HAMLET

Hegyi Réka

UTE-FESZT 2

Planchon, Purcărete, Tompa: közönségtalálkozók a fesztivál első hetében

[2008. Nov. 7.]

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

Oldott hangulat, rendezők a bárpult mögött, kérdezz-felelek - nem csak előadásokból áll a fesztivál.

Roger Planchon élő legenda – mutatta be a hallgatóságnak az UTE-fesztivál meghívottját Tompa Gábor a hétfő délelőtti közönségtalálkozón. Percekkel azelőtt ért véget a színház nagytermében vetített portréfilm, amelyben ízelítőt kaphattunk a bűbájos öregúr őszinteségéből, szerénységéből és elhivatottságából, amellyel minden porcikájával az alkotásra koncentrál.

Planchon már pályája kezdetén a színházi és filmes szakma Párizs-központúsága ellen küzdött, hiszen akkoriban, a második világháború utáni években a fővárosban 70 társulat működött, míg a kisebb városokban egyetlen egy sem. Amikor már befutott rendező lett, akkor sem fogadta egyetlen párizsi társulat felkérését sem, Lyonban folytatta munkásságát, ahol több színházat és egy filmstúdiót alapított.

Rendezőként és forgatókönyvíróként jegyez többek között olyan filmeket, mint Dandin – 1987, Louis, enfant roi – 1993, Lautrec – 1998. Drámaírói pályafutása is egy filmforgatókönyvvel kezdődött, amiből soha nem lett mozi, de a párbeszédeket kicsit átszerkesztve bemutatták. Bár későn tanult meg olvasni, írni, és a kezdetekben színészi karrierről álmodott, most az írásban érzi kiteljesedni magát. Szövegeit újra meg újra előveszi, igazít a szórenden, kicseréli az oda nem illő kifejezéseket, egyszóval gondozza őket. Bevallása szerint azért nem hajlandó kötetben megjelentetni őket, mert még nem befejezettek.

Roger Planchon (háttérben a Studio 24 - Cie Roger Planchon előadásaiból kiállított képek)

Az Amédée, vagy hogyan lehet tőle megszabadulni című Ionesco-darabot azért választotta ki többszáz párkapcsolatról szóló darab közül, mert ez nem pszichologizál, továbbá a hulla jelenléte és a homályos befejezés is izgatta. Kifejtette azt is, hogy amikor színházzal kezdett foglalkozni, a látvány érdekelte, de Beckett, Ionesco, Arthur Adamov (akiket ő személyesen is ismert) szövegcentrikus darabokat írtak. Planchon meggyőződése, hogy a látványszínház fénykora már lejárt, és a jövő színháza vissza fog térni a szövegközpontúsághoz.

A francia alkotó művészi hitvallásához hozzátartozik többek között, hogy a színház közérthető kell legyen mindenki számára: édesanyjának rendez minden előadást, aki analfabéta volt, de ha megnézné az előadást, valamit talán mégis értene belőle – mondotta. Shakespearet és Moliéret hozta fel példaként, akik koruk nagy filozófusai voltak, mégis a legegyszerűbb közönségnek írtak. Véleménye szerint Ionesco is abszurd, de komikus (azaz egyszerű) darabokat írt.

A Planchonnal való találkozást anekdoták és vicces megjegyzések tették jó hangulatúvá. Aznap este szinte lelkesen ültem be az Amédée... előadásra.

A főszereplők színészi játékát még mindig idegennek, távolinak éreztem, de a közönségtalálkozó hatására elfogadtam, mert valóban egyszerű gesztusnyelvvel próbálták lejátszani a partitúrát. Ugyanakkor talán jobban zavartak az apró következetlenségek, mint első megtekintéskor. Az a közérthetőség, amit Planchon szeretne minden előadásban megvalósítani, olyan apróságokon csúszott el, hogy például hol megy ki a szereplő majd hol jön vissza. Ha először átöltözik munka előtt és után, ezt a kis rítust (ha egyáltalán az, és nem a realista színjátszás apró eleme) miért nem ismétli meg később? Vagy ha egyszer sem látjuk kötögetni, miért szalad ki a kötésért csak egy replika kedvéért?

Több hasonló, az egész szempontjából jelentéktelennek mondható következetlenséget lehetne felsorolni. Ugyanakkor, ha akarjuk, találunk magyarázatot rájuk: az abszurd színház és Ionesco már csak ilyen, semmi értelme számon kérni rajta a logikát. De mégis… Akkor mondjuk ki, hogy a király meztelen, s az előadás (részleteiben) nem következetes. Planchon élő legenda és el kell ismerni, hogy gyönyörű munkát végzett, mélységekkel ruházta fel az idős házaspár kapcsolatát azáltal, hogy dalbetétekkel gazdagította a meg nem írt érzelmi szálat.

Előző beszámolómhoz annyit fűznék még hozzá, hogy a látványos díszlet az utolsó részben nagyon sötétnek, nyomasztónak tűnt, ráadásul az éjszakai fény miatt Amédée a színpad hátterében zajló “légbenjárása” és a hulla gigantikus lábbelijének taposó mozdulata valahogy egybeesett a függöny leeresztésével…

Purcărete

A Gianni Schicchi előadás után a fesztivál kávézójában bemutatták Silviu Purcărete rendező Limoges-i színházigazgatói pályafutásához kapcsolódó előadásokból készült fényképalbumot. Az erőteljes színházi pillanatokat megragadó fotók 2002-ben jelentek meg kötetben. A könyvbemutatóra ugyan „kis” késéssel került sor, de kiváló alakalom volt arra, hogy a közönség megismerhesse a rendező eddigi pályafutását, hogy kávéházi hangulatban hallgassa történeteit egy-egy előadás születéséről.

Visky András és Tompa Gábor animálta ezt a beszélgetést is, akárcsak előző nap a Planchonét. Kiderült, hogy Purcărete szereti a fotókat, ezért nem bánta volna, ha a képek szövegkíséret nélkül jelennek meg. A legtöbb előadás a Limoges-i rendezéseket eleveníti fel, de bekerültek olyan romániai alkotásainak pillanatai is, amelyeket 1994-2002 között Franciaországban is bemutattak.

Purcărete mesélt a Craiova-i Nemzeti Színházban töltött évekről. Számára ott dolgozni 1989-ben felért a fővárosból való meneküléssel: kitűnő műszaki személyzetet talált ott és egy fegyelmezett társulatot, akikkel sok évig együtt dolgozhatott. Bár nem tudja eldönteni, hogy melyik volt a legjobb előadása az ott létrehozott produkciók közül, nagy jelentőséget tulajdonít az Übü–Machbeth előadásnak, amelyik részt vett az Edinburgh-i fesztiválon, és ennek köszönhetően ő is, meg a társulat is ismertté vált Európában.

Lazán mesélt arról is, hogy többek között azért volt népszerű rendező az olténiai társulatban, mert egy 4-5 napos külföldi turnén a színészek akár 4 havi fizetésnek megfelelő összeget is megspórolhattak a napidíjakból. Az igazgatóság is szerette, mert előadásait nagyon jól el lehetett adni külföldön – ¬ebből több abszurd helyzet is adódott, például néhány napos késés miatt egy előadás bemutatója Bécsben volt, egy másik előadás turnéit pedig hónapokkal a bemutató előtt leszervezték.

Izgalmas részletek derültek ki a Limoges-i felkérés hátteréről is: a rendező politikai játszmákba csöppent, és sem a helybéliek, sem a kormány nem fogadta tárt karokkal. Azonban Európa legrangosabb rendezőit sikerült meghívni rendezni a Théâtre de l’Unionba, ma már akkreditált felsőfokú színészképző iskolát alapított, a könnyű műfajokhoz szokott közönség helyét pedig átvették a többnyire egyetemista fiatalok.

Visky András, Tompa Gábor, Silviu Purcărete

Igazi fesztiválpillanat: Dimény Áron kolozsvári színész megkóstolja a Panagruel sógornője koktélt (jellemzése szerint: demisec de Napolact)

Purcărete azt is elmesélte, hogyan készülnek előadásai: először látványelemek inspirálják, majd szeret káoszt teremteni a színpadon, hogy abból hámozza ki az előadás által képviselt rendet.

Időközben elkészült a Gianni Schicchi koktél (grappa és csípős paprika) és a Pantagruel sógornőjéről elnevezett ital (vörösbor és tej). Körbeadták a teremben, így a kíváncsiak is megkóstolhatták. Megtudhattuk még, hogy filmforgatásra készül, saját forgatókönyv alapján szeretne készíteni egy „régimódi” filmet, amely nem egy történetet, hanem egy egész világot, anekdoták sorát, amelyeket mesélőjük gazdag képzelőereje szépítget.

Tompa Gábor

A kolozsvári színház igazgatója is két koktélt rendelt: a Három nővért (vodka, olivabogyó és füstölt szardella – az utóbbi csak azért, mert füstölt anyanyelv nem kapható) és az Abszurd színházat (Unicum, paradicsomlé, sör és a tetejére egy cseresznye Csehov tiszteletére, aki abszurd szerzőként is olvasható).

Tompa Gábor két koktélja Tompa hosszasan mesélt Csehov-előadásokhoz kapcsolódó élményeiről, de bevallotta, hogy bár mindegyikből fel tud idézni egy-egy számára fontos vonatkozást, nem érezte, hogy az orosz klasszikusnak bármi köze lenne az abszurd színházhoz. Mindez addig, míg meg el nem készült Harag György hattyúdala, a marosvásárhelyi Cseresznyéskert. Úgy érezte, hogy ez után az előadás után ő nem tud majd Csehovot rendezni. Újabb nagy előadások következtek többek között Vlad Mugur és Andrei Șerban kolozsvári rendezései, amelyek nagyon magasra helyezték a mércét.

Csehovot azért kedveli, derült ki Visky Andrással folytatott beszélgetésből, mert ő ír legárnyaltabban a magányról. Úgy érzi ugyanakkor, hogy találkozott Csehov hőseivel az életben is.

Az általánosabb síkra terelt beszélgetésben Tompa arról mesélt, miért fontos számára előadási kezdő- és befejező képét látni, mielőtt elkezdi az alkotómunkát. A színház szerinte a tér költészete, és semmi szükség arra, hogy a látvány is elmagyarázza a mondanivalót, sokkal jobb, ha csak szuggerál...

A jó kritika meghatározását is hallhattuk: nyelve pontos, stílusa magával ragadó, gazdag de ugyanakkor lényegretörő, leíró de ugyanakkor értelmező, a szerző gazdag színházi műveltségéről és feltétlen színházszeretetéről tanúskodik.

Fotók: Vakarcs Lóránd /17. UTE Fesztivál

kapcsolódó írások

UTE-FESZT

» Korábbi cikkek