HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

Komáromi Macskabaj, nagyváradi Gőz és szatmári Bakterház

[2007. Jun. 23.]

A Kisvárdai Lapok szombati számában megjelent kritikák és interjúk.

Stuber Andrea: Egy kapcsolat kezdete
Nem helyszíni tudósítás Lukáts Andorról

Nem kifejezetten a Kisvárdai Lapok-interjúk megszokott közege ez: egy Ráday utcai kirakatban ülünk Lukáts Andorral. Mögöttünk egy kiállítás képei: kortárs magyar írók és költők árnyai. Lukáts Andor sziluettfotói láthatók itt Esterházy Péterről, Háy Jánosról, Tóth Krisztináról, Parti Nagy Lajosról, Nádasdy Ádámról, Závada Pálról – és még folytathatnánk a sort. Talán egy leendő árnyékmúzeum első darabjai ezek. De most más darabról esik szó köztünk.

Tóth Tibor igazgató hívott rendezni a komáromi Jókai Színházba, s a darabot is ő ajánlotta hozzá – meséli Lukáts Andor. – Fogtam tehát Martin McDonagh e munkáját (amelyet Magyarországon egyszer Alhangya címmel játszottak, másszor pedig Az inishmore-i hadnagyként), s ahogy olvastam, rendben lévőnek találtam minden mondatát. Aztán ahogy többször olvastam, az az elképzelés alakult ki bennem, hogy Csuja Imre játszhatná a főszerepet. Majd megnéztem több komáromi előadást, utána helyzetgyakorlatok, stúdiumok révén ismerkedtem a társulat tagjaival, s így alakult ki a produkció gárdája. Örültem, hogy belekerült Hajdú László Szabolcs is, aki tavaly végzett Budapesten a főiskolai osztályomban, s Komáromba szerződött. Én először rendeztem most Komáromban, sőt először rendeztem határon túli magyar színházban. Az ilyesmi mindig izgalmas. Egy kapcsolat kezdetén a felek nyitottak és kíváncsiak egymásra; adni akarnak és kapni. Szép emlékű, jól sikerült próbafolyamatot töltöttünk együtt. Remekül működtek a színészek, figyeltek egymásra, tehetségesen dolgoztak. Csuja is gyorsan feltalálta magát – vele már a sokadik közös munkám volt ez –, képlékeny, természetesen kommunikáló ember, aki hamar kapcsolatokat teremt. Nyilván a társulat is eredményesnek ítélte az együttműködésünket, ezt abból gondolom, hogy meghívtak rendezni a jövő évadban is. Örömmel vállaltam. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját fogom színre vinni, ezúttal vendégszínész nélkül, a komáromi társulat tagjaival.

– A McDonagh-darabot Macskabaj címen játsszák. Honnan ered ez az elnevezés?
Tóth Tibor találta ki. Valószínűleg sokaknak beugrik róla a Macskajaj című film, ami nem is baj, mert McDonagh világa nem áll nagyon távol a Kusturicáétól.

A #i#Macskabaj#/i# c. előadás plakátja (forrás: www.jokai.sk) – Kicsit groteszk, naturális világ ez. A szereplők trágárul beszélnek. Ez nem okozott gondot Komáromban?
Ez Budapesten is gondot okoz. Amikor A modellt rendeztem a Pesti Színházban, kifejezetten megkért az igazgató, hogy irtsam a szövegből a drasztikus kifejezéseket. A komáromi publikum nem fogadta rosszul a produkciót, sőt jól fogadta. Felháborodást nem a közönség tanúsított, hanem egy felvidéki hetilap szerzője – kritikusnak nem nevezném –, aki merő rosszindulattal, gyalázkodva utasította el az előadást, és eltanácsolta a nézőket. Ez annyira felháborított, hogy válaszoltam is az orgánumban – eddig még sosem tettem ilyet –, amit viszonválasz követett. (Itt olvasható: link 1 és link 2 – A szerk.) A mai napig nem békéltem meg azzal, hogy egy kevés védelmet élvező színházzal szemben így viselkedhet egy újság. Attól tartok, hogy következménye is lett a szerző mocskolódásának. Ugyanis Svédországba invitálták a Macskabajt, hogy tartsunk tíz előadást, ám utóbb lemondták a meghívást. Ami azért is kár, mert egy külföldi vendégjáték mindig jót tesz a társulatnak és az adott produkciónak.

– Hát, ha Svédország nem jött össze, legalább lett egy kisvárdai meghívás… Járt már a határon túli magyar színházak fesztiválján?
Nem, még soha. És sajnos most sem tudok részt venni rajta, mert éppen filmet forgatok, amikor a fesztivál zajlik. Egy elsőfilmes rendező Mázli című munkájában vállaltam szerepet. Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott Kisvárdán! Nemcsak az előadás estéjén, hanem a másnapi szakmai vitán sem. Pedig azon különösen szerettem volna jelen lenni, hátha ki kell állnom a színészeimért, ha esetleg úgy adódik, hogy ott is nemtelen támadás éri a produkciót.

– Ez elképzelhetetlen.
Azt mondja?

– Azt.

Jelenet a komáromi színház előadásából (forrás: www.jokai.sk)

Jászay Tamás: Tejfölösszájú terroristák
Martin McDonagh: Macskabaj – Komáromi Jókai Színház

Tágasan üres a szín, mégsem jut itt hely semminek, ami romlatlan vagy legalább egy icipicit szép és jó volna. (Az érzékiség, tán még a szerelem is felszikrázik ugyan egy rövidke pillanatra, de aztán az is véres véget ér.) A kiürített nagyszínpadon a halálos társasjáték helyszíneit stilizált, gyorsan mozgatható térelemek jelölik: falrészlet ablakkal, villanypóznák gabonamezővel és hasonlók. A horizonton végig rendíthetetlen derűvel kéklik az égbolt, tudomást sem véve arról, miféle kisstílű gengszterek tesznek-vesznek alatta. Őket – hiába hadonásznak stukkerrel, vagy lövik egymást halomra – tényleg képtelenség komolyan venni. Valójában pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, kiszámíthatatlan gyorsasággal alakulnak belőlük újabb meg újabb, igény szerint egy vagy többszemélyes szakadár csoportok, akik ködös eszmékért szállnak síkra.

Az ír sztárszerző, Martin McDonagh gunyoros darabjában gyakran ejt szót az ír harci(as) csoportosulások világnézeti különbségeiről. A néző mégsem érzi magát tájékozatlannak, ha tudása esetleg nem naprakész a kortárs ír hétköznapokból. Nem kell betéve tudnunk, mi fán terem az INLA és az IRA, és az sem fontos, hogy a helyszín, az angol címben szereplő Inishmore hol fekszik. Lukáts Andor rendezése sem törődik mindezzel, mert joggal érzi fölöslegesnek ezen körülmények túlrészletezését. Kis emberek, kis problémák: egy (majd kettő) döglött macska körül forgolódik a cselekmény, ha nem is szédítő, de meglepő fordulatokat véve. Aztán végül példázatszerű keretet kapnak a történések, amikor már csak a nyitójelenetből ismerős két szereplő van életben.

A nyitány előrevetíti a következő két óra történéseit: Donny és Davey a sajnálatos körülmények között kimúlt Kistomi nevű cicust egyéni módon gyászolják, amikor annak félig leszakadt fejét Donny vacsorájának maradékával tömik ki, majd akkurátusan összevarrják a halálos sebet. És ez csak a kezdet: hamarosan körömletépés, változatos csonkítások, szemkilövés és hasonló, vérgőzös akció-horrorfilmbe illő jelenetek sorjáznak, taszító precizitással kivitelezve, egyre őrültebb részletekkel megspékelve. Lukáts Andor rendezése jó néhány ilyet alkalmaz: a vérszomjas terrorista tejet szürcsöl két kínzás között, aztán krokodilkönnyeket ejt, amikor megtudja, hogy kiscicája beteg (bele se gondolok, mit tenne, ha már ekkor tudná, hogy a macska nem él), a kiszemelt áldozatból hentessé változó szomszéd fiú pedig emberi belsőségekkel mutat be akrobatamutatványokat. (Jó, „forrásként” legyen leírva Tarantino neve, de Guy Ritchie-t ugyanúgy említhetnénk, ha már filmes példákat citálunk.)

Bár a vígjáték vagy ahogy egy korábbi előadásban nevezték: a vérbohózat műfaja könnyen egysíkúvá tehetné a színészi munkát, itt jó érzékkel osztódnak be az energiák, s jutnak tartalékok az utolsó pillanatokra is. Csuja Imre kedélyes, az élet kis és nagy dolgai iránt rég közömbös Donny-t alakít, aki már azon sem akad fönn, ha fia fegyvert szorít a tarkójához. Tudja, hogy kis szerencsével újra neki áll majd a zászló – és tényleg! Hajdú László Davey-je izgága gyerekből válik végül a piti gyilkosokhoz hasonlóvá. Az egyetlen női szereplőt Germán Zille játssza: szégyenlős, komplexusos kislány, amikor megismerjük – gyilkos falusi vamp, amikor utoljára látjuk. Az először tüzelő, utólag gondolkodó Padraic szerepében Tóth Tibor félelmetesen és röhögtetően magabiztos mint vajszívű terminátor. Legszívesebben másfél centiről lövi fejbe áldozatait, de kínzóeszközei mellett mindig a keze ügyében van vagy tíz kiló macskaeledel. Szükség is lesz rá: a kitartó lövöldözés után beállt fülpihentető csöndbe egyszer csak besétál az „elhunyt” Kistomi. Sok hűhó semmiért?

Köllő Katalin: Egymás foglyai
Csiky Ibolya és Tóth Tünde: anya és lánya a gőzben

– Nagyon szép a kettőtök kapcsolata az előadásban, fájdalmasságában is szép. Mennyire viselt meg benneteket lelkileg a próbafolyamat? Ezt azért is kérdem, mert úgy vélem, nem lehet könnyű megmutatni egy anya és szellemileg sérült gyereke kapcsolatát. Mifelénk még ma is zavartan elfordítjuk a fejünket, vagy éppenséggel lopva bámulunk, ha ilyen helyzetekkel találkozunk.

Csiky Ibolya: – Tulajdonképpen azzal voltunk elfoglalva, hogy ez a két ember egymásba kapaszkodva, egymást segítve miként éli az életét, és nem is döbbentünk rá, hogy ez külső szemmel nézve fájdalmas is lehet. Ha láttunk véletlenül hasonlót az utcán, vagy bárhol, mindig elmeséltük egymásnak a próbákon, hogy mit tapasztaltunk, milyen szeretettel bánt az illető anyuka a gyerekével. Mivel én szeretem a szerepeimet úgy megcsinálni, hogy a saját életemből is “vigyek bele dolgokat”, mert akkor érzem hitelesnek, ebben a munkába is belekerültek személyes élményeim. Amikor elmesélem a fürdőben, hogy befeküdtünk ketten az ágyba délután, felöltözve, és úgy elaludtunk, hogy csak éjfélkor ébredtem fel, mindig eszembe jut édesanyám. Egyedül nevelt engem, egy ágyunk volt, és mi is ketten aludtunk. Ez a szöveg így semmitmondó, de mert a tudatomban benne van annak a szeretetnek az emléke, amit anyámtól kaptam, sokkal könnyebb elmondani. Elfelejtem, hogy előadásról, alakításról van szó, tulajdonképpen önmagamról mesélek, más szavakkal.

Tóth Tünde: – Igazából az egymásrautaltságból táplálkoztunk, illetve az elvágyódásból, ami benne él mindkettőjükben, hiszen szeretnének kilépni ebből a kapcsolatból, de bele vannak zárva. Többször megtörtént, hogy próbák után hiába igyekeztünk másról beszélni, mindig a szerepnél, a darabnál lyukadtunk ki.

– Színészileg is egymásra vagytok utalva, hiszen csak egymásból tudtok építkezni.
CS. I. : – Ez maximálisan így van. Egymás szeméből, rezzenéseiből táplálkozunk.

– Mi volt nehezebb, a lelki lemeztelenedés vagy a testi?
T. T. : – Mindenképpen a lelki, de a kettő egymásból épült. A testi meztelenséget feltételezte a lelki. Úgy érzem, ahhoz, hogy meg tudjak jelenni meztelenül színpadon, teljesen át kell élnem az egész történetet. Hogy ne azzal foglalkozzak, hogy én, Tóth Tünde meztelen vagyok, hanem azzal, hogy Dawn miként szabadul fel a korlátok, a gátlások alól.

– Az is kérdés, hogy ebben a kapcsolatban ki kit szabadít fel, illetve ki kinek a foglya?
CS. I. : – Annyira szeretjük egymást, hogy tulajdonképpen észre sem vesszük: egymás áldozatává váltunk. Én rabságban tartom őt, ő rabságban tart engem a betegségével, de ő sem tud meglenni nélkülem. Hihetetlen kegyetlenség van abban, amikor az anya kimondja, hogy bár halna meg a lánya. Amikor ez elhagyja a számat, megborzadok, de rögtön jön a magyarázat: a féltés, hogy ha én nem leszek majd, mi lesz vele.

Feltételezem, hogy mindkettőtök számára ez a produkció volt a legfontosabb munka ebben az évadban.
Cs. I. : – Tündének volt más, fontos szerepe az évadban. És nagyon boldog vagyok, hogy játszhattam ebben a darabban, nemcsak azért, mert szép a szerep, hanem mert egy hullámhosszra kerültünk Tündével, megtaláltuk a közös hangot. Nem éreztem egy percig sem azt, hogy nem tudok lépést tartani a fiatal generációval.

#i#Gőzben#/i# - Nagyváradi Állami Magyar Színház, Szigligeti Társulat (Fotó: Molnár Cs. Attila)

Gabnai Katalin: Áldozathozók
Nell Dunn: Gőzben – a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata, Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Előre bocsátom: Nagyváradon becsületes rendezői és színészi erőfeszítés történt annak érdekében, hogy létrejöjjön egy közönséget vonzó, könnyen befogadható színházi este, amelyben nők kapnak szerepet. Kiválasztották az elmúlt évtizedek egyik sikerdarabját, Nell Dunn angol írónő 1981-ben bemutatott első színművét, mely miután az egyik brit színháztól megkapta a legígéretesebb drámaírónak járó díjat, kiszabadult külföldre, s végigszántotta a világ színpadait. Mélyszántásról azonban nem beszélhetünk. Az a bizonyos díj is alighanem azért lett odaadva Dunn asszonynak, mert erősen remélték, hogy egyszer még lesz belőle drámaíró.

Dunn asszony azonban nem drámaíró. Sőt. Még írói munkának is csak jelentős visszafogottsággal nevezhető az az anyagbeszerzés, amelynek a színpadon nyomait láthatjuk.

Mivel erős igény lenne arra, hogy asszonyokról mesélő, s asszonyokhoz és férfiakhoz egyaránt szólni tudó produkciók szülessenek, Meleg Vilmosék komolyan vették a szigetországi ajánlatot, s hozzákezdtek a munkához. Áldozatkészen.

Meleg Vilmos nem csupán rendezőként jegyzi az eseményt, ő játssza az egy szem férfiút, Billt, a macsó karbantartót is, ráadásul a díszlet és a jelmez is az ő elképzelése alapján született. Eléggé nem méltányolható az a jó ízlésre és természetes veszélyérzetre valló ötlete, hogy a játékteret a nézőktől elválasztó tejüveg ablaktábláknak csak középső sávját nyittatta ki. Ezáltal takarásban maradt minden, illúzióvesztéssel fenyegető naturális akció, mint például a pedikűrös beavatkozások.

A veszélyérzet azonban ki is merült ennyiben. A darab szövege megmaradt. A színház színésznői küzdenek a feladattal, s ki-ki arra keres utat, amerre élettapasztalata, alkata és bátorsága vezeti. Fábián Enikő mint a lerobbant fürdő szolgálatos madámja, józanesze és ingyenpszichológusa a többieknek. Csiky Ibolya egy domesztikált tragédia pórkirálynéjának mutatja a ki tudja, ki által megnyomorított debil leány (Tóth Tünde figyelemreméltó alakítása) öreg és beteg anyját. Hinni lehet nekik.

A gyakorló prostituált, a szingli-előd és a görcsös jómódú dáma van íróilag melléjük terelgetve. Beszélnek, beszélnek. Sajnos, egyfajta – nem tudom másként nevezni - szinkron-magyar hallik legtöbbször, rossz helyen megszakadó, betört hátú mondatokkal, a „föntről le!” hangsúlyt s a gondolati ív örömét alig ismerő, mindent hangsúlyozó, betanult szövegekkel. De amikor hallgatjuk őket, meg-megrándul a belsőnk: A keserves életbe. Amit mondanak, az nem kitaláció. Ez alighanem így lehet. Vagy épp: ez így van.

A mellécsúszott jelenetcsúcsok s a hamis váltások eredendő oka elsősorban anyaghiba. Ez a szöveg nem műalkotás. Művészi áttételt nélkülöző dokumentum-hordalék az alapanyag. Szigorúbban véve: feldolgozatlan lopott holmi az, amit Nell Dunn vállrándítva színpadra dobott. (Gyűjtögető író volt Molière is, aki állítólag borbélyműhelyekben segített összeszámolni a bevételt, csak hogy följegyezhesse az elhangzott szövegeket – míg egyszer rajta nem kapták, mit csinál. De ő átformálta a zsákmányt, úgy adta tovább.) Nell Dunn a dokumentum szövegekbe nem átallott olyanokat beleírni, amit a nagyváradiak nem mertek kihúzni, mint pl.: Én mostantól része akarok lenni a világnak! Vagy: Be akarom engedni a fényt, többé már nem félek... stb. stb.

A vállalkozás „komolyan van véve”. A szakmailag legmegrendítőbb pillanat, amikor ebből az egész könnyes-nedves történetből egyfajta kiskegyed-grund mitológiája kezd kiépülni. Felhívom a figyelmet, a műsorfüzetekben olvasható: Nell Dunn mostanában rákbetegek történeteit szellőzteti színpadon. Alighanem ugyanevvel a paparazzo-dramaturgiával. Jó lesz vigyázni.

Papp Tímea: Regös Bendegúz rulez
Rideg Sándor - Tímár Péter - Árkosi Árpád: Indul a bakterház – Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Mert ugyan mi lenne, ha a világot tehénpásztorok irányítanák? Mondjuk egy ilyen csudagyerek, hogy netovább? Valljuk be, nagy galiba biztosan nem történne. Legalább biztosak lehetnénk abban, hogy józan paraszti ésszel intéződnek a dolgok, és mindenki csak azt kapná, ami neki érdeme szerint jár.

Regös Bendegúznak a szeme sem áll jól, azonban a gonoszságnak szikrája nincs benne. Megvicceli a susztert, a baktert, a banyát, kigúnyolja Csámpás Rozit meg a Patást. Fogalmazzunk inkább úgy: jól felismeri a helyzet kínálta lehetőségeket. De nem röhög a világra. Komoly tanulási, érési, személyiségfejlődési folyamaton megy keresztül az édesanyjától való elválástól a cselédéleten át a hazatérésig. (Még akkor is, ha saját bevallása szerint faluhelyen nem megy a javulás.) Kezdetben hiperaktív, a történet végén már csak figyeli az eseményeket, amelyekhez magában azért valószínűleg hosszú kommentárokat fűz. Nem gondolkodik, nem álcáz semmit, nem játssza meg érzelmeit.

Az egyetlen olyan szereplő a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában a tapasztalt színészek – helyi tudósítónk talán úgy mondaná: mondhatni vén rókák – közt, akivel nem a vásári színjátszás eszközeit használtatják. Nem festenek pirospozsgákat az arcára, elég egy kis maszat az orra hegyére, és töméseket sem kap jelmeze alá. Az ember nézi Magdás Waltert, és teljesen belefeledkezik minden ízében őszinte és eleven játékába. Nagy a súly a vállán, szinte végig színpadon van, nem fáradhat el a százhatvan perc egyetlen pillanatára sem. Nem alakít, nem szerepel. Könnyed minden mozdulata, látszik, hogy élvezi, amit csinál. Figyelme koncentrált: amikor véletlenül kinyílik a díszlet ajtaja, észreveszi, és becsukja. Közben pedig szöveget mond és mozog, mint a profik.

A produkció szerethető, bár nem fenntartások nélkül. Kiváló a bábok alkalmazása. Nézőtársaimmal egyetemben engem is elbűvöltek a szemforgató tehenek, és frenetikusnak találtam az árnyjátékban eljátszott macskafeldarabolást. Nem az előadás harsánysága a probléma, mert az a választott műfaj sajátossága, és tökéletesen illik a várszínpadi környezetbe. Ami sok, az az altesti poén, a második felvonás anekdotázása, és túl eklektikus a Boci, boci, tarkától a Túl az Óperenciáig terjedő zenei paletta. Gyerekszereplő esetében hajlamos az ember megbocsátóbban fogalmazni. Az Indul a bakterház főszereplőjével azonban nincs miért elnézőnek lenni.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. A fesztivál programja

» Korábbi cikkek