HAMLET

szerk.

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

Öngyilkos perszónák

[2012. Mar. 20.]

REFLEX 2 – Nemzetközi Színházi Biennálé

Hedda Gabler Marilyn Monroe-lemezt hallgat a kolozsvári előadásban, néhány órával később maga Marilyn elevenedik meg a varsói produkcióban. Két ikonikus nő a Reflexen.

Bakk-Dávid Tímea: Hedda Gabler

Fjordba, Oltba, Szamosba minden színikritikával: egy elemzés sem ér fel Hedda Gabler (Kézdi Imola) szemöldökének egyetlen rezdülésével. Mégis, ki kell beszélni, meg kell érteni, a kibeszélési és megértési vágyat is kibeszélni, megérteni. És nevetni, hogy legyőzzük vagy legalább megszelidítsük legnagyobb félelmünket: frusztráltak, depressziósak, elcseszettek, intrikusak, gonoszak, képmutatók vagyunk mindannyian, mint a címszereplő.

Hedda legnagyobb problémája banálisnak mondható: nem talál megértésre. Felsőbbrendűségi komplexusa azonban eredendően képtelenné is teszi arra, hogy valaha valakit közel engedjen magához. Tragédiája: sem életében, sem halálában nincs senkije, csak a pisztolya és a büszkesége.

© fotó: Biro István

Elkényeztetett árja kislányból szeszélyes, kegyetlen nővé vált, egyetlen bálványa: apja, aki halott. Szeretett volna társat, de nem talál méltó partnerre. Házassága: anyagi érdekszövetség, férje (Bogdán Zsolt) egy infantilis nímand. Behálózza, kísértésbe viszi, majd miután elbukik, eltaszítja magától Lövborgot (Szűcs Ervin). Igazából egy újabb bálvány kéne a pantheonba a tábornok apa mellé, egy hősszerelmes szőlőlevéllel a homlokán, és erre a szerepre az alkoholista Lövborg csak holtan lenne alkalmas. Vagy még úgy sem.

Hedda amazon, spártai harcos vagy Kill Bill-menyasszony lehetne, de rossz időbe, rossz korba, a nem megfelelő emberek közé vettetett, ahol nincs lehetősége kibontakoztatni, levezetni energiáit, tehetségeit. Rettenthetetlenségétől megrémülnek, távolságtartásán megsértődnek, szépérzékét giccsel, kifinomultságát durvasággal ostromolják. Olyan a számára berendezett luxuslakásban, mint ketrecbe zárt, gyönyörű nagymacska, akit eleinte félnek, tisztelnek, lábujjhegyen járnak körülötte, próbálják szeszélyeit teljesíteni, aztán – ahogy ő unja már kihívásmentes életét, és unalomból indítja el a végzetéhez vezető eseménysort – megunják őt is egyszer. Fényes emberfelettiségét csomókban vedli le, ahogy megtapasztalja a megalázottságot. Integritását egyetlen módon állíthatja helyre: szépen, ahogy kell, tábornoki díszben, halántékon lövi magát. A többiek pedig ünnepelnek, örülnek, kacagnak, amikor kilép közülük: visszaáll a rend, amúgysem tartozott közéjük.

A darabban végig értékfeszültség van Hedda és a többi szereplő között. A néző pedig ide-oda ingázik ebben az erőtérben, hol Heddával tart, hol megsajnálja a professzort, Theát vagy Lövborgot. Annyira finoman váltakozik, hogy éppen kivel szolidarizálunk a nevetésünkkel: talán észre sem vesszük, mennyire behálóztak. Győz a középszer, a tragikus hős elbukik, a csőcselék hahotázik. De jól is van így, Heddának nem kell a részvétünk, mosolya véres, ragyogó és diadalmas. Ha megérteni nem tudta, de legalább legyőzte egyetlen méltó ellenfelét: önmagát.

Persona.Marilyn fotó: Henning János

Hegyi Réka: Sikító unalom

Krystian Lupa sok éve a lengyel (európai) színháztörténet egyik kiemelkedő rendezője, aki varsói társulata élén számtalanszor újraértelmezte a színház határait. A Reflexen bemutatott előadása, a Persona.Marilyn is ilyen produkció, és nem csak azért mert a drámai műfajt fotós és filmes technikai elemekkel elegyíti (a hátteret sokszor kinagyított képek vagy a színpadi történetek élő kivetítése szolgáltatja).

Lupa azzal is kísérletezik, mi a játék és a befogadás ideje. Az előadás első része nyomasztóan lassú, monoton: távoli vízcsap csöpögése, halk melódia, vontatott monológok és delíriumos párbeszédek. Mintha nem csak a hősnő állna tudatmódosító szerek hatása alatt, hanem az egész világ.

A második rész is ilyen regiszterben kezdődik. Marilynt újabb valósnak tűnő szereplők látogatják meg. A rendezőt (és színészeit) kivéve talán senki sem merné teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a jelenetek megtörtént (dokumentálható) eseményekből ihletődnek, hogy élete utolsó napjaiban a XX.. század legbálványozottabb nője valóban beszélgetett-e pszichológusával vagy személyes tanácsadójával. A kétely oka egyszerű: az öltözőfülkébe (de templom is lehetne - sugallja a díszlet gótikus ablaka és a szöveg), az elhagyatott fotós (filmes?) stúdióban irodalmi hősök is meglátogatják Marilynt.

Kísérlet tárgyét képezi a sztár és magánember összemosódása is: ki volt előbb? Ki marad meg? Kit érdekel, hogy a népszerűség mögött is van valaki. André, a fotós (Piotr Skiba) barát, vagy csak szeretne emlékezetes képeket készíteni minden férfi bálványáról? A pszichológus (Władysław Kowalski) őszinte, amikor segíteni szeretne, vagy ő is csak a nő árnyékában akar ismertté válni? És Paula (Katarzyna Figura), akivel szerepeit tanulta? Igen, ő talán imádta.

Jelenet Lupa előadásából fotó: Henning János

A számos kiemelkedő színészi teljesítmény között mégis a Marilynt alakító Sandra Korzeniak az, aki elég a szemünk láttára. És ez nem csak színpadi illúzió (bár bevallom, rég nyűgözött le ennyire egy színpadi kompozíció), a színésznő tényleg eggyé válik az egzaltációval, a depresszióval, a szétcsúszó személyiséggel.

kapcsolódó írások

SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ SZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

» Korábbi cikkek