HAMLET

-

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 2.

Kisvárdai Lapok 2010.

[2010. Jun. 23.]

Második összellításunkban újabb írások a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megjelenő napilapból. Kedvencünk a szakmai beszélgetések hangulatát idéző reflexió.

[reflect]

demKata: Szakmázás

Mindennap zajlik szakmai megbeszélés. Tegnap is volt. A következők történtek.

A Különös ajándék-ról megtudtuk, hogy szerzője a társulat színésznője. Az információ nem tántorított el attól, hogy a darab kapcsán Egressy Portugálját, Háy Gézagyerekét és Spiró Csirkefejét emlegessük.

„A nyitó jelenettől kezdve én abszolút benne voltam”, szállt szembe Szűcs Kati a kötekedőkkel. Az előadás kapcsán a „balkáni életérzés”, „fiatalos energia”, „akusztika”, „Jugoszlávia-nosztalgia”, „vashalom-bérház”, „eszement káosz” és hasonló kifejezések hangzottak el. Többször.

Magyar Attila a beszélgetés végén az önkritika mestereként megállapította: „Motorfűrésszel vágtuk magunk alatt a fát.” A felszólalót jó alaposan szemügyre vettük a társulat távozásakor, arra az esetre, ha netán most látnánk utoljára.

A 20/20- ról szóló beszélgetés így kezdődött: „Szeretettel köszöntjük az író-rendezőt...” Gianina Cărbunariu viszont nem volt velünk. Legfennebb lélekben. Nem baj. A beszélgetés többnyire magyarul zajlott, a román hozzászólásokat egymás szavába vágva igyekeztek fordítani a lelkes és segítőkész résztvevők. Felmerültek történelmi kérdések és párhuzamok, a dokumentarizmus és a színház, az energiák, a költőiség és még sok más megvitatnivaló. Szűnni nem akartak a hozzászólások, vélemények és kérdések. Pálffy Tibor inkább eljátszta volna megjegyzéseit, mikor már nem tudta szavakban kifejezni.

A szünetben boldogan vettük észre, hogy elindult a falióra. „Jézusom! Visszazökkent az idő!” – kiáltott fel boldogan a moderátor.

A Hamlet boncolgatása a „mit kérdeznénk Pétertől, ha itt lenne” szellemiségében zajlott, a rendező hiányában. Inkább kérdések repkedtek, mint válaszok. Az első megegyezés arról született, hogy nincsenek megfelelő szavaink egy ilyen jellegű előadásra. Mozgásszínház, némajáték, illusztrálás, gesztusok, energia, zene és zeneiség, világítás és alulvilágítottság szerepeltek a megbeszélés „repertoárjában”. Sokan nehezményezték, hogy Hamlet megszólalt (az előadásban, nem a beszélgetésen).

Megtudtuk még, hogy:

Egyesek fotók alapján döntik el, hogy megnéznek-e egy előadást.

A primitív megfogalmazásokat könnyebb eltáncolni.

Az előadások kapcsán „a homályt nem csak a fényre értjük”.

Urbán Balázs milyen időközönként kapcsolja ki és be a telefonját.

A Rómeó és Júlia valójában egy akciófilm.

Egyeseket pont annyira megütött a Hamlet „esés-jelenete”, mint Dávid Pétert.

Fehérvári Péter színésztechnikája: „Kicsit rányomok az energiára, aztán pákkkk!”

Egy előadás akkor rossz, ha van időnk számlálni a reflektorokat.

A művészeknek mindent szabad, ha meg tudják csinálni.

[fókusz] A dög – Marosvásárhely

Köllő Katalin: Helytelenkedtél, Lilike?

Azt kellene eldönteni, hogy ki itt a dög, morfondíroztam magamban jó ideig, mert sehogy sem tudtam elkezdeni ezt az írást. Irén? Géza? Lilike? A nagymama? Varga úr? Mindenki a maga módján? És ki a nagyobb dög? Lilike, a számító kis fruska, aki felelőtlenül belegázol egy látszólag jól működő házasságba? A nagymama, aki praktikus tanácsokat próbál adni unokájának, és magzatgyilkosságra biztatja őt? A viagrás Varga úr, aki pénze segítségével biztosítja magának „az életet”? Géza, a kapuzárási pánikban levő férfi, aki az orangutánok élvezetéről szóló dokumentumfilm hatására döbben rá, hogy „milyen zárt, lapos kis életet él”? A felesége, aki nem képes fölülemelkedni ezen az előbb csak „ártatlan” kalandnak induló, majd egyre bonyolultabb történeten?

„Nem tudom, mi jött rád, de ez nem te vagy”, mondja Irén Gézának, mintegy saját magát is igazolva: valami tévedés lehet a dologban, amibe belekavarodtunk, ez nem velünk történik…Ezek a dögök nem mi vagyunk. Vagy mégis? „Nem te vagy”, de honnan tudnánk, hogy mi rejtőzik a másikban, még ha tíz év házasság után is.

És mi A dög? Szerelmi háromszög, amelyből mindenki vesztesen kerül ki? Jó kis pszichoterápiás ülésszak házastársaknak? Ülünk és nézzük Kiss Csaba darabját, jókat nevetünk, időnként saját élettöredékeinkre ismerünk, akár azt is megsaccolnánk, hogy mi kerekedik ki ebből a sztoriból, aztán jön a fordulat, és szinte semmi sem jön be abból, amire számítottunk. Hát ez a Kiss Csaba egy dög! Hogy megcsavarta ezt az egyszerűnek tűnő történetet! Bár igaz, hogy néha megkímélhetett volna egy-két közhelyszerű poéntól – de ennyit meg lehet bocsátani neki.

Tulajdonképpen az az érdekes ebben az előadásban, hogy kívülről tud önmagára tekinteni. Feltehetően azért is, mert a szerző képes volt rendezőként felülbírálni önmagát, ami nem könnyű dolog ugyebár egy ilyen „lányregény” esetében. Sok szép színészi pillanatot vittem magammal tegnap, Gulácsi Zsuzsanna (Lilike) második részbeli átváltozásait, Biluska Annamária (Nagymama) visszafogott, száraz humorát, Bányai Kelemen Barna rövid, de annál hatásosabb jelenését, Szélyes Ferenc és Nagy Dorottya kettősének néhány nagyszerű részletét, de mindenekelőtt László Csaba (Pisti) remeklését.

[fókusz] A mizantróp – Sepsiszentgyörgy

anikó: A kiállhatatlan

Nehéz lehet folytatni egy félbeszakadt előadást – nézőként sem könnyű visszakapcsolódni... Nem az akarat kérdésén múlik. De nem ragozom tovább, inkább: riszpekt a folytatásért. Mivel A mizantróp jó előadás. Akkor is, ha tegnap este kicsit más módon jutott ez tudomásunkra.

Megragadó, hogy az emberi természetről, viszonyokról való bonyolult tudást egyszerű eleganciával, letisztult formanyelvvel mutatja meg a társulat, miközben egy pillanatig sem moralizál vagy pszichologizál. Elrajzoltak a figurák, külön koreográfia szerint van felépítve a mozgás és a mimika – elképesztően fontosak az arcok, jó annak, aki közelről nézi az előadást –; gyakran énekszerű az intonáció, minden (bocsárdisan) mesterkélt és közben pontosan lehet érezni, hogy Alceste a kétségbeesés poklának a fenekén van. Egy pillanat, és megszakad a szíve. Belebolondul abba, hogy akit szeret, nem lehet kizárólagosan az övé. Hogy ez a nő nem tudja kimondani végre, amit érez. És ez a Kicsid Gizella-nő nem tudja kimondani, mert hogy lehet olyasmit kérni bárkitől, ráadásul a szerelem nevében: hagyd ott a világot!

Pálffy Alceste-je szociálisan sérült ember. Egyértelmű igazságot akar, csakhogy ilyesmi nincs. Közben szenved attól, hogy ambivalens lény... Közvetetten saját őszintesége miatt is, ami legalább annyira konstruktív, mint amennyire (ön)romboló.

A szociálisban otthonosan mozgó Céliméne meg veszélyesen kiterjeszti a könnyedség határait, pedig a dolgok nem egyformán súlytalanok.

Philinte találja meg leginkább a két véglet közti egyensúlyt, de ő sem tűnik maradéktalanul boldognak: bár Éliante őt választja, mégiscsak Alceste-be szerelmes.

Az embergyűlölő alapvető paradoxona, hogy embergyűlöletéhez szüksége van az emberekre. Nem tud elszakadni tőlük, akkor sem, ha rousseau-i módon kivonul a természetbe, mert a társadalmi nem az ember körül van, hanem benne. Nem csak az agyába, hanem a testébe is bele van írva.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 3. szám - teljes lapszám (.pdf)

[fókusz] Lovak az ablakban – Arad

nóra: Hogy kerül a ló az ablakba?

Azaz pontosabban: hogy jön egy pirosló piros ló fekete foltokkal ahhoz, hogy puszta tekintetével megöljön egy alig-katonát? Vagy: békeidőben miért folyik fekete víz a csapból? És hogyan válhat tízezer katonai bakancstalp koporsóvá?

E kérdésekre a választ (és a válaszon való elgondolkodás lehetőségét) az előadás rejti.

Joseph Heller óta tudjuk – a háború abszurditásairól csak hasonlóan abszurd módon lehet beszélni. Azt, ami a frontokon, a katonákban, hozzátartozóikban zajlik, igazán érteni így sem fogjuk, módot nyerünk viszont a probléma racionálisabb megközelítésére. És létezik-e jobb nyilvános tér erre, mint a színház?

Matei Vişniec szövege abszurd drámává írt mikrotörténelem. Paradox módon nem is a háborúról – békeidőkről szól. Vagy inkább a békék közti időkről. A karlócai, drezdai, napóleoni háborúkat lezáró paktumok megkapta-elvesztette „rovatainak” ismertetése három részre osztja az előadást. E fejezetek nagy harcok helyett kis emberekről szólnak: a fiúról, az apáról, a férjről – vagyis fiúkról, apákról, férjekről. Az apa megőrül a háborúban, a katonajelölt fiú eleve bolond, a férj groteszk zsarnokká lesz, és végül, definíció szerint, mindegyikük meghal. A hozzájuk tartozó Nő meg, legyen ő anya, leány vagy feleség, magára marad a tragédiával. Azaz nem egészen. Hiszen a halálhír is gyorsabban jár két lábon – ez esetben Tapasztó Ernő lábain érkezik, bohóc, küldönc vagy hivatalnok képében. Drasztikus egyszerűséggel közli: meghalt, igen; majd végül önmagával helyettesíti az épp elpusztultat.

S történik mindez úgy, hogy a témából egyenesen következhető megrendülés helyett könnyesre nevetjük magunkat. Hiszen a szöveg képtelen asszociációi, valamint a színészi játék, a mindenkori férfit játszó Harsányi Attila különösen, akarjuk, nem akarjuk, megnevettetnek.

A megrendülés (ha, akkor) később következik be – utólag rájövünk, tulajdonképpen mit is találtunk annyira mókásnak. Azt, hogy a – parádésan eljátszott – férj edények-evőeszközök háborúját játszatja terhes feleségével? Vagy azt, hogy koporsó helyett a folyton új arcát mutató hírhozó a tízezer bakancsot hozza el, melyek eltaposták a férfit?

Az előadás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ám kissé szükségtelenül billen az előbbi irányba. Való igaz, a képtelenség mindig kicsit nevetséges is. A hosszan kitartott zárójelenet talán épp ezt hivatott ellensúlyozni: hogy is állunk a szörnyűségekkel? A lovakkal? A pusztulással? Hát így.

[fókusz] Mauzóleum – Nagyvárad

Nánay István: A telefon nem csörrent meg

Parti Nagy drámája ravasz mű. Látszólag klasszikus dramaturgiai séma szerint működik: mi történik az emberekkel az összezártságban, egy végletes szituációban, s miképpen módosulnak az addig létező és működő kapcsolatok. A helyszín egy gangos ház belső udvara, amely agóraként funkcionál, a szereplők lecsúszott, az élet peremére szorult egzisztenciák. Mindez a naturalista ábrázolás sémáit hívhatja elő. Ugyanakkor a szöveg ellene megy a naturalizmusnak, hiszen Parti Nagy elképesztő nyelvi stíljátéka kiemeli a szituációt a hétköznapiságból, s egyszerre groteszk és lírai textus születik. A darabnak nincs központi figurája, de olyanok sincsenek, akik között határozott és egyértelmű konfliktusos helyzet alakulhatna ki. A dráma olyan zeneműhöz hasonlatos, amelyben a szereplők megnyilvánulásai egy-egy motívumnak vagy dallamnak felelnek meg, s a darab során az egyik motívum átadja helyét a másiknak, az a harmadiknak, visszatér az első és így tovább.

Mindebből szinte semmit nem kaptunk vissza a nagyváradi előadásban. Többnyire a naturalizmus legrosszabb formája uralkodott a színpadon, amely nemcsak a díszletben és a jelmezekben mutatkozott meg, hanem – s ez a legfájóbb, hiszen épp e téren nem történt előrelépés – a színészi játékban. A rendező, Szabó K. István a lírai, vallomásos momentumokat zenével, világításváltással leválasztotta, ám ezekben meg a melodráma és a patetizmus vált elsődlegessé. A legfájóbb az, hogy a dráma egyik alapmondata ugyan elhangzik, de nyoma sincs a színpadon annak, hogy ott az alakok valóban egymás túszai lennének. S az még fájóbb, hogy Parti Nagy szövegének lényegéből szinte semmi nem születik meg. A színészek majd’ mindegyike szótagonként hangsúlyozva beszél, a szólamok nem jönnek létre, a mondatok értelme, a nagyszerű nyelvi lelemények elsikkadnak (az is megfordult a fejemben, hogy a munka során el sem jutottak ezek felfedezéséig). Így aztán az alakítások többsége üres klisévé degradálódott.

Mindezen nem segít az, hogy a rendező a zárójelenetre a nyuszifüles és patkányfejes szereplők zömét kiülteti az üres nézőtérre, s nekik, a tapsoló közönségnek hajlong a lemeztelenített Lapos Elemér, miközben a rezonőrré előléptetett Paparuska Károly a foteljében borong. Az már végképp nem meglepő, hogy a visszatérő viccen – ’a mauzóleumban megcsörren a telefon’ – senki sem nevet. Mint ahogy az egész előadáson sem.

[fókusz] Anconai szerelmesek – Komárom

Urbán Balázs: Stílusok és pofonok

Felhőkben úszik Ancona, bájosan bodros felhőkben, melyekre emlékeztet valamelyest a szereplők többségének parókája. Nemcsak az ég kék, hanem az alatta hullámzó tenger is. Gadus Erika néhány könnyedén tologatható elemből álló díszlete éppúgy megelőlegezi az élesen stilizáló játékmódot, mint a szintén általa tervezett, a karakterek domináns vonását kiemelő jelmezek.

A Komáromi Jókai Színház előadása nem helyez hangsúlyt a történések idejére, nem bontja ki realisztikusan a cselekményt, s nem a reálszituációk kontrasztjaként használja az olasz slágerekre építő zenét. Vagyis nem azt a finoman stilizáló, a szereplők érzelmeit, indulatait, gesztusait plasztikusan megjelenítő, majd idézőjelbe tevő játékmódot követi, mely a darab általam látott eddigi bemutatóit jellemezte.

Lévay Adina rendezése a szerepek többségét egy-egy karakterjegyre vagy ötletre építi, s így magukat a szituációkat is élesen elemeli. Dorina szerepének kulcsa például a folyamatos riszáló járás és az ehhez társított jellegzetes hanglejtés, Viktoriáé a tájszólás, a „magyaros gesztusok”, Giovannié az öles léptekkel, széles gesztusokkal takargatott sunyítás, Lucrezióé pedig a fejhang, mely elveszett férfiasságának hallható kifejeződése.

E stílus kétségtelenül karakteressé teszi a játékot, s megbízható humorforrásul is szolgál, ám hamar kiismerhető, meglehetősen egysíkú és sok játéklehetőséget elvesz a szereplőktől. A darab egyik legjobban megírt jelenete, a magát szent zarándoknak álcázó Drusilla és Lucrezio kettőse itt nagyjából abban a poénban merül ki, hogy a férfiasságát időnként visszanyerni látszó Lucrezio váltogatja hangmagasságát. S noha Bandor Éva, Holocsy Katalin, Olasz István és Ollé Erik jól eltalált karaktereket hoznak, méltánylandó mozgáskészséggel és korrekt énektudással, árnyalni, gazdagítani a szerepeket nem áll módjukban.

Más szerepekhez azonban – vélhetően dramaturgiai okokból – nem társul hasonló alapötlet, így ezeket hagyományosabb eszközökkel formálják meg a színészek. Horányi László megbízhatóan és színesen hozza a link, ám szeretetre méltó öregedő amorózó típusát, Holocsy Krisztina élni tud a szerelmes lány „átváltozásából” adódó lehetőségekkel, Majorfalvi Bálint ügyesen építkezik az ügyefogyott szerelmes dadogós kliséiből.

Egy alakítás van, mely mintegy hidat ver a kétféle játékmód közt: Tar Renátáé, aki sok színnel és sugárzó bájjal játssza az öntudatra ébredő szerelmes lányt, miközben ide-odatipegő balerinaként jól illeszkedik a kiemelt karakterjegyre építő stilizálásba is. Ami talán azt is mutatja, hogy több rendezői invencióval árnyalható, gazdagítható lenne a Lévay Adina által kitalált, kétségtelenül mutatós, ám egysíkú játékmód – a társulat bizonyosan alkalmas lenne rá.

>>> [kisvardai.lapok] XII. évfolyam 4. szám - teljes lapszám (.pdf)

kapcsolódó írások

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 1.

» Korábbi cikkek