HAMLET

Jankó Szép István

A tájszólás

A Hét, 2004-10-28

A magyarországi néptáncosok dél-alföldi meg szatmári táncokon nőnek fel. Ettől aztán néha elég kényelmetlen velük erdélyi táncokat táncolni – folyton ugrálnak. Az erdélyi táncok (szinte mind) más vérmérsékletet, más mozgásformát igényelnek. Telitalpas táncok. Mi, erdélyi táncosok, ezeken nőttünk fel, ezeket tanultuk először, ennek megfelelően alakult mozgásunk is „telitalpasra”. Ezért zavaró a magyarországiak ugrálása. Történt azonban, hogy Budapestre vetődtem. Mindenki csodálkozott, hogy nincs nekem erdélyi akcentusom? Hát nincs és kész. Egy ottani táncegyüttesbe kerülve azonban rá kellett jönnöm, hogy bizony van akcentusom. Erdélyi tánc-akcentus, ami csak nagyon sok gyakorlással vetkőzhető le. Hát ez hiányzott!

A színpadi előadóművészek egyik legfőbb gondja lehet manapság az előadásra fordítható kevés idő. Minél rövidebb próba-folyamat, kevesebb ráfordítás – ezt diktálja a piac. Nincs idő elmélyülni, kivárni, míg a jó alapötletből az érlelő próbák (műhelymunka) folyamán kikerekedik egy összeforrt, dramaturgiailag is koherens előadás. Hivatásos táncegyüttes esetében ez az alkotó folyamat, ha lehet még jobban elhúzódik, mert a mozgás, a zene, a koreográfia, a dramaturgiai vezérfonal mind-mind egymásra kell találjon a színvonalas színpadi megjelenéshez. Ha bármelyik sántít, már nem egész a kép, a néző sem marad igazán elégedett.

A Háromszék Állami Népi Együttes saját bevallása szerint (műsorfüzet) tánc-trilógiában próbálja bemutatni a Kárpát-medence legjelentősebb néptánc-tájegységeit, Tisza partján című táncos barangolásuk ennek a sorozatnak második eleme. Kicsit a Só útja c. nagyváradi előadásra emlékeztető történetbe foglalva (a Tiszán leereszkedő tutaj két utasa járja be a vidéket a Tiszaháttól a Dél-Alföldig) kapunk ízelítőt a Kelet-Alföld táncanyagaiból. Nem az első hidrográfiai megközelítés a Háromszéktől (lásd: Vizek mellett), de még lerágható, ám legyen.

Az első jelenetek és a megjelenő két főszereplő azonosítása kicsit nehézkes, az azonban már kifejezetten furcsa, hogy a Tiszán fát úsztató öregnek (a műsorfüzet szerinti megnevezés) az öregségére egyedül székely akcentusa (!) utal. A leúsztatott fát is egyből az elején eladják, úgyhogy rendesen igénybe veszik a fantáziánkat: most akkor hova fog még úszni a tutaj? Végül persze kiderül, hogy ez csak a keretes szerkezet első keret-darabjához kellett (kellett? – szerintem a történet nem igényelte és nem is igazolta a keretes felépítés szükségességét) és indulhat az utazás Szatmártól Szegedig. Szatmári, bodrogközi, nyírségi cigány táncok – csupa hálás táncanyag következik, a kellő és jól ismert fordulatokkal fűszerezve. A nyírségi cigánytánc a bodrogközi után következik, ami a földrajzi megközelítéshez való ragaszkodás enyhe lazulása a rendező részéről – tegyük hozzá, hogy teljesen jótékony divergencia ez, hiszen a cigány-botoló annyira látványos, hogy gyakorlatilag nem lehet elrontani, ettől pörög fel az elég álmosan kezdődő előadás első része.

Kevéssé magyarázhatóan az egész előadás gerincét adó mesélés-motívum azonban csak a negyedik, jászsági ballada-részlet után válik egyértelművé. A közjátékokat, az egyes táncrészletek közti utazás-jeleneteket, mikor a mesélő öreg és a cigánylegény van csak a színpadon, és a kellékként használt tutaj-imitációt sem használja ki eléggé a rendező. A lyukas zokni-geg szintjén marad a két főszereplő közti, ennél sokkal többet rejtő kommunikáció ábrázolása (zenei eszközöket hiányoltam elsősorban). A különböző tájegységekről szóló „mesék” is inkább csak a nyírségi és a jászsági részekben körvonalazhatók a maguk szintjén. A többi táncjelenet eléggé sablonos koreográfiákat vonultat fel (abból is van sikerültebb, szerencsére). Sok-sok órai alkotó műhelymunka érlelhette volna minőségileg egységesebbé az egyes részeket. Ki kell emelni a jászsági jelenetet, ami pontosan mutatta, hogy igenis jó nyomon voltak az alkotók. Ebben a jelenetben találhatunk egy önmagában is koherens rövid történetet, igazi, mesélő, zenés bevezetővel, a bűnös lány látomás-szerű képét még sokáig néző cigánylegénnyel. Ehhez hasonló részletességgel felépített jelenetek sora (vagy legalább még egy-kettő) lett volna igazán maradandó élmény.

A Tisza partján így sem marad el azonban a honi táncprodukciók sorában. Ritkán látott táncanyagok (jászsági, cigánybotoló), tematizált, a korszerűség felé nyitott felfogás, részeiben jó koreográfiák (a dél-alföldi és a bihari kifejezetten mozgalmas) és Virág Endre tánca zömmel feledtetni tudják a beteljesületlen dramaturgiai elvárásokat. Aki pedig nem támaszt ilyen jellegű igényeket egy néptánc-produkcióval szemben, azt már csak egy dolog zavarhatja: az a székely tájszólás beszédben, táncban, az ne lett volna.

Háromszék Állami Népi Együttes:
Tisza partján
Szatmárnémeti, 2004. október 17.
Koreográfia: Kocsán László m.v., Kuli Orsolya m.v., Juhász Zsolt m.v., Makovinyi Tibor m.v., Ivácson László