HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Az ember tragédiája és A gazdag szegények

[2005. Jun. 4.]

Kritikák a Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiválján bemutatott előadásokról: ma a Csíki Játékszín és a Komáromi Jókai Színház produkcióit elemezték.

Papp Tímea: Az éhen halt légy
[Madách Imre: Az ember tragédiája – Csíki Játékszín]

Azért szeretem a felolvasószínházat, mert azt képzelek a szöveg mögé, amit akarok. Az ember tragédiája első három színének felolvasása, a könyv kézről kézre adogatása közben mégis elkezdtem gondolkodni a csíkiek előadásán, hogy miket fogok én majd fantáziálni az unalomig ismert szöveg hallgatása közben. (Mert ha az érettségin az ember kihúzza Madáchot, egyáltalán nem fogja fel tragédiának: a szállóigékkel és a történelmi események felsorolásával nem lehet nagyot bukni.) Aztán eszembe jutott, hogy egyetemi vizsgákra gyakran készültünk csoportosan, bízva abban, hogy segítjük egymást, és ha más nem is, legalább az együttlét öröme élményt szerez. Ekkor kezdtem bevonódni az előadásba, de még mindig fenntartásaim voltak. Minden tiszteletem a fiatal társulat munkájáé, de ez nem nekem szól – gondoltam. A fiúk fekete inge és farmere, a lányok egyforma szürke ruhája, a szöveg váltott olvasása, mint az iskolában, egyenlővé teszi a szereplőket. Az, hogy Kosztándi Zsolt és Antal Ildikó a főszereplők, (majdnem) a véletlen műve. Igaz, Évát kardigánja, Lucifert (Keresztes Szabolcs) pedig piros zoknija és pólója – alig észrevehetően bár, de lázadásukra utalva – megkülönbözteti a többiektől. S lőn világosság: bárki lehet Ádám és Éva. Tehát elsősorban rólam, az én kételyeimről akar szólni az előadás, nem erőszakolja rám a történetfilozófiai gondolatokat.

Ám legyen, induljunk a turistaútra. Nincsenek nagy átdíszletezések, a kosztümök és a kellékek többek egyszerű jelzésnél, de a képi világ mégsem válik tolakodóan hangsúlyossá. Madách (?) is csak azért jön be, hogy segítsen a tájékozódásban, éppen hol járunk. (És hát Úr ír.) A véresen (céklásan?) komoly játékosság megfogott és meggyőzött. Tobzódhatunk a rengeteg képi utalásban Michelangelótól Magritte-on át Giacomettiig, a láncfűrészes gyilkostól a karambol biliárdig; Kozma Attila és Lung László Zsolt komikumot kiaknázó kettőseiben; az athéni és párizsi színek arctalan/arcátlan tömegének ábrázolásában. Remek ötlet a londoni szín valódi vásári komédiaként történő előadása, de vajon hogy lehet ezt télen megoldani, vagy mi van akkor, ha a néző megszokásból a mosdó vagy a büfé felé veszi az irányt? Az űr neonszínű, sötétben világító égitestei a szín végén hirtelen visszafordulnak röppályájukon, és az egyiptomi szín rabszolgáitól elvett órák is visszakerülnek az előadás végén jogos tulajdonosaikhoz, mintha helyreállítható lenne a kizökkent idő. A falanszterben a modern kornak megfelelően számokkal és vonalkódokkal azonosíthatók a lakók, az uniformishoz tartozó védőszemüveg csak Éva arcát nem fedi el. Mindezeken túl számomra a legnagyobb truvájt mégis Hippia és Cluvia dalainak zenei gegjei jelentették, amelyek posztmodern csasztuskaszerűségükkel egészen más megvilágításba helyezik a római színt.

Az egyik dalhoz tartozó melódia eredeti szövege így hangzik: „Le kéne már az erotikáról pöckölni az éhen halt legyet” (Amorf Ördögök). Ugyanúgy, ahogy a magyar drámairodalom Nagy Szent és Sérthetetlen Szövegeiről is le kellene fújni a port. Időnként születnek olyan Tragédia-előadások, amelyek szándékaik szerint közelítenék a nézőhöz a szöveget. A gyakoribb azonban az, hogy a drámai költeményt akció hiányában sablonosan, az öblös dikcióra hagyatkozva viszik színre. A fiatal csíkszeredai társulat Gavriil Pinte rendező vezetésével aktuális olvasatát adja Madách művének.

A tegnapi számba írt emlékidéző, nosztalgikus jegyzetem azzal zárult, hogy várok egy találkozást. Megtörtént. Köszönöm. Jólesett.

Az ember tragédiája (Csíkszereda)

Liszka Tamás: Urámátyóm!
[Jókai Mór: A gazdag szegények – Komáromi Jókai Színház]

Hogy milyen csodaszép történetet írt Jókai! Irigylem a rendezőt, Schlanger Andrást és az egész társulatot, hogy ezzel a szöveggel dolgozhatott. Na persze, komáromiak. De a díszlet is remek (Ignjatovic Kriszta), olyan, mint a régi kertünk, penészes, körgangos bérház lampionokkal, nagy társasélettel (fővárosi népélettel”) – maga a csoda. A zeneszerző Darvas Ferenc is a legjobbját hozza: a saját fülemmel hallottam, hogy a Várszínházból jövet (rajtam kívül) három különböző csapat dudorássza az “Itt élünk mi a város peremén / Nincs más vagyonunk, mint a remény”-t. (Végre valami felülírta a “Szállj, szállj, szép brazil boám!”-at.) Amúgy is hangos volt a siker, de ebben nem volt figyelemre méltatlan, hogy egyik színész se kapott erősebb tapsot, mint a másik. Sokszereplős színmű lett A gazdag szegények, ahol ugyan vannak kiemelkedő karakterek, de rossz szerepek nincsenek, úgyhogy a közönség szerintem mindenkire emlékezni fog.

A bérházlakók leghőbb vágya az életben az, hogy az állami szegényházba jussanak, de ehhez sajnos kell a szegénységi bizonyítvány is, ami viszont ellenőrzéssel jár, ami viszont pont akkor következik be, amikor egy vaskos darab sonka jön a házhoz, ami viszont mérgező. A mérgező sonka elfogyasztásának egyetlen akadálya az adóellenőr, név szerint Szüköl Makár (Olasz István), a vámpírrá előléptetett kafkai hivatalsegéd, aki kis vonakodás után mindennek ellenére hajlandó felfedni, hogy ő igazából jótét lélek, mint amúgy mindenki a házban. Hiszen már eleve a rendőr hozza a hatkilós sonkát, ajándékba. Schlanger jól döntött, amikor a musical felé vitte el a darabot, hiszen az irrealitás ezen fokát nyilván nem lehet komolyan előadni. A kőbányai népszínmű valamilyen okból mágikus vonzerővel bír; néha ugyan leül, de aki a nézők közül ilyenkor ki akar lógni, azt azonnal visszafordítja egy melódia, egy szép bokavillanás vagy egy palócos szó. Az előadás persze semmilyen viszonyban nincsen az eredeti művel, melyet egyébként irodalmilag a Kosztolányi–Rejtő–Bodor háromszögön belül lehetne értelmezni. A humorba forduló nyomor itt színházi gesztusokká változott, amelyek – főleg a Jókai-féle táptalajnak köszönhetően – egytől egyig jól sikerültek, a gumikezű ember szcenikai trükkjétől a gangot befutó diszkófényekig. A huszárok megjelenését nem egészen lehetett érteni, de nagyon izgalmas volt a földszinti egyszobásokban lakó, gyászruhás, falatozó úriemberek szürrealista, álomszerű képe. Az előadás számottevő része tagadhatatlanul a koreográfus Bodor Johanna műve, hallottam is, hogy milyen sokat dolgoztak a színészek a mozgással, pedig nyáron voltak a próbák. De hát valóban látványos a darab. Bár az is igaz, hogy lényegében a mesejáték-koreográfiára épül. Miért játszik sárkányfűárust az adóellenőr? Mi ez az úttörődal a tisztességes lányokról? Az előadás kétségkívül korhatár nélkül megtekinthető, sőt valószínűleg a gyerekek tapsolnák meg a leghangosabban.

A színészek – legalábbis a Várszínház hátsó sorából nézve – hibátlanul játszanak. A nem kis fizikai erőfeszítést igénylő előadásba sikerült egy sor apró, saját ötletet is belopniuk, ami azt jelenti, hogy volt idejük és kedvük a szerep belsejének a kidolgozásával is foglalkozni a sok kötelező feladat mellett. Pedig Schlanger szemlátomást nem engedte szétesni a cselekményt holmi magánakciók kedvéért, hiszen a szóbanforgó külvárosi bérházudvar fölött végig ott lebeg a rendezői koncepció, amit gyakorlatilag már csak körberajzol a zárójelenetben megjelenő Jókai, maga a szerző. Hubay egyszer renoválta Szophoklész Ichneutai-ját, ő is berakta a drámaírót a végére mint deus ex machinát. Jókai Móric a záróképben kilép a gangra, hogy a fejünkre olvassa, hogy mi minden maradt változatlan 1885 óta Magyarországon.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1

» Korábbi cikkek