HAMLET

Sebők Borbála

Három erős kép

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-20

Ha táncszínházat vagy mozgásszínházat nézünk, mindig felmerül az a kérdés, hogy kell-e keresnünk benne valamiféle történetet, „meg kell-e fejtenünk” az előadást. Mi a különbség tánc és táncszínház között. A színjátékban, gondolnánk, mégiscsak kell lennie valamiféle történetnek, hiszen íve, ritmusa egy táncnak, puszta koreográfiának is van.
A Figura Stúdió A malom című előadásának „sztoriját” ugyan leírja a műsorfüzet, de kétlem, hogy egy ártatlan néző, aki mindenféle előzetes tájékozódás nélkül ül be az előadásra, összerakná a történetet, vagy éppen ezt a történetet rakná össze. Ez persze nem baj, és nem akadálya az előadás élvezetének. A leírás szerint egy elátkozott malom molnárával van dolgunk, aki egy kietlen pusztán él, és halott felesége kísérti csupán ezen a kihalt helyen. Egy szegény fiú téved a malomba, aki, mivel nincs pénze, és nem veheti el a lányt, akit szeret, elindul szerencsét próbálni. Egy éjjel látogatók érkeznek a malomba, három furcsa vándor, két férfi és egy nő. A fiú beengedi őket, harcol velük, és kábulatában szeretkezik az asszonnyal. A fiú kedvese elindul megkeresni a sokáig távol maradt szerelmét, de már csak egy halottat talál.
Ez lenne hát a történet, de a lényeg talán nem ez. Hanem amit „fog” belőle az egyszeri szemlélő. A képek és a benyomások, a kontakttánc motivikusan ismétlődő és mégis mindig másként megjelenő gesztusai. Az érzékek dolgoznak és nem az agy a szemlélés közben. Metaforikusan értelmezhető, asszociatívan „fogyasztható” csak ez a fajta színjátszás. Mert színjátszás ez a javából, a játszók nem csak táncosként, hanem színészként vannak jelen a térben. A pontos koreográfia mellett arcuk erős érzelmekről árulkodik. Látszik, hogy a prózai színészek élvezik a játékot, ügyesen oldják meg a koreográfiailag nem túl bonyolult, de folyamatos koncentrációt igénylő feladatot. Az Uray-féle mozgásszínházban rengeteg néptáncos, kontakttáncos, balkáni és egyéb másféle mozgáselem található, mégis saját eszköztárról van szó, ami nem átvesz, hanem átformál.
Megmaradt bennem három erős kép. Ez legalább két dolgot jelent. Az egyik, hogy van az előadásban minimum három erős kép. A másik, hogy az ismétlődések, a bonyolult szerkezet, ami néha nem igazán követhető, elveszejt az időben és a történetben – ami ugye vagy érdekel vagy nem –, mindenesetre a leírhatóság, a visszaidézhetőség rovására megy. Ki törődik persze ezekkel, előadást nézünk és kész. Az indítókép egy férfi és egy nő, egy kalap meg egy szék. A férfi mogorva, szögletes mozgású, a nő finom, kecses, áttetsző szellemi lény. Halványkék kalappal a fején éteri áttetszőséget sugároz. Táncolnak, egymáshoz érnek, a súlyos férfi és lenge párja. Kapcsolatuk furcsa, meghatározhatatlan, egyszerre ijesztő és gyöngéd. Van aztán egy másik pillanat. Három vándor, két férfi és egy nő. Vadul dobognak, kezeiket rázzák, köpnek és ütnek. Hatalmasok és erősek. Őrült, vad egységben forrnak össze. Találkoznak a fiúval, aki fehér ingével és magyaros bajszával leginkább a népmesék legkisebb fiújára emlékeztet. Ijesztenek és támadnak. Mindnyájan megforgatják, kipróbálják. A nő elcsábítja a kezdetben ellenálló, aztán egyre hevesebbé váló férfit. Szeretkeznek. A férfi először, mint egy hulla, passzívan a földön fekve tűri a nő csapásait. Aztán fordul a kocka, és a férfi támadja meg a rongyként a földön heverő nőt. A harmadik emlékezetes képben, a zárójelenetben a szőke lány, a kedves megtalálja útnak indult szeretőjét. A halott fiúhoz azonban nem tud hozzáférni. A vándorok elállják útját. Hiába próbál ököllel átjutni, a lábak között átbújni, visszahajítják, hátralökik. Ugyanazok a táncelemek ismétlődnek, amik szerelmi kettősük jelenetében, csak durvábban, vadabbul.

A malom