zárja, a színészek otthagynak, egy találomra kiválasztott nézőé az utolsó szó. Ki tudja, talán a bányapártiak és a zöldek közötti csatát is egy harmadik fél nyeri. Csak félő, hogy a való életben is olyan pofára esés lesz, mint amilyennel a darab végén maradhattunk.

Rácz Tímea

kapcsolódó írások

Verespatak - fizikai és politikai vonalon – bemutató a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

» Korábbi cikkek