HAMLET

Márton Imola

A NYUGATI VILÁG BAJNOKA: APAGYILKOS

Bocsárdi a sepsiszentgyörgyi Synge-bemutatóról és nem csak

[2006. May. 31.]

"Alapvetően olyan szövegeket választok, amelyek számomra színházi kihívást jelentenek" – így a rendező. Interjú.

Úgy tűnik, a jelenlegi sepsiszentgyörgyi évad a groteszk jegyében alakul: egy happy end nélküli Csárdáskirálynő, egy látványos, de nehézkes Macbeth, végül egy feje tetejére állított világ, A nyugati világ bajnoka, amelyben egy apagyilkos a legautentikusabb hős…Milyen megfontolásból kerültek műsorra ezek a darabok?

Bocsárdi László: – A rendező olvasata a legfontosabb egy előadás megszületésekor, személye meghatározza a műsor arculatát is. Az évadterv összeállítása előtt a rendező által ajánlott darabok közül ki lehet választani azt, ami jobban talál a kialakult műsorrendbe. Jelen esetben számomra azért volt fontos A nyugati világ bajnoka, mert úgy éreztem, hogy egy olyan típusú előadás, ami hiányzik a műsorból.

Synge műve valójában groteszk komédia. Ma nehéz kikerülni a groteszket mint színt, mert ilyen világban élünk. Nem véletlen, hogy szinte minden előadásban megjelennek a groteszk színek.

A darab témája közvetlenül érinthet mindenkit, mert egy hozzánk hasonló szituációban lévő népnek a helyzetét taglalja, amelyből igenis magunkra ismerhetünk. Ezért tartom fontosnak ezt a szöveget, és ezért mutatjuk be.

Ön szerint ez a hasonlóság hozzásegíti a befogadókat ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek az előadással, és valamennyire sajátjuknak érezzék a történetet?

– Igen, úgy gondolom, hogy ha jól játsszuk, és a nézők fel tudják ismerni benne azokat az összefüggéseket, amelyek ránk is érvényesek, akkor a történet közvetlenül érdekelni fogja őket. Kortárs darabként is lehet kezelni.

Egy interjúban nemrég azt mondta, hogy azok a szerzők érdeklik, akik teatralitásra ösztönzik. Mit értett ezen? Synge ezek közé a szerzők közé tartozik?

– Alapvetően olyan szövegeket választok, amelyek számomra színházi kihívást jelentenek, arra ösztönöznek, hogy színházi nyelvet keressek a megfelelő szöveghez, tehát újra tudjam értelmezni a színház lényegét.

Néhány régi színésze mellett a szereposztásban megjelent Bicskei Zsuzsanna is, akivel most dolgozott először. Milyen volt a közös munka?

– Nagyon tehetségesnek tartom Zsuzsát, örömmel fedeztem fel az adottságait. Nyilván nincs könnyű helyzetben, mert régóta nem dolgozott társulatban, többnyire egyéni produkciókat mutatott be. El kellett jutnia abba az alkotói állapotba, amikor rá tud hangolódni a többiek jelenlétére, a rendezői elvárásokra, ez a képesség pedig megvan benne.

Az előadásban a falubeli lányok szerepét (Sara Tansey, Susan Brady, Honor Blake) férfiakkal játszatja. Miért?

– Az eredetiben ez a rész egy picit meseszerű, nem eléggé éles, nem feszíti meg eléggé a történetet, hanem az anekdota fele mozdítja. Így, hogy férfiak játsszák, akiknek az apagyilkos úgy jelenik meg, mint potenciális konkurens, lehetővé válik az egész előadás tétjének a megnövelése. Általuk élesebbé, szikárabbá válik a történet.

Három évvel ezelőtt Craiován is megrendezte ezt a darabot. Mennyire különbözik a két előadás, a két rendezői koncepció?

– Úgy éreztem, hogy a craiovaiak nehezen, általánosan ismernek magukra a történetben, mert helyzetük nem kisebbségi lét. A sepsiszentgyörgyi előadásban más dolgok válnak fontossá. Az írekről tudjuk, hogy a kisebbségi helyzetből fakadnak indulataik, kétségbeeséseik, túlzásaik.

Ön szerint mi lehet az oka vagy előzménye annak, hogy egy társadalom értékrendje olyannyira átalakuljon, hogy egy apagyilkost hősként kezeljenek, holott egy hagyományos értékrendszerben elítélendő egy ilyen cselekedet?

– Ez egy olyan csavar, amely a szerző zsenijéről árulkodik. A történet kulcsa megteremteni azt a groteszk ágyat, amelyben az alapvető dolgokról beszélhetünk. Mint a mesében: ez a csavar, a kulcs. Attól hiteles, hogy ez a nép konfúzióban és állandó veszélyhelyzetben él, hogy a normalitásból kilépve egyre inkább közelít az abszurdhoz, ami a huszadik századra tökéletesen érvényes. A feje tetejére állított történet hitelesen fedi a huszadik század őrületét, ahol adott esetben egy apagyilkos a társadalom hőse lehet, mert bátor.

Tervezi, hogy következő évadban a Lear királyt rendezi meg majdnem egyszerre a budapesti Nemzeti Színházban és Sepsiszentgyörgyön úgy, hogy a két társulat együtt is dolgozzon. Meséljen erről…

– Merész terv, hiszen még soha nem próbáltam szinte párhuzamosan egy darabot két különböző társulattal megrendezni, közös próbafolyamattal. Nagy kaland, nagy kísérlet, ugyanakkor bonyolult helyzet – úgy jogi, mint művészi szempontból. Nyilván gazdasági szempontból sem egyszerű, ami az anyagi háttér biztosítását illeti. A szervezési összefüggéseket most próbáljuk véglegesíteni.

A kihívás az, hogy ilyen mély és talán egyik legfontosabb színházi szöveg kapcsán, kétfajta színházi kultúrához tartozván, hogyan tudunk kommunikálni.

Nemrég rendezte meg a budapesti Örkény István Színházban Euripidész Elektráját. Milyen különbségeket fedezett fel a pesti és a hazai színjátszás között?

– Más az ottani színészek leterheltsége, párhuzamosan nagyon sok helyen dolgoznak, sokféle munkát végeznek. Ezért egy adott szerepre való figyelésük nem olyan intenzív, mint nálunk.

Az a fajta elmélyülés, amely itthon már az első próbáktól kezdve tetten érhető, az ottani próbák ideje alatt később indult el, mint szerettem volna. A próbafolyamat második felében kezdtek úgy odafigyelni a színészek, hogy a gyümölcsöző munka elindulhasson.

Nyilván az is közrejátszott, hogy nem ismertük egymást, így a tapogatózó, közeledő, keresgélő, kapcsolatmegteremtő próbálkozás is benne van ebben az első időszakban, ami mindig megtörténik, ha az ember idegenben dolgozik. Mindenképp tanulságos volt, bár vannak hiányérzeteim, ez természetes velejárója egy ilyen kalandnak.

Régebb évadonként két-három előadást is rendezett a Tamási Áron Színháznál, ebben az évadban csak egyet. Ön is dolgozik más színházaknál, Sepsiszentgyörgyre is folyamatosan hívnak vendégrendezőket. Milyen hatással bír ön és társulata számára a változás?

Mint minden, ez is egyensúly kérdése. Amikor Szentgyörgyre kerültünk, és a csapatalakítás időszakát éltük, akkor nagyon fontos volt, hogy folyamatosan és minél többet dolgozzam velük. Egyszer csak elérkezik egy telítődési pont, amikor már arra kell vigyázni, nehogy megunjuk egymást.

Úgy gondolom, hogy most már bárkit ide hívhatok, mert a társulat megállja helyét. Lehetőleg jó rendezőket hívok, akikkel a társulat tovább tud lépni, és így a velem történő munkák frissnek tudnak hatni, mert nem telepedek rá a társulatra.

A véletlen is belejátszik abba, hogy már szinte másfél éve nem dolgoztam itthon, most viszont egymás után két előadást fogok rendezni.

Közben igazgatója lettem a színháznak, valamennyire megváltozik a jelenlétem a társulatban, aminek az eredményéről nehéz beszélni, hiszen később fog kiderülni, hogy mit is jelent az új helyzet.

Fotók: Barabás Zsolt

kapcsolódó írások

A nyugati világ bajnoka (színlap) ROPOGÓS BECKETT KULISSZÁK MÖGÖTT

» Korábbi cikkek