HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZ A HAVASON - BEFEJEZŐ RÉSZ

Leszárult a Kisebbségi Színházak Kollokviuma

[2005. May. 31.]

A rendezvényhez kapcsolodó utolsó összeállításunkban Zsehránszky Isván zárógondolatait olvashatják és megismerhetik a legfanatikusabb gyergyói színházlátogatót, Erzsi nénit.

Zsehránszky István : Kicsi a cipő

A harmadik gyergyószentmiklósi Kollokvium arról tanúskodik, hogy a rendezvény beérett. A romániai kisebbségi színházak jelentős előadásokat produkálnak és jelentős előadásokkal vesznek részt. Örvendhet az a város, örvendhet az a közönség, amely színházában egy bő hét, kilenc nap leforgása alatt láthatja Az ember tragédiáját a Csíki Játékszín előadásában, a Medeiát a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában, az Öltöztessük fel a mezteleneket a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának a Negyedik nővér előadását, jelen lehetnek a Szebeni Nemzeti Színház Német Tagozatának Bérgyilkost fogadtam előadásán, a Temesvári Állami Német Színház Lángarc előadásán és a vendéglátó, a Figura Stúdió Színház Lakodalom című előadásán. Ezek országos jelentőségű színházi produkciók, függetlenül attól, hogy magyar vagy német előadások, a romániai színjátszás élvonalát képviselik. Színjátszásunk már feljutott – vagy újra feljutott! – erre a szintre. A Kollokvium szinte minden napján tanúi lehettünk egy rendkívüli értékű színházi teljesítménynek – amire az eddigi kiadások során nem volt még példa. De ezt csak az tudhatja, aki – mint a 83 éves Mihálydeák Erzsébet néni – ott volt minden előadáson, az, aki egyáltalán kíváncsi volt arra, hogy mit hoznak a nemzeti kisebbségek színházai Gyergyószentmiklósra.

Ilyen értékeket felmutató rendezvény számára immár kicsi a cipő. Hajdan, Sepsiszentgyörgyön, ahol a Kollokvium született, és ahol az első három kiadás zajlott, minden alkalommal megostromolták a színházat. És ez nem szóbeszéd! Szebeni Zsuzsának a Kollokviumon bemutatott tanulmányából tudhatjuk: a Sepsiszentgyörgyön tartott Kollokviumoknak átlagban tizenkétezer nézőjük volt. És a gyergyószentmiklósiaknak? – Megközelítette a kétezret. Sepsiszentgyörgyön a színházat ostromlók között a helyiek mellett ott voltak a környékbeliek is – autóbuszok hozták be őket az előadásokra nap mind nap. És a Kollokvium idején Sepsiszentgyörgyre zarándokolt a színházi szakma és az erdélyi magyar értelmiség színejava. A Bulandra Színház játszotta, például, ott az Egy lócsiszár virágvasárnapját… Mostmár, a fordulat után tizenöt évvel összeszedhetnénk végre magunkat, és újrakezdhetnénk ezt, a mindannyiunk hasznára és örömére váló ostromot. Mert, mint láttuk, van mit megostromolni. Csakhogy az ostromhoy nagyobb haderőre – értsd, nézőseregre -, és korszerűbb szerelésre, tehát tatarozott színházra, technikailag korszerűen ellátott játszóhelyre lenne szükség. Többek között…

A Kollokvium, jelenlegi formájában túlságosan szerény – helyi jellegű rendezvény. Akkor, amikor a Kollokviumon látható elődások színvonaluk és értékük szerint országos fórumot kívánnak. Ezt az ellentmondást kell megszüntetnie a Kollokvium következő kiadásának! – amelyre már a jövő év májusában sor kerülhet.

Íme a feladat, amit meg kell oldania Gyegyó városának és Gyergyószentmiklós színházának, ha meg akarja tartani ezt a rendezvényt.

Rúth könyve (Bukarest)

Molnár Ildikó: Az öregkorral jár?

Ruth-nak hívják. Nem, ő nem a bibliai Ruth. Õ Mario Diament Ruth-ja, egy egyszeű zsidó nő. Valamikor nagyon szép lehetett, de eljárt fölötte az idő. Megöregedve, sorsába (talán) beletörődve keresgéli fiatalságát a padláson, pókhálós, poros, vén kacatok közt. Moshe Yassur Ruth könyve című előadásában a főszereplő előtt lassan megelevenednek régen látott személyek, kellemes és kellemetlen pillanatok, érzések. Néha ott áll előtte múltjának egy fontos szereplője és teljesen idegennek tűnik: Ki vagy te? - kérdi, de hát lehet, hogy mindez az öregkorral jár…

A rendező megpróbálja emlékképekből feléleszteni Ruth letűnt világát. Az öreg hölgy bolyongó, szellemnek tűnő idegenek vagy idegennek tűnő szellemek között sétálgat mélán a zsúfoltságig megtömött padláson, beszélget velük és megpróbál választ kapni életének nagy kérdéseire. Valószínűleg soha sem fogja már megtudni, miért kellett neki elhagynia Lengyelországot, miért verték agyon a szerencsétlen szögevőt a cirkuszban, és miért nem mehetett ő is templomba zsinagóga helyett…miért, miért…

Van néhány miért, amire talán az előadás nézői sem fognak soha választ kapni. Ruth-on kívül az egyetlen valós személy Marek, a fia. Kétszer bukkan fel - a padlásfeljáróból. Megpróbálja visszazökkenteni anyját a valóságba, de ki tudja miért, Ruth idegenkedik tőle, mint minden mástól is ebben a darabban. Telik az idő, jönnek-mennek az emberek, anya, férj, testvér, szerető, a hősnő három életkorban, míg egyszercsak vége szakad a történetnek anélkül, hogy a főszereplő összetalálkozott volna szerepével, vagy néző az előadással. Az ember azt hinné, hogy Ruth emlékeivel a szellemek világába tart, hátrahagyva megkeseredett életét, de emlékei hagyják magára őt. Szétnéz, mintha megijedt volna valamitől, és távozik. De nem a feljárón. Lehet, hogy mégis csak az emlékei után megy…

Az előadásban elhangzott ez a mondat: Nem tudom, miért érzem úgy, hogy a falakkal beszélek… Ez is az öregkorral jár?

A nap fiai

Kulcsár Andrea: Játsszunk színházat?

„Mindenütt élet és mindenütt titok” – hangzik el Maxim Gorkij A nap fiai című előadásában, amelyet a kolozsvári színészhallgatók csütörtökön késő este mutattak be. Vajon minden ember a Nap fia? Még a kolerások is? Vagy csak az egészségesek? Esetleg közülük is csak azok, akik körön belül vannak? Ezeket a kérdéseket veti fel (többek között) a dráma. Bonyolult emberi viszonyrendszert mutat be, amely gyakran olyan megsavanyodott, mint kémcsőben a vegyület.

Számomra ez az előadás a leírt szövegnél nem nyújtott többet. Sőt, talán olykor inkább kevesebbet is.

Zakariás Zalán rendező és Bagoly Zsuzsa díszlettervező munkája ezúttal nem győzőtt meg. A színpadkép szegényes: didaktikusan mutatja be egy szalon csipkeabroszos világát a jobb oldalon, a vegyész színes folyadékokkal zsúfolt asztalát pedig a bal oldalon. Ott egy kanapé, itt egy szék – ezek a színészek beszédhelyei. Bejönnek, leülnek, elmondják Gorkij szövegét – meglehetősen hosszan, kevés húzással.

A nap fiai (Kolozsvári színisek) Néhányuknak sikerül is eljuttatnia „valamit” a nézőtérre: Melanyija (Skovrán Tünde) nem csak megjelenésében impozáns. A színésznő szépen beszél és építi fel figuráját. Az előadás folyamán valóban elhiszem, hogy ő Melanyija. Jelena Nyikolajevna (Györgyjakab Enikő) szintén hiteles alak, akárcsak Jegor (Fehérvári Péter). A többieknek viszont kevéssé sikerült ezen az estén meggyőző alakítást nyújtaniuk. Pavel Fjodorovics (Dávid A. Péter) jól megírt replikái élvezhetetlenek, mintha a színész csak felolvasná, s nem is értené, mit akarnak tőle most, s egyáltalán, hogyan kerül ő erre a színpadra… A figurák gyakran „mondják és mutatják” is szerepüket. Ha megcsörgetik a zsebben lapuló rubeleket, rögtön hozzáteszik: „ehol van, ni!”

A reménytelen szerelmesek végül gond nélkül elfogadják, hogy a továbbiakban „jó barátok” legyenek. A súlyos és bonyolult emberi viszonyokat, kusza érzelmeket boncolgató dráma „csinált” happy end-je csak azért történik, hogy a befejezés így még tragikusabb tűnjön: Borisz (Szekrényes László) a túlvilágról tér vissza szerelméhez, aki utána megy, és ketten, kézen fogva jutnak a mennybe. Akár a brazil szappanoperákban…

Papp Ida Júlia: Profán rituálé
(Médeia)

Mihai Măniuţiunak ismételten sikerült az „időt átugrania” és az Euripidész által írt drámát a mai néző szemszögéből is aktuálisan megközelítenie. Az egyszerű díszlet (sír, előbb fehér, majd később vérrel megírt „táblák”) mély jelentésű elemekre épül, magában hordozva a halál lehetőségét, a tragikus végkifejletet. Ezt fokozza az előadást végigkísérő sámánzene.

Médeia (Sepsiszentgyörgy) Médeia (Bicskei Zsuzsanna) köré rituális tér szerveződik, a pontosan koreografált, szertartásszerű színészi mozgás és játék hatására. E mágikus teret különböző kívülálló személyek veszik körül: először a dajkák, a nevelő, a férj, majd a kör sugarán kifelé haladva az uralkodó, és végül a már teljesen profán kar következik.

Ez esetben a szent és a profán nem fér meg együtt. A két pólus harca a végletekig fajul, és ki-ki saját eszközeivel küzd. A ranggal járó hatalom kevésnek bizonyul a bölcs, de őrületbe hajszolt nő hatalmával szemben, aki önmagát is képes mindenétől megfosztani démoni bosszúja véghezviteléért. Médeia nem profanizálódik, hiszen a gyilkosságok elkövetésére egy sajátos, „szent” eszme készteti, az őrültség szentsége.

A két ellentétes pólus a jelmezek szintjén is erőteljesen elkülönül egymástól. Médeia sötét ruhában, Kreón (Nemes Levente) pedig világosban van. A többi szereplő jelmezének színárnyalata pedig utal arra, hogy melyik pólushoz állnak közelebb.

Az előadás, mely a fesztivál fődíját jogosan nyerte el, egységes alkotás. A gondosan kidolgozott részletek szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Ritmusa pergő, a néző elkalandozására nem enged utat. Gyakran használ szimbólumokat, a megfejtés kulcsát pedig a történetben rejti el.

Öltöztessük fel a mezteleneket (Kolozsvár)

Patkó Éva: Meztelen falak

A cím - Öltöztessük fel a mezteleneket - Ersilia utolsó mondatának párja: „van – itt ni – egy halott, aki nem tudott már felöltözni”. Meztelenül halt meg. A ruha, az álarc itt a hazugságra, egy tudatos szerepvállalásra értendő. Halála küszöbén Ersilia hazugságba burkolózik, hogy feljogosítsa önmagát az öngyilkosságra, de kísérlete sikertelen. Szembesülnie kell önmagával, gyarlóságával.
A címben a szerző felszólító módban fogalmaz – a magyar fordítás szószerint az olasz címet követi. Pirandello ironikusan és ugyanakkor komolyan figyelmeztet arra, hogy szerepeket vállalunk fel életünk során, de mindegyik szerep álság.

A Pirandello-darabok majd mindegyikében szerepel a hazugság mint álarc, mint ruha, amelybe burkolózni lehet, amely mögé el lehet bújni. Az egyén szabadságán eluralkodó környezetben a szereplők egyre inkább elvesztik lábuk alól a talajt, feltárul szándékaik esendősége, lelepleződnek mások és önmaguk előtt. Ezt a világot tárja elénk az előadás, ezt az életérzést fogalmazza meg a rendező. Az ember oly könnyen elmerül álságainak hinárjába, és rájön, hogy semmivel sem különb környezeténél.

Ez a felismerés Ersilia számára kegyetlen. A cselédlány hirtelen a figyelem középpontjába kerül, minden kimondott szaváért felelősséget kell vállalnia, mindenkinek meg kell felelnie. Önmaga előtt sem moshatja tisztára önmagát, hisz belegázolt egy házasságba. Miután már megkérték kezét, egy beteg asszony férjével folytatott viszonyt. Lelkét az általa nevelt kislány halála nyomja. Öngyilkossági kísérlete előtt pedig álnok hazugsággal mentette magát.

A lelepleződés az előadás mindegyik szereplője esetében megtörténik. Ludovico Nota idegen lányt vesz magához, és cselekedetét jóságos tettként értékeli, holott nincs joga mások életével rendelkezni. Eltervezi vele életét, klinikai-regénytémát lát benne. Ersilia vőlegénye visszatér és bocsánatért esdekel, a történtek után kötelességének érzi elvenni Ersiliát. Aljasságát (hogy házassággal áltatta a lányt) megbocsájthatónak véli, de amint Ersilia titkolt viszonyára fény derül, visszalép, sőt ítélkezik. Nota főbérlője, Onoria asszony számára az újság igazabb bizonyság, mint az élő ember. Cantavalle csupán újságírói érdeket képvisel, riportjának sikere érdekében nem ismer határt.

Mindenki hazudik és mindenkit az érdekei vezérelnek. Az előadás hiteles kép világunkról, önmagunkról. Az előadás újszerűsége abban áll, hogy Bocsárdi megjeleníti a halott kislány szellemét, ezzel új kicsengést adva a műnek: egy bájos jelenség játszik és nevet. Az előadás befejező képében Cantavalle fényképet készít. A halálban is mosolygó Ersilia mellé felsorakoznak a többiek, mindnyájan halottak lesznek ettől a pillanattól fogva, egy újságcikk fényképei, egyszerű lenyomat. Ebben a kimerevedett fényképállapotban jelenik meg ismét a kislány, új életet hirdet, és ebben a rendezői olvasatban jelenlétével minden álságot, hazugságot megsemmisít.

Öltöztessük fel a mezteleneket (Kolozsvár)

Bartha József díszlete az örök pirandellói témát jeleníti meg. Maga a díszlet is lemeztenedik Nota keze által. Az író bérelt szobájának falai ugyanazzal az újsággal vannak bevonva, ugyanaz a történet itatja át a díszlet minden pórusát. A papír alatt viszont átlátszó a fal, még a hálószobába is belátni. A falaknak ugyanakkor tükörjellegük is van. A hálószoba bíbor bársonyágyán történik meg Ersilia fizikális lemezeteledése, a lány megpróbál önmagából kibújni ruháinak levetésével. Később ez lesz a konzullal való szeretkezés helyszíne. Ahogy a szereplők belekotornak egymás lelki világába, úgy a néző is betekintést nyer mindenhová.

A kancsó és a benne úszkáló aranyhal a bezártság és átlátszóság életérzésének megható képi megjelenítése. A keringő díszhal maga a főszereplő figurájának leképezése. Kántor Melinda energikusan alakít egy roppant érzékeny, törékeny nőt, de meg tudja mutatni a kislányosra formált figura diabolikus arcát is. Az agónia végigkíséri a lányt, ugyanakkor a halál szele harmóniát áraszt benne. Egyedi – rendezőileg tudatosan kialakított – hanghordozása és táncszerű mozgása által valamiképpen felülemelkedik a valós életen.

Bogdán Zsolt egy álmodozó férfit alakít, hihetetlen finomsággal tudja árnyalni a korosodó író labilitását. Szabó Tibor konzulját előbb kegyetlennek ismerjük meg, és csak lassan bukkannak elő gyengeségei, frusztrációi. Varga Csilla egyszerre naturalista és moliére-i figura, kirívó zöld-piros jelmezében egy mádámra emlékeztet. Bíró József és Molnár Levente több komikus jegyet hordoznak, figurájuk pont attól válik még izgalmasabbá, hogy lelketlen lelkesedésük egyszer nyíltan, másszor burkoltan kétszínű.

A Nem tudni, hogyan Romeójához hasonlóan Ersilia is leveszi álarcát, mert nem találja helyét ebben a világban. Mindkét darab főszereplője a halálban leli menekülését. A mocsok, a beszennyeződés és mások beszennyezése legalább a halálban nem folytatódhat.

(szerk megj: ez a cikk a Kollokvium című lap előző számában jelent meg)

Ha a halál keres, a színházban vagyok (Patkó Éva és Szilágyi Emese interjúja)

… mondja a 83 éves Mihálydeák Erzsébet. Nyugdíjas korában került a gyergyói színház közelébe, azóta lelkes színházlátogató. Ez már a harmadik kollokvium, amin részt vesz.

Miért jár színházba?
Miért üljek otthon s nézzem a tévét? Színház és tévé között ég és föld a különbség. A lényeget megértem, s magának a szerepnek is van egy tartalma, értelme. És ez nekem jó.

Melyik előadás tetszett önnek a legjobban?
Amelyik a Korona teremben volt, az is nagyon tetszett (Tükörduett). De, hogy melyik a legjobban, nem tudnám eldönteni, olyanok mint az ikrek.

Van-e kedvenc színésze?
Az egyik előadásban volt egy részeges lány, aki biciklivel beesett a színpadra. Nagyon tetszett nekünk. Jó volt, mikor azt mondta: “Tudod-e Pityu?” Aztán a noteszéből kihasított egy lapot s nekem üzent rajta, üdvözölt engemet.
Meg aztán az igazgató úr (Szabó Tibor), mi elneveztük a kántornak…megérdemelt volna egy nagy csokor virágot.

kapcsolódó írások

A kollokvium műsora A DÍJAZOTTAK SZÍNHÁZ A HAVASON - I. RÉSZ SZÍNHÁZ A HAVASON - II. RÉSZ SZÍNHÁZ A HAVASON - III. RÉSZ

» Korábbi cikkek