HAMLET

-

AZ UTOLSó KéZIRAT

Kacsir Mária: Prospero könyvei

[2005. Apr. 20.]

Kacsó Edith jóvoltából eljutott hozzánk Kacsir Mária (1929-2005) utolsó kézirata: egy recenzió, melyet nem tudjuk, melyik lap felkérésére írt. Tudjuk, hogy nagyon fontosnak tartotta megjelentetni írását, ezért közöljük, és reménykedünk, hogy előkerül a megrendelő is.

Mottó:
Ne félj. Sok itt a mindenféle hang,
Édes dal, mely gyönyörködtet, s nem árt.
Fülembe néhanap ezernyi zengő
Hangya dong-bong vagy oly gyönyörű ének,
Hogy hosszú alvásból ébredve is
Elalszom és álmomban meghasadnak
A fellegek, s úgy látom, ritka kincsek
Hullanak rám nyomban; ébredés tán
Sírva kívánom vissza álmomat.

A sorozatcím telitalálat. A mottót pedig azért írtam alája Juhász Gyula új fordításában (bár én a Babitsét is szeretve szeretem), mert hiszen e gyönyörű sorokat éppen a félállat, félember Caliban mondja, akit Prospero tanított meg beszélni. És talán nemcsak beszélni. Láttam egy düsseldorfi vendégelőadást, amelyben Caliban a búcsú pillanatában kétségbe esik és ezzel a „vendégszöveggel” kérleli Prosperót a minessangerek nyelvén (mert középfelnémetben beszéltetik) „Légy még a gazdám!”

Ha mindehhez még hozzáteszem, hogy a sorozatot Unipán Helga tervezte, akkor már látható, hogy a kolozsvári Polis Könyvkiadó megtalálta a módját, hogy befogadja szellemi életünk közösségébe azokat a kivételes legjobbakat, akik megérdemlik, hogy ne csak a szűk értelemben vett szakma figyeljen rájuk, hanem egy tágabb tudományosság is.

A könyv borítója A sorozat első kötete egy Lohinszky Lóránddal készült élet interjú. Máthé Éva kérdéseire válaszol a (bármilyen hihetetlen) 80. életévét betöltött kiváló művész. Bölcs dolog volt az is, hogy Máthé Éva az interjú formát választotta, nem lévén sem színháztörténész, sem gyakorló színikritikus, de híradásai a marosvásárhelyi színházról mindig érdekesek, mert tudja, mi fontos egy színház életében, akár előadásról van szó, akár bizonyos jelenségekről, amelyek lehetnek kívánatosak, vagy nem.

Lebilincselően érdekes ez a kötetnyi életinterjú Lohinszky Lóránddal, aki egy maga az intézmény, ha meggondolom, kettő, hiszen a főiskolának, most már egyetemnek is rég ideje a tanára, kiváló színészpedagógus. Ha az ő nevét láttam a színlapon mint osztályvezető tanárét, mindig tudtam, hogy nem lehet baj. Az, amit ebben a könyvben a színészmesterségről, annak elméleti és gyakorlati átadásáról elmond, az mind a pedagógiai érzék és a róla való gondolkodás kivételes komolyságára vall. De Lohinszky Lóránd mindenekelőtt tagja volt annak a Székely Színháznak, amely színjátszásunk történetében új időszámítást vezetett be. Életem nagy nyereségének tekintem, hogy diákként láthattam azt az Úri muri előadást, amelyben Lohinszky mint Pincér csak „a legyeket hajtotta”. De hát istenem, az a pici alakítás is milyen nagyszerű volt! Mennyire sajnálom, hogy Trepljovját nem láttam, de nem voltam én még akkor „színházközelben”... Az Úri muri előadásról csak annyit, hogy reveláció volt, egyszeriben megérthette belőle, akinek szeme volt a látásra és füle a hallásra, hogy mit jelent ez a szó: művészszínház. A hasonlat a budapesti Vígszínházzal (a Nemzeti stílusával ellentétben) már azért sem lehet jó, mert mérhetetlenül leszállítja a jelentőségét. Maradjunk tehát ennyiben: egy rövidke ideig volt művészszínházunk. A szelleme megmaradt, bármikor vissza lehetett térni hozzá. Ez alkalom adtán meg is történt: Özönvíz előtt (1971), Szerelem (1973), de milyen két gyöngécske darabbal. Harag még csak kísérletezett velünk, a nagy próba majd Csehov lesz. Lohinszkynak mindkét előadásban fontos szerepe volt: az Özönvízben a zsaroló Darkót játszotta, aki egy meg nem fizetett kölcsön fejében valósággal ráköltözik a családra, az úri magyar középosztály, e végképpen lecsúszott maradványára. Lohinszkynak élete nagy szerepe volt ez a Darkó, hihetetlenül ellenszenves, agresszív, idegekre menő. A Szerelem Komoróczija ennek éppen ellentéte: játékos humor, szürrealista színek.

S ha idáig jutottunk, mondjuk meg azt is, hogy Lohinszky Lóránd pályája, egyénisége többet érdemelt volna, mint ami következett. A színház már nem volt az, ami régen, hiányoztak olyan jelentős rendezőegyéniségek, mint amilyet egy Lohinszky formátumú színész megérdemelt volna. Az 1963-as Ványa bácsi, Tompa Miklós rendezésében, már határozottan a Székely Színház hanyatlását jelezte, de olyan jól láthatóan, hogy többen leírták már: megállt a szívverésük. Megjegyzem, ennek okairól keveset tudunk, Máthé Éva pedig elmulasztotta az alkalmat, hogy rákérdezzen. De az is lehet, hogy kitérő választ kapott volna, mert Lohinszky Lóránd tanárai közelségétől roppant gáláns, amikor kollégák becsületéről van szó. Márpedig ez a Ványa bácsi nem az ő személyes bukása volt, hanem a Tompáé és a színházé. Amikor a Learről vagy a Don Carlosról van szó, akkor is azonnal védelmébe veszi Kincses Elemért. Én úgy látom, hogy Kincses Marosvásárhelyen egy kicsit mindig begörcsöl, de láttam én tőle a Bulandrában például egy kitűnő Zárt tárgyalást, holott Sartre igazán nem tartozik a könnyen előadható szerzők közé. Egészen kiváló Őrnagy volt Lohinszky Lóránd a Tótékban, színészegyéniségének nagyszerűen megfelelt a szerep, erről is nagyon szívesen olvastam volna legalább néhány szót a kötetben.

Ahol ellenben jómagam vagyok hátrányos helyzetben: Lohinszky Lóránd magyarországi filmszereplései. A Nincsen időre emlékszem élmény szerűen, de a legtöbb filmjében sajnos nem láttam. De azt nagyon jól el tudom képzelni, miért is hívták meg olyan gyakran. Mert az igaz, hogy filmen „mindenféle technikai problémák szorongatják a színészt”, és joggal érezheti, hogy a végeredményhez nála több köze van végül is a vágónak, de azért a tehetség nemcsak a „rivaldán” jön át, hanem azokon a fránya mérőműszereken, fókusztávolságokon és egyebeken is. A kötetben közölt fényképek mind nagyon kifejezőek és meggyőzőek.

Örülök, hogy láthattam még annak idején Albee Nem félünk a farkastól George- szerepében, amelyben feleségével, a Marthát alakító Farkas Ibolyával együtt (rendező Mircea Cornişteanu) sikerült a dráma magasabb légkörébe vonni a nézőket, akik talán csak a címre kapták fel a fejüket abban az időben. Sehogysem tudom elképzelni, mint Crăcănelt (az én keresztségemben Csámpás) Caragiale Farsangjában. De hát Lohinszky Lóránd tehetségének színváltó készsége közismert, hiszen milyen remek Prédikás volt Sütő András Vidám siratójában is. Úgy látszik, az én fantáziám véges...

(Azt az egyet hiányolom még a kötetben, hogy Lohinszky, aki pedig az őszinte beszéd híve, miért mondja azt, hogy fogalma sincs, miért kellett annak idején olyan sebbel-lobbal beköltöztetni Vásárhelyre fontos művészi intézményeket. Mert akkor alakult a Magyar Autonóm Tartomány, Vásárhelynek pedig, amely egy kis vidéki mezőváros volt, ahogy Lohinszky Lóránd is jól emlékszik rá, eladdig semmiféle művészi vagy tudományos intézménye nem volt. Vérre menő viták folytak erről akkoriban, a jóisten tudja, kinek lett volna végül igaza, de hogy akkor kezdődött el Kolozsvár rohamos elrománosítása, az biztos. Egy Funarnak már nem volt nehéz dolga, hogy lefesse a padokat a város utcáin. De azért ez valamivel, egy fél évszázaddal később volt.)

kapcsolódó írások

Kacsir Mária (1929-2005) Lohinszky Loránd 80 éves A Prospero Könyvei sorozatban megjelent kötetek

» Korábbi cikkek